Bú, bánat, csüggedés, búskomorság, melankólia, lehangoltság, rossz kedélyállapot, letargia, komorság, nyomottság, összetört szív, boldogtalanság, sötét, borús, gyászos, sírós hangulat, lehervadt mosoly, levertség. Lázár Ervin A Négyszögletű kerek erdő című meséjében így jeleníti meg a szomorúságot: „A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp. Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. “Rossz jel, hű, de rossz jel!” – gondoltam. Nézek a dombhát felé… Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova?“
A szomorúság a veszteségélményre adott természetes érzelmi válaszunk, mégis nem szívesen látott vendégként tekintünk rá belső világunkban. Próbáljuk elhessegetni a veszteség gondolatát („ugyan, nem is ér az annyit, hogy bánkódjak miatta…”), bár összefacsarodik a szívünk a fájdalomtól, mégis visszafojtjuk a sírást, hiszen „attól nem lesz jobb”, a sírás nem hozza vissza az elvesztett személyt vagy lehetőséget, egyébként is „erősnek kell lenni”. Alábbi írásunkban alaposabban megismerkedünk a szomorúság természetével, mivel ha nem idegenként tekintünk rá, enyhülhet a bizalmatlanságunk ezzel az érzelemmel szemben. Megnézzük továbbá azt, miben segíthet nekünk az őszinte szembenézés a veszteségeinkkel.
„De nehéz súly, szívemet folyton húzza, nyúzza”
– hangzik el Ohnody Hideg című dalában. A cikk megírásának kezdetekor a szomorúság egyéni megéléseiről és képeiről kérdeztem ismerősöket. Volt, aki azt mondta, nem tud mit felidézni, és hagyjam is békén ezzel a kérdéssel. Ez önmagában is sokat elárulhat arról, hogyan is vagyunk ezzel az érzelmi állapottal. Van, hogy nem szívesen szembesülünk vele, az „élet árnyoldalait” inkább takargatnánk mind magunk, mind mások elől. Annyi baj van a világban, nem szeretnénk még szomorú filmeket nézni és melankolikus zenéket hallgatni, és egyébként is, nem beszélhetnénk inkább valami kevésbé sötét dologról? Ez a téma csak lehúz…
A szomorúság leggyakrabban idézett képei és testérzetei az általam megkérdezettek körében is ezek voltak: sötétség, hideg, nehézség, mozdulatlanság, kiüresedettség.
A legtöbben természeti, időjárással kapcsolatos képekre asszociáltak: köd, sötétség, félhomály, esős idő, fagyos, téli táj, szomorú fűz, nagy szürke szikla/kő. Utóbbi képek már a testérzetekre is utalnak: az elnehezülés, ránehezedés, súly, lehúzottság érzete sokaknál megjelent. Egyikük megélése az volt, mintha egy ólomköpeny kerülne rá, ami nyomja lefelé. Talán nem véletlen, hogy a depresszió szó eredete is a nyomásra, nyomott hangulatra utal. Azonban fontos leszögezni, hogy a depresszió bár egy leggyakrabban nagyfokú lehangoltsággal és örömtelenséggel járó állapot, nem azonos a szomorúsággal. A depresszió egy klinikai kórkép, amit jellemez a szomorúság, utóbbi maga az alapérzelem.
A nehézérzés eljuthat a teljes mozgásképtelenségig, akár az életfunkciók bénultságáig. Ennek a képzetei is sorra felvetődtek a szomorúság kapcsán: súlyos végtagok, „amikor tudod, hogy meg kellene mozdulni, de nem tudsz”, nehéz légzés, sápadtság, befagyottság, az élet leállása.
Megjelentek továbbá azok az asszociációk, amiket legtöbbször csak úgy emlegetünk (ha merünk beszélni róluk), hogy az élet árnyoldalai: a fájdalom érzetei, az öregedés, elmúlás képei. Ilyenek voltak a sírás, torokszorítás, egész testet átjáró fájdalom; elhagyatott temető képe, hajlott, görnyedt hát, „belé még a lélek is csak hálni jár”. A sok teher és az elmúlás folyamata a teljes energiátlanságig és kiüresedésig fokozódhat, ennek kifejeződései az üresség, vákuum, fekete lyuk, néma csend.
Ami ezekben a képekben és testi állapotokban közös: az alacsony energiaszint, az élet megszűnésének lehetősége. Ezek mellett a teljes elhagyatottság, magára hagyottság élménye is megjelent.
Ha leülünk, megtalál
Egy veszteség – például egy szerettünk halála, vagy akár az egészségünk megrendülése -automatikusan emlékeztet minket saját halandóságunkra, az élet törékenységére. Ezek az élmények arra figyelmeztetnek, hogy minden, ami élő, az meghal egyszer. A veszteségélmény első fázisa a sokk állapota, ekkor természetes reakciónk lehet a halálfélelem, a kétségbeesett kapaszkodás az életbe. Ahogy maga a szomorúság is egyfajta halálanalógia, önkéntelenül megpróbálhatjuk távol tartani magunktól ezt az érzést, hogy ne kelljen szembesülnünk az elmúlás – vagy akár a változás – kérlelhetetlenségével.
Az elodázásnak számos, és sokszor egészen meglepő útja lehet. Több, veszteséget átélt kliensemnél tapasztaltam, hogy folyamatos aktivitásban, állandó pörgésben vannak, és szó szerint egyszerűen képtelenek egy helyben megmaradni. Ilyenkor folyamatosan talpon vannak, feladatot keresnek – és találnak is -, hogy ne kelljen tétlenül, vagy akár csak egyedül lenniük. Amitől valójában legjobban félnek, az az, hogy ha leülnek, vagy csak magukkal vannak, akkor eléri őket a szomorúság, a veszteség véglegességének tudata, ami annyira letaglózza őket, hogy később nem lesznek képesek felkelni. Rendszerint kifelé is próbálnak „erősnek” mutatkozni, hogy környezetük se lássa őket összetörtnek. Szinte önkéntelenül menekülnek a felfokozott aktivációs állapotba, sokszor a dühükön keresztül, amikor a hibások és a miértek keresése mintegy védekezésként elfedheti a szomorúságot és a hiányt. Vagy akár egyfajta erőltetett pozitív hozzáállást vesznek fel, ami figyelmen kívül hagyja a negatív érzelmek létjogosultságát.
A fokozott erőfeszítésben észrevétlenül elfogyhatnak testi-lelki tartalékaik, kimerülnek, testi tünetek jelentkezhetnek (például magas vérnyomás vagy álmatlanság), a depresszió kialakulásának kockázata is megnő. Az érzelmi feszültségek csökkentésére sokan az alkoholhoz vagy gyógyszerekhez nyúlnak.
Ezeknél a klienseknél idő kellett ahhoz, hogy megengedjék maguknak a szomorúságot, elismerjék a veszteségük felett érzett fájdalmukat és a hiány okozta ürességet. Ezeknek az átélésén keresztül indulhatott el a valódi gyászmunka és az elengedés.
Társam: a bánat
Egy temetőben álló sírkövön találkoztam az alábbi felirattal:
„Öröm és bánat bolygó
földi árnyak az emberi
szívben váltakozva járnak.
Az élet útján néha ke-
reszteket raknak.”
Egyszerű, természetes és szép megfogalmazása annak, hogy hol is van a szomorúság, ezzel együtt az elmúlás helye az életünkben. Ahogy az öröm és a bánat kéz a kézben jár, pont a szomorúság az, ami segít a számunkra fontos dolgokra rámutatni.
A gyász első sokkja talajvesztetté tehet minket, azt érezhetjük, hogy minden véges és viszonylagos, és nincs kapaszkodó. Az ürességtől, a semmitől, semmivé válástól, az elszakadástól, a magánytól való félelem a letaglózottság érzetével sújthat – mintha a veszteség legyőzne minket, és vele mi magunk is elvesznénk. Gyakran az „állandó zajjal”, a folyamatos tenni akarással tartjuk magunktól távol a csendet, amitől rettegünk – holott lehet, hogy ez hozná a megnyugvást.
Anselm Grün, német bencés szerzetes így ír erről a Kiút a depresszióból című könyvében: „Ott van bennem a szomorú kisgyerek, aki szeretet és élet után vágyakozik, azonban magányosnak és elhagyatottnak érzi magát. […] Ne ítéljük el ezt a sebzett és szegény gyermeket magunkban, hanem fogadjuk most el felnőttként szeretettel. Ha megértéssel fordulunk felé, akkor nem fog olyan hangosan kiabálni.” Később így ír: „Ha a lélekben éjszaka lesz, bírjuk ki önmagunkkal.” Ahhoz viszont, hogy a bánatunkkal együtt legyünk, szükségünk lehet egy társra. Lehet az barát, házastárs, terapeuta, lelki vezető, vagy Isten. Amikor képesek vagyunk tolerálni a szomorúságunkat, megélhetjük az elhagyatottságot úgy is, hogy mi nem hagyjuk el önmagunkat. Anselm Grün erre utal, amikor arról ír, hogy meg kell tanulni „önmagunknál lenni”.
