Az ENSZ 1994-ben nyilvánította a mai napot, május 15-ét a család nemzetközi napjává; azzá a nappá, amikor a figyelem a erre a különleges kötelékre irányul. Mi, a Pszichoforyou cikkeiben, évi egy alkalomnál jóval többször foglalkozunk ezzel a nagyon fontos témával: megírtuk már, mivel jár, ha megszakad ez a bizonyos kötelék, azt is, milyen, ha nekünk magunknak kell megszakítanunk. És persze azt is, mit tehetünk, hogy a lehető legtovább egyben maradjon, bármit is jelentsen számunkra a szó: család. Mert mindenki számára mást jelent. Erről írtunk most.

Szabó Anna

Lassan négy éve, hogy – a videobeszélgetéseket leszámítva – csak évente kétszer-háromszor, a hosszabb ünnepek alkalmával találkozom a családommal, és ironikus módon az hiszem, pont ezen évek alatt kristályosodott ki előttem, hogy mit is jelent számomra a család fogalma.

Persze azt már jóval korábban megtanultam, hogy egy családot nem feltétlen a rokoni kötelék kovácsolja egybe, és az is világos volt, hogy ahhoz, hogy valaki családtag legyen, nem kizáró ok, ha az illetőt kettő helyett négy lábbal és teniszlabda-függőséggel áldotta meg a sors.

Azt azonban itt tanultam meg, hogy a családokat összetartó kötelék, noha bármilyen földrajzi távolságon képes átívelni, ilyen messziről azért sokszor meg-megfeszül, ha az ember a családjára gondol. Megfeszül, és kegyetlenül tépázza az ember szívét. Olyankor nézem meg, hogy hány nap van még Karácsonyig, majd tárcsázom a telefonszámot – a +36-os előhívóval –, amit legelőször tanultam meg fejből, valamikor akkor, mikor a szorzótáblával ismerkedtem. Ilyenkor néha nincs is mit mesélnem, de jól esik hallgatni. Tudni, hogy „otthon” minden rendben. Hogy akkor is, amikor már az otthon fogalma is relatívvá válik, a mi megingathatatlan egységünk mindig stabil pont marad.

A család számomra a horgony, amely a felszínen tartja tagjait, ha azok úgy érzik, a hullámok összecsapnak a fejük felett, néha pedig visszahúzza őket a valóság tengerére, ha a nagy álmodozásban rossz irányba tekernék a kormányt. Nem állítom, hogy néha nem mi magunk korbácsoljuk fel a vizeket, amiken evezünk. A viták néha csak aprócska széllökésekké, néha pedig tomboló viharrá nőnek, hisz mások vagyunk és máshogy látjuk a világot. De a különbözőségek ellenére mégis a család az, aki kérdés nélkül vállalja, hogy a legmeredekebb úton, a legtajtékosabb vizeken is veled tart, és ha mégis hajótörést szenvednél, nem okol, nem dorongol, hanem mentőmellényt nyújt feléd.

És amikor úgy döntesz, te mégis egy külön csónakban eveznél tovább új álmok felé, vízre eresztenek, tudva, hogy az a bizonyos kötelék mindig megmarad. Hogy bármerre hánykolódj is, mindig lesz egy biztos hajó látótávolságon belül, ahová mindig hazatérhetsz, bármely várost is hívd éppen az otthonodnak.

Király Eszter

Volt, hogy vitatkoztak, összevesztek, elváltak, volt, hogy égető volt a hiány, és volt, hogy túl sokan voltunk. Volt csonka, patchwork meg mozaik, volt nevelőapa, mostohatestvér, pótanya, volt fagyos légkör, sértődés és fájdalom, elviselhetetlen csend és egetrengető ordítozás.

És volt, hogy elütött az autó, és negyed órán belül ott volt mellettem mindenki. Körbetelefonálás és kupaktanács nélkül is mindenki tudta, hogy haldokló nagyanyámnak mire, mikor és hogyan van szüksége. Volt, hogy négy éven belül a harmadik helyre költöztünk, mégis mindenhol otthon voltam. Itt lettem képes figyelni és adni. Itt tanultam a tiszta beszédet, köztük a legfontosabb szavakat: köszönöm, bocsáss meg, szeretlek téged.

Nem mintacsaládom, hanem hiteles családom van. Miattuk tudom, hogy miután nagy küzdelmek árán elfogadtunk valakit (akár mást, akár magunkat), a végtelen rácsodálkozás és a benne való könnyes-örömteli gyönyörködés évei következnek.

Tőlük tudom hogyan nézhet végtelen szeretettel az az Isten, aki a teljes igazságot látja. Itt tanultam meg egy életre, hogy igazat mondani: létszükséglet. Itt derült ki számomra, hogy a Jóisten mennyire bölcsen látott el minket hamuba sült pogácsával: az esendőség mellé a gyógyírt is megkaptuk, ez pedig a megismerés. A másikra hangolt figyelem. A családom mindennél szebb bizonysága annak, amit csak most kezdek kapisgálni: kizárólag hálára van okom. A családom az ujj, mely önmagán túlra mutat, pedig nem más, mint életre szóló forrás.

Volt, amikor azt gondoltam: a család – csaló és galád.

Ma azt gondolom: a család – csapat és áldás.

