Amikor elkezdtem összegyűjteni a gondolatokat ehhez a cikkhez, egyszer csak bevillant: vajon mi hívta életre az igényt, hogy erről a témáról egyáltalán szó legyen? Egy olyan világban, ami kiszolgál minket szabadon választható divattal, munkalehetőségekkel, életformákkal, miért van az, hogy épp a párkapcsolatunk megválasztásakor akadunk meg a döntésben? Minden mankót megragadunk, mint például az önsegítő polcok könyveit, vagy akár egy, a működésünket analizáló cikket, hogy az eszünkkel tudjunk elhatárolódni az érzelmeink viharától. De közben miért nem keresünk saját érzéseink megértéséhez is válaszokat?
Ez a cikk nem azért készült, hogy általa megtanuljuk diagnosztizálni az egyes személyiségzavarokat. Viszont segíthet abban, hogy saját magunk, és mások működését objektívebben tudjuk látni, ez által pedig akarjunk tenni valamit a változás útján, nem csak saját sérüléseink elkerüléséért, hanem azokért is, amiket másoknak okozhatnánk.
Értünk, nem érzünk
Állítólag minden korszaknak megvan a maga betegsége. Napjainkban a személyiségzavarok területe kezd a leginkább pezsgő témává válni. Vajon mit jelentenek a különböző típusok nevei, bennünket érint-e a probléma, és ami még ennél is fontosabb; a környezetünkben élőknél hogy vehetjük észre a jeleit? Elméleteket keresünk, mert félünk a gyakorlattól; hogy mennyire tudjuk kezelni ezt a modern világ által kitermelt legújabb problémát…
De első lépésben meg kellene állnunk és saját érzéseink felé fordulni az elméletek kusza hálójából. Mi az, ami belefér a saját, és mások viselkedésébe? Észrevesszük-e a kapott sebeken túl azokat, amiket mi adunk? Meddig férünk bele a normalitásba? Fontos kérdések ezek, viszont egyvalamit nem spórolhatunk meg azáltal, ha válaszokat találunk rájuk: a saját magunkon végzett munkát.
Kötelességünk csiszolni a lelkünket is, hiszen egy közösség tagjaként nem csak magunkért, hanem a körülöttünk élőkért is felelünk. Első lépésként azt ajánlom tehát a kedves olvasónak, hogy saját működése felé tegyen egy nagy utazást, úgy képzelve el a lelkünk labirintusát, mint egy önmagába visszatérő ösvényt.
Új időknek régi dalai
Jött a vád, hogy a személyiségzavar is csak egy új kultusz, a pszichiáter és pszichológus társaság elvakult túlzása, egy bélyeg, amit ráhúznak a tömegre, hogy elkezdjük a terápiás lehetőségeket keresni. Azonban akár a világirodalom remekeit forgatva, akár a történelemben visszalapozva évszázadokra visszamenően felfedezhetjük a különböző mentális zavarok meglétét. Kreón király jelleme Szophoklész Antigoné című drámájában, Oscar Wilde Dorian Gray-je, Shakespeare Othello-ja csak néhány példa azokból a sérült, személyiségzavarokat megformáló karakterekből, melyek fel-felbukkantak már a remekművek oldalain.
Nem új keletű felismerés tehát, hogy mindig is voltak olyan emberek, akik jellemükkel, személyiségükkel valahogy kilógtak az adott kultúra szokásrendjéből. Nem felkapott, új, divatos dologról van tehát szó, csupán valamiről, ami eddig is a szemünk előtt volt, csak nem olyan gyakoriságban és feltűnően, hogy könnyen észrevehettük volna.
Amíg a média sem hódított ekkora teret magának, mint napjainkban, többségükről nem is tudtunk. Manapság viszont, amikor divat kitenni a magánéletünket, gondolatainkat, sőt akár féltett titkainkat is az online kirakatba, könnyebben szemet szúr, ha valami vagy valaki kilóg a megszokottból.
Mi egyáltalán a személyiségzavar?
Ha megpróbálnám minél egyszerűbben, megragadhatóbban, kissé konyhanyelven összefoglalni, mit is jelent ez a fogalom, azt mondanám, hogy olyan viselkedésminták és gondolati működésmódok, megnyilvánulások összessége, amely jelentősen eltér az adott kultúra által elvártaktól. Értve ez alatt azt, ahogyan saját magát, a világot, és a külső eseményeket önmaga és mások számára értelmezi és felfogja valaki. Továbbá az érzelmi megnyilvánulásokat, amik kifejezésmódjukban, mértékükben, erősségükben, labilitásukban nem illeszkednek a körülményekhez.
Az is ide tartozik, hogy valaki hogyan működik a személyközi kapcsolataiban; munkahelyén, barátságaiban, családjában – eltér-e az átlagtól, illetve, hogy mennyire képes indulatait szabályozni. Ha a fent felsorolt dolgokat úgy képzeljük el, hogy egy csomagban vannak, és több is teljesül belőlük, akkor azt is fontos hozzátennünk, hogy tartósan fenn kell állniuk ahhoz, hogy személyiségzavarról beszélhessünk.
S most években gondolkodunk, nem hetekben, vagy napokban, serdülőkortól, és/vagy a viszonylag fiatal felnőttkortól kezdve. Nem más mentális zavarral magyarázhatóan, sem pszichoaktív szerhasználattal (például kábítószerekkel), sem általános egészségügyi állapotból eredő problémával (például koponyatrauma), vagy annak következményével.
Ezek felismerése objektíven a legkönnyebb; nem véletlen, hogy sokan ezért keresnek egy külső megfigyelő személyében szakembert, hogy segítsen felmérni, saját működésük megfelel-e a külvilág elvárásainak. Persze alapvetően nem járható út azért besétálni egy terápiába, hogy diagnózist kérjünk a pszichológustól. Először észre kell vennünk, kaptunk-e olyan visszajelzést – témánkhoz visszakanyarodva – például a párkapcsolatunkban, hogy igyekezetünk gyakran épp az ellenkező hatást kelti. Ilyenkor érdemes elgondolkodni, nem lehetséges-e, hogy a hogyannal, a kivitelezéssel van a baj, illetve ennek mélyebb okaival.
Mindennapi kapcsolati kríziseink
Miért kell minderről beszélni? Gyakorló pszichológusként azt látom, hogy sok család és párkapcsolat működését megkeseríti, ha hiányzik a felismerés. Az egyik félnek meggyőződése, hogy ő mindent jól csinál, esetleg mindketten így vélekednek, mégis, később csodálkoznak, amikor a közös gyereküknek pszichológusi ellátásra van szüksége, mert viselkedésproblémák garmadájával jelzi: valami nem működik a családban.
A fiatal szerelmes elsorolja, ő mi mindent tett meg hálátlan párjáért, aki eldobta őt, de nem veszi észre, hogy a választásai minduntalan olyan emberekre esnek, akivel hasonló forgatókönyvet ír le; rosszul választ.
Bárcsak létezne egy általános recept, vagy egy orvosság, amit beveszünk és megértjük, mit kell tenni ilyen esetben. „Személyiségzavar kisokos”, hogy felismerjük, mi hol tartunk… És a másik? És én hogy tudnám kianalizálni őt annak érdekében, hogy kevesebbet sérüljek? De ilyen leírás nincs, és még ha lenne is, az se segítene az illetőn: a saját önismereti munkáját nem spórolhatja le senki.
