Ahány ember, annyiféle nyugalom – Hogyan találhatjuk meg saját békénk árnyalatait az érzelmek színpalettáján?

Hogy kinek mit jelent a nyugalom? Számomra a jótékony semmi érzését, amikor a közvetlen kint és bent harmóniában van. Elgondolkodtam ennek tükrében: fontos-e a belső nyugalomhoz, hogy a külvilágban is nyugalom legyen? Nekem például meglepő módon sok év váltakozó amplitúdójú rezgés és időnként ideges szorongás után, a tavaszi karantén időszaka hozta meg a nyugalom állapotát. Mégis, miképpen lehet, hogy pont olyan időszakban érkezett el hozzám ez az érzés, amikor a nagyvilágban odakint káosz volt és bizonytalanság? − teszi fel a kérdést Gaál Szilvia irodalomterapeuta szerzőnk.

Egyik kedvenc művem, amely sokadik olvasásra is kincseket tartalmaz, az A kalapba zárt lány Lázár Ervintől. Abban írja: „Ekkor valami furcsa zajt hallott. Dörgést, durrogást, harsogó morajt és erőszakos kopogást. Igaz, nagyon távolról. Feszülten figyelt és rájött, ez a zaj a kalapon kívül dörög. Már nem is érdekelte annyira. De a kalap fölvilágosította: – Talán vihar. Vagy háború. Az is lehet, hogy aranyakat szórtak a nép közé. Nem tudom pontosan.”

Valami hasonlót éreztem én is a tavaszi bezártságban: a külső zajokon túl, a kalapomon belül nyugalom volt és harmónia. A nyugalom nem könnyen definiálható szavakkal, inkább az állapotot tudjuk körülírni, egy képben bemutatni a saját nyugalmunkat, ha el szeretnénk mesélni, hogy mások is átérezzék.

Irodalomterápiás foglalkozásokon az emberek sokszínűségével, a szövegekre adott különböző olvasatokkal dolgozunk, keressük az egyezési pontokat és különbözőségeket, hogy jobban megértsük magunkat és empátiát tanuljunk a másik ember másfajta látásmódja iránt. Ezért úgy gondoltam, hogy a nyugalom meghatározásának is így eredek a nyomába: felkutatom a nyugalom különböző értelmezéseit és irodalmi idézetekbe csomagolom, hogy ne csak az értelmünkhöz, hanem az érzékeinkhez is közelebb kerüljenek.

Nyugalom a külvilágtól való elszigetelődésben

Rajtam kívül sokan mások is arról számoltak be, hogy zárt ajtók mögött, a családban a karantén során érkezett el az a nyugalom, amit életük során talán soha nem sikerült hasonlóan tartósan megtapasztalniuk. Persze más, amikor a létbiztonságunkat fenyegeti egy helyzet; amikor nem tudjuk, kerül-e étel és fedél a fejünk fölé. De ezeken túl egy sor stresszort sikerült kizárnunk: például a közlekedést, ismeretlen emberek váratlan reakcióit, a folyamatos alkalmazkodást. Akadt, aki azt mondta, hogy legalább most nem kellett aggódnia a kamasz gyerekéért: mindig tudta, hol van.

Más a hétköznapi rutinok nyugalmát emelte ki, ami a bezártság idején különösen hangsúlyossá vált. Amikor mindenki a helyén van, biztonságban és a saját tevékenységébe mélyül el éppen. A flow-ra pedig sokkal nagyobb esély van, mint bármikor: hiszen nem kell rohanni tovább. Ezt az élethelyzetet ismerhetjük Arany János Családi köréből, ami klasszikusként már szinte a tudatalattinkba ivódott.

“Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja,

…

Este van, este van… a tűz sem világit,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát…

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.”

A karanténnal lehetőséget kaptunk, hogy újra építsük a családi érzelmi biztonságot: kérdés, hogy ezeket az érzéseket át tudjuk e menteni?  Ahogy Nagy László írta: „Ki viszi át a szerelmet?” Nekünk most hasonló feladat jutott. Ennek érdekében érdemes megfigyelnünk, hogy mi az, ami jobban működött a “bezártság” ideje alatt az életünkben és mi az, amit tanácsos bevezetnünk a mindennapokban is.

Nyugalom az újra kezdődő pezsgésben

Aztán elmúlt a karantén és másfajta életritmus vette át a két hónap alatt kialakított helyét. Nyitottunk a külvilág felé is, a hosszas befelé figyelés után. Létezik a családos állapotban a család és gyerekek iránti felelősségtől mentes nyugalom. Sokan találhatták meg ezt a nyitást követően. Amikor bár fizikálisan nem feltétlenül pihenünk, mert bulizunk, mozizunk, töltődünk, olyan dolgokat csinálunk, amit gyerekekkel együtt nem tudnánk megtenni. Valójában ilyenkor tényleg az állandó készenléttől, felelősségvállalástól, döntéshozataltól vonulunk nyugalomba. Ezt Szabó T. Anna fogalmazta meg a legtalálóbban Katonadal című versében:

“Feledni gyermeket, szerelmet,

megtagadni az engedelmet,

ne én legyek az, aki ad –

szeressem végre magamat.”

A nyugalom egyik árnyalata az is, hogy nem mindig megnyugtató, sőt szorongással tölt el. Többen arról számoltak be, hogy nem mindig jó nyugalomban lenni, akkor nem érzik, hogy élnek. Akkor nyugodtak, akkor tudják, hogy minden rendben van, ha van mit csinálniuk, mert bennük állandó a tenni vágyás: az aktivitás élteti őket, ha “hatnak, alkotnak, gyarapítanak”, ahogy Kölcsey írja a Husztban. Számukra is megkönnyebbülést adhatott kilépni a falak közül.

A nyugalom színpalettájának végletei

A nyugalomra úgy tűnik mindenkinek megvan az egyéni definíciója, amit akár egy színpalettán is elhelyezhetünk. Ennek egyik végpontja lehet a teljes nihil, a tudatosan választott passzivitás, tehetetlenség, amit Khaled Hosseini némaságnak nevez:

“Csendesnek lenni békességet jelent. Nyugalmat. A csendesség az élet hangerejének lehalkítása. A némaság ezzel szemben a kikapcsológomb használata. Üzemen kívül helyezés.”

A másik vége, pedig az aktív tenni vágyás, a folyamatos meg nem állás, amikor ezt az aktivitást használjuk arra, hogy elfedje belső hangjainkat, vagy a sürgető szükséget a nyugalom iránt. Közöttük pedig számos árnyalat létezhet.

Bárhogy is definiáljuk a magunk számára, fontos, hogy megtaláljuk saját nyugalmunkat, amivel időről időre töltekezni tudunk. A nyugalom színes palettáján kiválasztjuk a saját színünket, amely a belső béke, a csend érzetét hozza el számunkra. A sok árnyalatból kiderül, hogy a nyugalom nem egy statikus állapot, de számos élethelyzetben megtalálhatjuk. A közös pont talán a jelen pillanatban lét, amikor nem aggódunk a jövő miatt és nem rágódunk a múlton sem. Mint amikor a tengert nézzük. Semmi más nem létezik számunkra, az összes érzékszervünket betölti az élmény, az agyunkba pedig nem enged betolakodni mást, érzet, érzés és élmény együtt rezeg.

“Nézz, arcom csupaszon hordom,

ahogy tengert néz az ember,

nem tudva sziklát, éleket,

s lát Holdat, lélegző formát”

(Petz György : Hétfő)