„Csak nézd az élet napos oldalát!” – A toxikus pozitivitás árnyoldalai

Szerző: | 2020. 07. 18. |

Ami nem öl meg, megerősít. Minden okkal történik. Úgyis találsz majd valaki mást. Nyugi, lehetne ennél sokkal rosszabb is! Volt már részed olyan beszélgetésben, amiben ezeket a mondatokat kaptad, amikor megosztottad a számodra jelentős problémádat és nehéz érzéseidet? Nos, ha úgy érezted, egyre csak mész össze, frusztrálttá, indulatossá és zavarodottá váltál, teljesen érthető: a toxikus pozitivitás áldozata lettél.

Előre leszögeznénk, hogy igenis szükségünk van arra, hogy a hiányokon és a nehézségeken túl meglássuk a minket körülvevő pozitívumokat is: ami éppen jó, amiért hálásak lehetünk, ami örömmel tölt el minket.  Nagy pártolói vagyunk a pozitív pszichológiának, ami a problémákról, a gyengeségekről a jóllétre és az erősségeinkre helyezi a hangsúlyt, felhívva a figyelmet ezzel a bennünk rejlő lehetőségre és a teljességre. Létezik azonban a pozitivitásnak egy olyan fajtája, ami mérgező és szemellenzős: amikor a felénk irányuló pozitív hullámok nem hogy feldobnak, inkább úgy érezzük, hogy bele tudnánk fulladni. Az erőltetett jókedv, az elárasztó pozitivitás és a vakító napfény ugyanis pont olyan káros tud lenni, mint a negativizmus.

A (hurrá)optimizmuson innen és túl

A toxikus pozitivitás semmiképpen sem egyenlő az optimizmussal. Míg az optimista ember alapvetően derűlátó és pozitív szemléletű, azért képes egy helyzetet a maga egészében, viszonylag reálisan látni. Tisztában van azzal, hogy nem az ő megközelítése az egyedüli és egyértelműen követendő, hanem hajlandó elfogadni a másik élményeit és hozzáállását is.

A mérgező pozitivitás ezzel szemben rugalmatlan, merev és torz: ennek során a személy a pozitív megéléseket veszi általánosnak és érvényesnek, a reális akadályokat, nehezítő tényezőket és negatív érzéseket pedig egyszerűen kizárja, bagatellizálja, súlyosabb esetben érvényteleníti, azaz megtagadja létjogosultságukat.

Ilyen az, ha aktuális nehézségünkre legyintenek, hogy ez legyen a legnagyobb problémánk, vagy ha éppen legyűr a szorongás és a szomorúság, akkor azt tanácsolják, hogy ugyan, nézzük csak a dolgok jó oldalát. Ezekkel a reakciókkal megfosztanak minket valami nagyon fontostól: az érzelmeinkhez való jogunktól.

Csinálj már a citromból limonádét!

A toxikus pozitivitás nem egy új keletű jelenség, a karanténhelyzet alatt azonban különösen szembeötlővé vált. Sokan küzdöttünk nehézségekkel és frusztrációkkal, miközben gyakran szembesültünk azzal a nézőponttal, hogy ez egy remek időszak a fejlődésre és az önmegvalósításra, lássuk meg benne a lehetőséget, rajtunk múlik, mire szeretnénk fordítani, és hogyan jövünk ki belőle. A gond ezzel az volt, hogy közel sem azonos feltételek és körülmények között vészeltük át ezt az időt: amíg valaki valóban ki tudta élvezni a karantént, addig másnak a napok a pszichés túlélésről szóltak.

A toxikus pozitivitás nem csak a nehéz megéléseket, hanem az eltérő körülményeket is figyelmen kívül hagyja. Azt hirdeti, hogy bármi van, bármi történik, igenis lehetünk boldogak, ez a mi választásuk és döntésünk, ne hagyjuk, hogy a sötét fellegek ellepjenek, maradjunk csak a napos oldalon.

Pont ez az általánosítás az, ami rendkívül frusztráló és indulatokat kiváltó tud lenni. Vannak olyan szituációk, amikor tényleg csak fókuszváltásra van szükségünk, hogy akcióba lendüljünk és kikerüljünk a nehéz megélésünkből. Bizonyos élethelyzeteknél azonban az adott körülmények korlátozzák lehetőségeinket és egyszerűen nem tudunk tőlük elvonatkoztatni, mert nem is lehet. Egyáltalán nem igaz, hogy minden fejben dől el – időnként szembesülünk olyan nehézségekkel és történésekkel, melyeken nem tudunk változtatni, és ez nem a hozzáállásunkon vagy az akaraterőnkön múlik. Márpedig az irreálisan pozitív gondolatok pont ezt sugallják: valamit nem csinálsz jól, nem akarod eléggé, a te készülékedben van a hiba. Pedig a mesterkélten fenntartott pozitív érzések nem éppen azt bizonyítják, hogy kézben tartjuk a dolgokat.

Csakazértis pozitív” helyett valódi érzések

Egy kliensem friss szakítása után jött el az ülésünkre. Sugárzó mosollyal mesélte, hogy élete legjobb időszakát éli, tele van energiával, rájött, hogy ez a szakítás a legjobb, ami történhetett vele. Ahogy beszélt arról, hogy az exének még át kell jönnie hozzá pár ott maradt holmijáért, váratlanul elsírta magát. Fél perc után elnézést kért könnyeiért, és mintha mi sem történt volna, folytatta tovább, hogy mennyit tanult, és hogyan erősödött meg a veszteségéből.

Ez a kiragadott epizód jól mutatja, hogy miért is káros a szélsőséges pozitivitás: nem hiteles és őszinte, inkább rengeteg elfojtáshoz vezet.

A túláradó és ellentmondást nem tűrő pozitivitás nem könnyed életigenlés, inkább egy mesterséges szinten tartás, egy „csakazértis” boldogság – ami egyszerűen meghazudtolja az emberi természetünket. Nem hiába félünk, lesz elegünk, haragszunk és szomorkodunk – minden negatív érzésünk fontos információt hordoz magában, amelyekre ha figyelünk, közelebb kerülhetünk önmagunkhoz és vágyainkhoz. Nem attól leszünk erősek és elégedettek, ha folyton jó érzéseink vannak, hanem ha biztonsággal meg tudjuk élni és engedni magunknak a negatív hullámainkat is, és ezekkel együtt fogadjuk el önmagunkat. Éppen ezért irreális és mérgező elvárás az, hogy mindig a napos oldalon legyünk – ha esik, ha fúj.

Egy vizsgálatban két csoportnak kellett megnéznie olyan orvosi eljárásokról szóló kisfilmeket melyek kifejezetten a nyugalom megzavarására alkalmasak voltak. A filmek nézése közben mérték fiziológiás stresszválaszaikat, mint a pulzusszámot, a pupilla tágulását és az izzadás mértékét. Az egyik csoportnak azt az utasítást adták, hogy a videó alatt nyugodtan éljék meg és fejezzék ki feszültségüket, míg a másik csoportnak úgy kellett viselkedni, mintha egyáltalán nem frusztrálná őket az, amit látnak.

Az eredmények alapján az a csoport, amelyik elnyomta érzéseit és a zavaró tényezők ellenére próbált nyugodt maradni, a stressznek markánsabb jeleit mutatták, azaz nagyobb belső feszültséget éltek meg. Ebből arra következtethetünk, ha az érzelmeink széles skáláját hagyjuk maguknak megélni és kifejezni, az segít a feszültség szabályozásában, vagyis hosszú távon nagyobb pszichés jóllétet eredményez.

A fellegek közt elveszítjük önmagunkat

A toxikus pozitivitás az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatunkra is rányomja bélyegét.

Mivel távol tartjuk magunkat valódi érzelmeinktől, ezért önmagunktól is egyre inkább távolodhatunk – ezáltal nem csak egy hamis érzelmi világot, hanem egy hamis énképet is próbálunk fenntartani. Lehet, hogy el tudjuk hitetni magunkkal és a külvilággal, hogy minden rendben, de legbelül egy nem szűnő ürességet élhetünk át.

Ráadásul ha magukkal is ragadnak nehéz érzéseink, egyből jelentkezhet a bűntudat: kudarcnak és saját gyengeségünk jeleként élhetjük meg azt, hogy nem voltunk képesek tartani magunkat az ideálisnak kijelölt sávban.

Gondoljunk csak bele: ha saját magunkhoz nem tudunk biztonsággal kapcsolódni, hogyan várhatjuk el azt, hogy mások ezt tegyék? A másik fél nem csak a hiteltelenségünket érzi meg, hanem azt is, hogy csakis bizonyos gondolatai és érzései vannak elfogadva és meghallgatva, ő a maga valójában és teljes egészében nincs. Az igazán mérgező pozitivitás nélkülözi az empátiát, így a partner jogosan fogja azt érezni, hogy nem is figyelünk rá, nem vagyunk vele, mivel tényleg vakokká válhatunk az ő valódi élményeire. Ráadásul akaratlanul is bűntudatot kelthetünk a másikban azzal, hogy azt üzenjük neki burkoltan, hogy nem helyénvaló az, amit érez.

Üres frázisok VS. valódi támogatás

Persze vannak olyan beszélgetések, amikor hirtelen nem is tudjuk, mit mondjuk a másik nehéz élményeit és problémáit hallgatva. Lefagyunk, miközben érezzük azt, hogy szeretnénk neki valahogy segíteni: biztatni, vigasztalni, egy kis reményt adni. Ilyenkor jól jöhet egy-két frázis, amit könnyűszerrel előhúzhatunk a tarsolyunkból – ezzel azonban nem segítünk neki, inkább saját feszültségünket szeretnénk oldani. Valóban nehéz tartani a másik elkeseredettségét, félelmeit és küzdelmeit – de ha mi is el tudjuk fogadni, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra jól lenni, nekünk is könnyebb lesz, és nem várjuk azt el magunktól, hogy instant megoldást kínáljunk. A következő mondatok megmutatják azt, üres frázisok helyett hogyan tudunk valóban támogatóak lenni:

Ne is gondolj erre, csak maradj pozitív!” – „Csak mondd el, mit érzel, figyelek.”

„A végén minden jóra fordul!” – „Ez tényleg nagyon nehéz lehet, együtt érzek veled.”

„Lehetne ennél sokkal rosszabb!” – „Ez tényleg borzalmas. Sajnálom, hogy ezen mész keresztül.”

Ha elfogadjuk azt, hogy nem süthet örökké a nap, sokkal őszintébb és színesebb életet élhetünk, valódi kapcsolatokat kialakítva. Ha úgy érzed, hogy érintett vagy a toxikus pozitivitásban, fontos, hogy tudd: minden jószándék ellenére nem csak másoknak, hanem magadnak is ártasz. Akár egy szakember, akár egy igaz, ítélkezéstől mentes barát segíthet abban, hogy lebontsd a falaidat, és a saját tempódban közelíthess negatív érzéseidhez és önmagadhoz.

Forrás: itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This