A legtöbb, amit tehetünk az, hogy megfigyeljük elsősorban magunkat. Ha jellemezni kellene bennünket egy idegennek, mit mondana rólunk? Na és a párunk? Hogyan mutatna be minket? És a legjobb barátunk, az anyánk, a testvérünk – ők mit mondanának? Hogy látnánk ezt a sok mozaikból álló képet? Hogy működtünk előző kapcsolatainkban? Akkor miért lett vége – ám ezúttal a másik verziójából nézve? Mi mit csinálhattunk volna másképp? Ezek a kérdések nekünk maradnak és a négy falnak: le kell ülni, végig kell gondolni, és ha érzünk valami kiugrót, visszalapozni a leírás elejére.
Hogy jelenik meg ez a terápiában?
Diagnosztikai címkék, bélyegek nélkül, pszichológus szemmel nézve, próbálom közérthetően összeszedni, nagyjából hogy is néznek ki a személyiségzavarra utaló működések, párkapcsolatban – a terápiában.
Néha érkeznek olyan nők, akik nem értik, hogy miért nem lehetnek elegendőek a társuknak, aki rendszeresen megcsalja, becsapja őket, párhuzamosan akár több kapcsolatot tartva fenn. Sosem érzik biztonságban magukat a másik mellett, legtöbbször áldozatok, de néha rákontráznak a társukra, egyfajta „szado-mazo” működést tartva fenn, s nem képesek elfogadni, hogy a bocsánatkérés csak egy időre szól. Itt mindkét fél szempontjából elgondolkodtató a mögöttes működés.
Gyakori még a súlyos féltékenységtől szenvedők esete, ahol szintén a társ jön el terápiába, lopva, segítséget kérve, hátha van olyan biztos módszer, amivel meg lehetne győzni a partnerét, hogy nem forralnak terveket ellene. Nehéz elfogadniuk, hogy a másik jelenléte nélkül lehetetlen a változás, hiszen ő az, aki teljes bizalmatlanságban él.
Aki emlékszik a Terápia című sorozat harmadik évadának Zsolt nevű karakterére, az fel tudja idézni, hogy ott nyíltan kimondták; Rita nevű párja borderline személyiségzavarban szenvedett. Ezért történt, hogy folyamatos lelki szenvedését a bőrébe vésett sebekkel ellensúlyozta, hogy néha majomszeretettel imádta, máskor bosszantotta, próbára tette a férfit, féltékenységi jeleneteket rendezett vagy fizikailag bántalmazta. Ez is egy létező probléma, s ilyen esetben gyakrabban érkezik az áldozat szerepében lévő a terápiába, nagyon erős önbecsülési sérülésekkel, mert nem érti, hogy miért bántak így vele, amikor ő mindenben próbált megfelelni társa aktuális elvárásainak. Volt egyszer egy ilyen páciensem, akivel hosszú idő volt, mire sikerült megdolgozni a kapcsolatból származó bűntudati sebeket. Meggyőződése volt, hogy azért bánt vele így a másik, mert ő nem szerethető.
Gyakoriak még az olyan problémákkal jelentkező nők, akik folyamatos figyelemre, nőiességük megerősítésére vágynak, de a párkapcsolatban nem tudnak a társ feladathoz idomulni, felnőni. Meglepődnek, amikor minden csábítás ellenére is egyedül maradnak vagy boldogtalanul egy működésképtelen, szexuálisan alulfűtött kapcsolatban rekednek.
Ritkán betéved egy-egy társfüggő is, aki retteg attól, hogy egyedül kellene boldogulnia az életben. Az a szomorú, hogy inkább bántalmazó kapcsolatban is bennrekednek, csak ne kelljen megkockáztatni az ellenkezőjét. Ők gyakran árnyékok lesznek egy domináns másik fél mellett, megelégszenek a második szerepével.
Amivel még gyakran találkozni, hogy mindent elér az illető, amire valaha vágyott, de mégsem tud boldog lenni. Képtelen felelni arra a kérdésre, hogy mikor érezte magát utoljára felszabadultan. Élete fő színtere a munka; innen nyeri értékességtudatát. Párkapcsolat többnyire nincs, mert nem fér bele az önmaga számára felállított szoros napirendbe. Ha mégis van, csak pislákol benne a szenvedély, mert a kötelességeknek rendelte alá életét, s közben nem vette észre, hogy elmagányosodott.