Bibók Bea

Számomra mit jelent családban élni? Egy hálót, ami szárnyalni enged, miközben védelmet ad. Éltető közeget, amiben fejlődhetek, szerethetek, adhatok és kaphatok. Talán az alábbi szösszenetek segítenek érteni…

Gyermekként egy kis faluban éltünk, apukám oldalkocsis motorral járt dolgozni a 10 km-re lévő városba. A nyári délutánokon anyukámmal kiálltunk a kapuba és vártuk őt haza. Mikor megláttam a pöfögő motort és a dinnyékkel jól megrakott oldalkocsit, visongva futottam apu elé, sárosan-boldogan. Tudtam, hogy hamarosan teli szájjal falhatom hatalmas szelet görögdinnyét, és az sem baj, ha tiszta ragacs leszek tőle. Várakozás, összetartozás.

Hétvégén sokszor kirándultunk a közeli Csevicéhez, ahol egy patak is csörgedezett. Szalonnát sütöttünk, „kinevetavégén”-t játszottunk, fogócskáztunk, tollasoztunk, felszabadultan nevettünk. Ha meguntam a játékot, akkor a hűs erdei patakban békát fogtam, papírhajót hajtogattam. Apukám a gombákat mutogatta, megtanította nekem, melyik ehető és melyik mérgező. Az ehetőket leszedtük, felaprítottuk és együtt megfőztük. Együtt töltött minőségi idő, biztonság, sikerélmény.

Kisgyermekkoromban egy házban éltünk nagymamámmal. Ő volt az, aki minden este folyós tejbegrízt készített nekem vacsorára. Folyósat, ami elég gyorsan megdermedt, ha nem mentem be azonnal az udvarról. Márpedig én önfejű és makacs kislány voltam. Amíg nem kergettem meg a kakast, és amíg nem köszöntem el a nyulaktól, és nem találtam rá az aznap esti titkos kincsre, addig nem ültem le vacsorázni. Általában a tejbegríz kihűlt és megszilárdult, mire leültem az asztalhoz. Kértem Mamát, hogy főzzön újat. Ő morgolódás nélkül megtette nekem. Gondoskodás, szeretet.

Három lányom született öt év alatt. Harminc év alatt átadtam nekik mindazt, amit a világról tudtam. Megtanítottam őket szeretni, életigenlő emberré válni, odaadónak és őszintének lenni. Megmutattam, hogy szabad nagyot álmodni, nem bűn a saját életüket élni, belső biztonságot érezni, igazi nőnek lenni.

Ha távol voltak, akkor Skype-on tanítottam őket arra, hogyan kell lekvárt főzni, rétest sütni, nokedlit szaggatni. Jó látni, hogy szenvedéllyel teli felnőtt nőkké váltak. Bizalom. Transzgenerációs minták.

Karácsony napja, már mindenki hazaérkezett. A párom fát hoz be, jól megrakja a kandallót. Ropog a tűz, meleg van, telve vagyunk jó érzésekkel és izgalommal. A legkisebb lányom gitározik, közösen éneklünk. Néhányan a fát díszítik frissen vágott gyümölcsökkel. Közben beteszünk egy CD-t, amit gyerekkoruk óta minden karácsonykor meghallgatunk. Már nevetünk rajta, hiszen kissé bárgyúnak hat a dolog. Régen kinőtték már a lányok ezeket a gyerekdalokat, mégis szeretjük. Minden évben megállapítjuk, hogy milyen jó nekünk. Hálásak vagyunk, miközben sül a sütemény, rotyog a leves. Együtt vagyunk, beszélgetünk, kapcsolódunk, együtt rezdülünk. Nyugodtan készülünk a szentestére. Együttlét. Közös gyökerek. Inspiráció.

Herendi Kata

Mindig csodálattal figyeltem azokat a családokat, akiknek a tagjait megfoghatatlan szálak sokasága tartja egyben, mint egy titokzatos, bivalyerős kémiai kötés az atomokat. Ezek helyett a zárt láncú, megbonthatatlan kötelékek helyett én sokáig inkább az azonos pólusú mágnesek birodalmában éltem, ahol minden szétesik, anélkül, hogy talán valaha is igazi egész lett volna.

Ha költőien szép mondatokat nem is tudok mondani a családról, ahogy pedig illene ezen a napon, egy nagyon fontos gondolat gyerekkorom óta kísér vele kapcsolatban. Szabó Magda soraira gondolok, az Álarcosbál című regényéből: „A te családod most már az enyém. Amabba beleszülettél, nem tehetsz róla, de az enyémet választottad, azért már te felelsz.” Ez a néhány mondat az, amiben igazán hinni tudok, ha a család fogalmára gondolok. Az életünkben óriási szerepe van annak, hogy hová, kik közé születünk, de úgy érzem, legalább akkora szerep jut annak is, hogy mihez kezdünk ezzel; hogy a vérségi kötelékeken is túl, kik azok, akiket választunk – és kik azok, akiket nem.

Mert a család szó csak akkor jelent igazán valamit, ha a másik is ugyanazt érti alatta, mint te.

A család számomra azokat az embereket jelenti, akik nélkül tudom, hogy nem fordulna tovább az életem kereke, és akikről tudom, érzem, hogy az övék sem forogna tovább nélkülem. Ők azok, akiknek a nap végén az a fontos, hogy nekem legyen jobb és nem nekik, és ők azok, akiknek a jóllétét a sajátom elé tudom helyezni. Mert őket választom, ők pedig engem, hogy amatőr vegyészek módjára együtt igyekezzünk „kikutyulni” azt az esszenciát, ami mindezt egyben tartja, és egésszé teszi.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest