Vitathatatlan, hogy a rendszeres testmozgás szinte csak jótékonyan hat az életminőségünkre – de vajon a karrierünkre is? Én csak annyit mondok, hogy ha mondjuk nyelvvizsgára, előléptetésre, jól menő vállalkozásra, de leginkább az ezekhez szükséges magabiztosságra vágyunk, s a legjobbat szeretnénk kihozni magunkból, először is vegyünk egy tornacsukát.

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam…”

Sport és hétköznapok kapcsolatát az egyetemes kultúrában, például a Bibliában (az alcímeket onnan vettem, köszönjük Pál apostolnak) és a csodálatos magyar nyelvben egyaránt tetten érhetjük: nem véletlen, hogy mind használunk sportnyelvi fordulatokat a sporttól független környezetben is.

A legjobb példa erre maga a pályafutás kifejezés – de például megbirkózunk a feladatokkal, néha csúcsformában is érezhetjük magunkat, van, hogy kötelező köröket futunk, hogy muszáj időt kérnünk, megesik, hogy magasra tesszük a lécet, vagy átadjuk a stafétabotot.

Még nyelvi kérdéseknél maradva, de kissé komolyabbra fordítva a szót, megvizsgálhatjuk, hogyan adhat irányt a sport a teljes személyiségünk kibontakozásának. Nem szeretem az önmegvalósítás kifejezést, szándékosan nem azt használtam, ugyanis szegényesnek érzem. A kibontakozás, a kibontani szó azonban magába foglalja azt, hogy az ember valójában: ajándék.

Ha kibontakoztatjuk a bennünk rejlő lehetőségeket – márpedig a sport ebben segít –, akkor az egész folyamat már a természetét tekintve sem lehet öncélú: mindenki más is nyerni fog vele.

A futás művelése magában foglalja azt is, hogy tudunk mit kezdeni azzal, ha a futottak még kategóriában érezzük magunkat, hogy tudjuk, hogyan ne futamodjunk meg a nehézségek elől, és hogy mindig lesz, ami csak sokadik nekifutásra sikerül majd. A sport – bár korántsem old meg mindent – arra is megtanít, hogy az izmozás helyett a kontrollált erőfeszítés, vagyis minden erőnk és akaratunk együttes szolgálatba állítása az, amely célra vezet. Márpedig a sportban végső soron a célba érés nevezhető sikernek.

„Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom…”

A célba érés első szabálya: legyen célod! A rendszeres testmozgás, a sport egyik – ha nem a – legfontosabb hozadéka, hogy az ember megtanul reális, mégis kihívást jelentő célokat felállítani. A sport világában nincs mese: ha a józan észt mellőzve, önmagunkat áltatva, rózsaszín álmokat kergetve állítunk fel célokat, annak biztosan sérülés – a munkában pedig kiégés – lesz a vége.

Egy futónak például nagyon pontosan tisztában kell lennie saját állapotával, képességeivel, határaival, támaszkodnia kell a korábbi versenytapasztalataira, persze saját belső vágyaira és nem utolsósorban az edzője tanácsaira is ahhoz, hogy megfelelő célokat tűzhessen ki – hiszen egy bokaficam után két hónappal biztosan nem az egyéni csúcs lesz a megfelelő cél, az olimpia előtt három héttel pedig tuti, hogy már késő alapozni. A mozgásról, mint pompás önismereti útról például az ultrafutók tudnak nagyon érzékletesen mesélni…

A sportban az is létszükséglet, hogy megtanuljuk a hosszú távú célokat konkrét feladatokká átformálni, például legyen józan belátásunk, türelmünk – és sportágismeretünk, tájékozottságunk – olyan fokozatosságra építő edzéstervet összeállítani, amelynek segítségével eljuthatunk az első maratonunkig. Vagy a kockás hasig. Vagy a 80%-os dobókészségig.

Miért működne ez másképp a szakmai életünkben, a munkahelyünkön? A sikerességünk igen nagy mértékben függ attól, hogy tudunk-e saját, a vágyainknak és a képességeinknek is megfelelő célokat felállítani, vagy azonosulni a cég/vállalat/munkacsoport stb. céljaival, majd mennyire hatékonyan tudjuk azokat konkrét feladatokká konvertálni. (Nem véletlen a részletes projekttervek, operatív táblák és egyéb tervezési gyakorlatok népszerűsége). Tiszteletben tartjuk-e, hogy mint minden futás, a pályafutás is lépésről lépésre történik?

„A megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet”

Végső soron pedig képesek vagyunk-e a fókuszt a kitűzött célon tartani akkor is, amikor éppen nehéz? Michael Phelps 2008-ban Pekingben úgy ért célba 200 méter pillangón, hogy telement a szemüvege vízzel, ami minden úszó rémálma. Ő mégsem állt le, addig folytatta a karcsapásokat, amíg célba nem ért. Az edzések során a cél érdekében önként vállalt megpróbáltatások állhatatosságot, vagyis elkötelezett kitartást csiszolnak ki bennünk, amelyből kipróbáltság, tehát jellemszilárdság és belső erő születik. Ha mindezt megtapasztaljuk magunkon, lesz mire alapozni a reménységet, tehát az önbizalmunkat is, hiszen meggyőződhettünk arról az egyszerű törvényszerűségről, hogy a befektetett energia mindig megtérül (ugye nem kell bemutatni Hosszú Katinka #HWAPO-mottóját, Hard Work Always Pay Off, vagyis – a kemény munka meghozza gyümölcsét).

A sport egyben józan ítélőképességet is kialakít, hiszen emlékeztet, hogy a szenvedély szóban megbújik a szenved ige. Tehát a cél megvalósulása és a kibontakozás felé vezető út szükségképpen együtt jár valami olyasmivel, ami nem feltétlenül élvezetes – de attól még minket szolgál.

„Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!”

A sport tehát egyrészt abban segít, hogy ne féljünk a tervezés és a feladatvállalás felelősségétől, és hogy felismerjük, milyen motiváló és önbizalomerősítő hatása van annak, ha a nagy cél felé vezető úton egy kisebb akadályt „megugrunk”, és tapasztalatot szerzünk a magunk erejéről. A rendszeresen végzett fizikai erőfeszítés azáltal is kincset érő hozzáállást csiszol ki bennünk, hogy nem hagyja, hogy beérjük a kevesebbel. Kimunkálja bennünk azt a belső igényt, hogy ha nem is mindig a legjobb, de mindig a lehető legjobb formánkat hozzuk, és ne adjuk alább. Különösképpen igaz ez a csapatsportokra, egyéni sportok esetén, például a futásnál pedig a váltókra.

Martin Hagger, a Curtin Egyetem pszichológusprofesszora egy előadásában minden idők legsikeresebb sportolóinak mentális „berendezkedésével” foglalkozott, olyan nagyágyúkat vizsgálva, mint mondjuk Usain Bolt vagy Michael Phelps. Bár ő elsősorban a sportpszichológiában rejlő teljesítményfokozó tényezőket vizsgálta, azzal ő is egyetért, hogy sehol máshol nem érhető tetten ilyen élesen az az igazság, hogy a kudarcaink hosszú távon a sikerünket szolgálják, mint a sportban.

Serdülő korosztályú kosárlabdázó voltam, amikor az akkori edzőm egy csapattal közösen tartott karácsonyi bulin mindannyiunknak egy-egy borítékot adott ajándékba. Azt gondoltuk, valamilyen fotó, képeslap vagy színes jókívánság lesz benne, pedig csak egy egyszerű fehér cédula volt, rajta egyetlen kérdéssel: kudarckerülő vagy, vagy sikerorientált?

Nem vagyok rá büszke, mégis bevallom, nekem akkor „a közönség segítségét” kellett kérnem, hogy felfogjam a kérdést – de azóta már nem csak azt tudom, hogy mit jelentett, hanem hogy miért volt elképesztő értékes ajándék ez az egyszerű cetli. A sikerorientált hozzáállás ugyanis a kudarcokat is a siker szolgálatába állítja, míg a kudarckerülő attitűd minden sikert puszta véletlennek vél, következésképpen sem örülni nem tud neki, sem értékelni nem tudja.

„Eddig jól futottatok…”

James J. Barrell és David Ryback Psychology of Champions: How to Win at Sports and Life with the Focus Edge of Super-Athletes (A bajnokok pszichológiája: Győzelem sportban és mindennapi életben élsportolók szemszögéből, 2008) című, legendás sportemberek tapasztalatain alapuló könyvének már a tartalomjegyzéke is beszédes, íme a fejezetcímek: motiváció, önbizalom, koncentráció, stressztűrés. Ez a „fantasztikus négyes” – melyet a fent említett Hagger az előadásában a reális teljesítményértékeléssel és az alapos sportágismerettel egészít ki – frappáns összegzés arról, mi szükséges a (sport)sikerhez. Az igazán megdöbbentő azonban az, hogy maga a sport is segít kimunkálni bennünk mindezt!

Kevin Kniffin, a Cornell Egyetem posztdoktori kutatója és munkatársai például 2014-ben publikálták tanulmányukat, amelyben kimutatták:

a rendszeresen sportoló fiatalok felnőttkorukban sikeresebbek lesznek társaiknál. „Azok, akik a pályán izzadtak délutánonként, később sokkal magasabb szintű vezetői készségekről, önbizalomról és önbecsülésről tettek tanúbizonyságot”

– fogalmazott Kniffin. Egy másik kutatásukban során az derült ki, hogy a megvizsgált férfiak 43%-a, akik rendszeresen sportoltak fiatalkorukban, magasabb státuszt értek el a karrierjükben. Ez bizonyítja, hogy a saját képességek kiaknázásának képessége, valamint az önbizalom hatékony megnyilvánulása tekintélyes részben a sportnak köszönhető.

„…váljunk szabaddá minden tehertől (…) és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát”

Nem csak a teljesítmény terén, hanem a kiegyensúlyozottság fenntartásában is életre szóló segítségünk lehet a mozgás – ez pedig a munka világában is fontos tényező (bár néha nem látszik). Elsősorban arra gondolok itt, hogy a sport megtanít: a pályán hogyan ne legyünk önmagunk ellenfelei, akadályai vagy ellendrukkerei. Egyrészt a „munkaeszközünk”, a testünk-szellemünk karbantartása az, amit a sportnak köszönhetünk, másrészt számtalan kutatás igazolja azt is, hogy a mozgás a lelki-mentális egészség javítására is kiválóan alkalmazható.

Ha az egyensúly kérdését közelebbről vizsgáljuk, arra is rádöbbenhetünk, milyen jól visszatarthat bennünket a sport mindenféle szélsőségtől. Mindannyian láttunk már olyat, amikor egy sportoló hozzáállásában elbillen annak a bizonyos lónak az egyik vagy másik oldalára. Én például (és szerintem ezzel nem vagyok egyedül…) vérző szívvel emlékszem vissza a sydney-i olimpia női kézilabda döntőjére, ahol Mocsai Lajos legendás válogatottja hatgólos előnyről vesztette el a finálét Dánia ellen. Az ehhez hasonló fájdalmas tapasztalatok révén a sport felbecsülhetetlen kincshez juttatja hozzá a művelőjét: nem csak megerősíti, de ugyanakkor kontrollálttá is teszi az ember önbizalmát, alázatra nevel. Nem csak a teste, de az elméje fölött is stabilabb irányítást nyerhet az, aki sportol. Hiszen a sport megtanít felülkerekedni, veszíteni és legyőzetni, versenyezni, de együttműködni is – másokkal és önmagunkkal is.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Király Eszter

Király Eszter

Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
Király Eszter

Pin It on Pinterest