A sokat emlegetett nárcizmus
A mostanság felkapott, a média által újra és újra előhúzott nárcisztikus személyiségzavart sem hagyhatjuk ki a felsorolásból.
Mivel egyre több cikk és önsegítő könyv jelenik meg erről a témáról, hiteles és kevésbé elfogadható forrásokból egyaránt, sokan meggyőzik magukat, hogy ezek elolvasásával már készek rá, hogy felismerjék az erre utaló diagnosztikai jegyeket. Szabadon mutatnak ujjal a párjukra, mondván, hogy neki ez a baja, rajta kell segíteni, de a legritkább eset, hogy saját működésükben is elmélyüljenek: ők vajon miért választottak ilyen párt?
Volt egyszer egy férfi páciens jelölt, aki aztán sosem érkezett meg igazán a terápiába. Ő látott egy előadást a nárcisztikus személyiségzavarról, s mivel a párja gyakran vágta a fejéhez, hogy ő is ebben szenved, eljött megkérdezni, hogy tényleg így van-e. Az önismereti munkát azonban nem vállalta, diagnosztizáló eszközt keresett, nem segítséget, változási gócot.
A valóban nárcisztikusak többségben gyakran akkor érkeznek terápiára, amikor véget ér a párkapcsolat és egyedül maradnak. Ilyenkor kell szembesülni vele, hogy minden nagyszerűségérzetük ellenére mégiscsak elhagyhatóak lettek; megroppan az önbecsülés. Ilyenkor kell a megerősítés, hogy ugye, hogy a másik hibázott? Vagy: ugye nem az én hibám? A másik fél hibáztatása által tulajdonképpen elkerülik, hogy saját magukba kelljen nézni. Gyakran kiderül, hogy a pár mindkét tagjánál személyiségzavar áll fenn.Csak az a szomorú, hogy a nárcisztikus személyiségzavar tud a legerősebben beolvadni a tömegbe. Manapság nem jár elmarasztalás a saját személyünk reklámozásáért, sőt, a kamaszok közt már a beilleszkedés fontos feltétele. Aki igazán szociális ember akar lenni, annak be kell állnia a sorba, és meg kell mutatni magát. Nem díjazzák annyira a szerénykedést, az introverziót, a másik végleten pedig a dicsekvést önbizalomként legalizálják. Közben elcsúsznak a határok, és már nehéz megállapítani: meddig fér bele mindez a normalitásba?
Mit lehet tenni?
Ha a felsorolt jellemzők, működésmódok közül találunk olyat, amivel mi magunk is tudunk azonosulni, akkor érdemes megállni egy pillanatra és végiggondolni, hogyan is működünk. A múlt sebeinek feldolgozásához, a jövő problémáinak kivédéséhez a legelső lépés mindig a felismerés. Mi az, ami igaz ránk mindebből? Okoz-e szenvedést nekünk, ahogyan élünk, vagy ha számunkra nem is, de környezetünknek? Ami még nagyon hasznos lehet, ha transzgenerációs szinten visszagondolunk: szüleink, nagyszüleink hogyan éltek, milyen kapcsolati minta szerint működtek? Látunk-e benne hasonlóságot azzal, ahogyan mi a társunkhoz viszonyulunk? Van-e olyan kapcsolati működésünk, amit ismételünk?
Nagyon nehéz és bátor dolog az önismeret, mert azzal is szembesülnünk kell, amire nem vagyunk büszkék, s legszívesebben saját magunk elől is elrejtenénk. De sajnos mindenképpen szükséges lépés, hogy mások tükrében is meglássuk magunkat, mert csak ez által indulhatunk el egy jobb jövő felé.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.