Emlékezz a szépre, emlékezz a halálra
A feldolgozatlan gyász egyik megnyilvánulása lehet, amikor nem tudjuk magunkat beleengedni egy új helyzetbe. Egy édesanyját gyászoló kliensem így beszélt erről az induló párkapcsolata kapcsán: „nem tudom teljesen beleengedni magamat ebbe a kapcsolatba, mert félek, hogy elveszítem”. Miután ezt tudatosította, fokozatosan elkezdte megengedni magának a még beragadt szomorúság és hiány átélését. Ahogy az ezekkel kapcsolatos érzéseiről és gondolatairól beszélt, bár kezdetben keserédes felhanggal, de egyre több pozitív élményt és emléket idézett fel az édesanyjáról, és fogalmazta meg, miért is hálás a jelenlegi életében. Ezzel együtt a párkapcsolatában is egyre inkább képes volt biztonságban érezni magát, és időt adni magának a bizalom kialakulására és a kapcsolat mélyülésére.
A gyászmunka része az integrálás, majd a jövőbeli feladat az emlékezés. A szomorúság rámutat arra, mi hiányzik a jelenben, mit is veszítettünk, és hogy mi az, amit szerettünk. Polcz Alaine pszichológus-író, a gyász témakörének egyik jelentős szerzője két kötetet is szentelt az erről szóló élményeinek, melyek „Kit siratok, mit siratok?” „Kit szerettem, mit szerettem?” címekkel jelentek meg.
A gyász egyik összetevője és egyfajta rítusa a fájdalom hordozása – ennek elengedése történik a szomorúsággal.
Valójában a szomorúság és a könnyek kivezetik a testünkből és a lelkünkből a veszteség fájdalmát. Elengedni valamit azonban azt jelenti, hogy onnantól kezdve az a dolog már nem az életünk része: nem kapaszkodhatunk bele, és nem is védhet meg minket, már csak mint egy emléket hordozhatjuk. Ahogy a fájdalom megszelídül, képesek lehetünk emlékezni, és emlékeztetni magunkat a szépre.
Ahogy Kosztolányi Dezső írja két gyönyörű sorban Boldog, szomorú dal című költeményében:
„Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben.” Valahol itt ér össze a melankólia és a szépség is. Hiszen sokszor mondhatjuk egy zenére, filmre, versre, hogy fájdalmasan szép. És teljesen őszintén, mondjuk-e például egy vidám zenére vagy történetre, hogy gyönyörű?
Nem ragadunk bele
Felismerni a saját szomorúságunkat önmagában nem „baj”, hanem egy természetes reakció a veszteségre. Azzal, hogy megtagadjuk az érzést, mintha az üzenetét is megpróbálnánk elhallgattatni. Mintha azt próbálnánk elhitetni magunkkal: nem is volt nekem olyan fontos az elvesztett kapcsolat, az álmom, a fiatalságom, a reményeim, örömeim… Minden lepereg rólam. Látszólag. A tagadás ideig-óráig működhet, de a testünk nem felejt, és magunkban hordozzuk a veszteség fájdalmát, mint egy be nem gyógyult sebet. A seb azonban csak akkor tud gyógyulni, ha törődünk vele. Ha kimondjuk: „veszteség ért, és ez fáj nekem”. Van, hogy ennek kimondása és tudatosítása önmagában segít. Van, hogy a gyógyulás útja hosszadalmasabb és rögösebb, és van olyan seb, aminek hegét örökre hordozni fogjuk, de megtanulhatunk együttélni vele. Lehet, hogy a fájdalomra, lehet, hogy az örömre fog emlékeztetni minket, de mégis az életünk része.
A szomorúság ekkorra már emlékké válhat, ahogy a Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak is: „Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk csak, hol az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd.”
Felhasznált irodalom:
Anselm Grün: Kiút a depresszióból. Jel Kiadó, 2009.
Kosztolányi Dezső összes versei. Osiris Kiadó, 2005.
Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő. Móra Kiadó, 1985.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.