Célba érni nem csak futóversenyen lehet: így tehet sikeressé a sport

Vitathatatlan, hogy a rendszeres testmozgás szinte csak jótékonyan hat az életminőségünkre – de vajon a karrierünkre is? Én csak annyit mondok, hogy ha mondjuk nyelvvizsgára, előléptetésre, jól menő vállalkozásra, de leginkább az ezekhez szükséges magabiztosságra vágyunk, s a legjobbat szeretnénk kihozni magunkból, először is vegyünk egy tornacsukát.

„A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam…”

Sport és hétköznapok kapcsolatát az egyetemes kultúrában, például a Bibliában (az alcímeket onnan vettem, köszönjük Pál apostolnak) és a csodálatos magyar nyelvben egyaránt tetten érhetjük: nem véletlen, hogy mind használunk sportnyelvi fordulatokat a sporttól független környezetben is.

A legjobb példa erre maga a pályafutás kifejezés – de például megbirkózunk a feladatokkal, néha csúcsformában is érezhetjük magunkat, van, hogy kötelező köröket futunk, hogy muszáj időt kérnünk, megesik, hogy magasra tesszük a lécet, vagy átadjuk a stafétabotot.

Még nyelvi kérdéseknél maradva, de kissé komolyabbra fordítva a szót, megvizsgálhatjuk, hogyan adhat irányt a sport a teljes személyiségünk kibontakozásának. Nem szeretem az önmegvalósítás kifejezést, szándékosan nem azt használtam, ugyanis szegényesnek érzem. A kibontakozás, a kibontani szó azonban magába foglalja azt, hogy az ember valójában: ajándék.

Ha kibontakoztatjuk a bennünk rejlő lehetőségeket – márpedig a sport ebben segít –, akkor az egész folyamat már a természetét tekintve sem lehet öncélú: mindenki más is nyerni fog vele.

A futás művelése magában foglalja azt is, hogy tudunk mit kezdeni azzal, ha a futottak még kategóriában érezzük magunkat, hogy tudjuk, hogyan ne futamodjunk meg a nehézségek elől, és hogy mindig lesz, ami csak sokadik nekifutásra sikerül majd. A sport – bár korántsem old meg mindent – arra is megtanít, hogy az izmozás helyett a kontrollált erőfeszítés, vagyis minden erőnk és akaratunk együttes szolgálatba állítása az, amely célra vezet. Márpedig a sportban végső soron a célba érés nevezhető sikernek.

„Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom…”

A célba érés első szabálya: legyen célod! A rendszeres testmozgás, a sport egyik – ha nem a – legfontosabb hozadéka, hogy az ember megtanul reális, mégis kihívást jelentő célokat felállítani. A sport világában nincs mese: ha a józan észt mellőzve, önmagunkat áltatva, rózsaszín álmokat kergetve állítunk fel célokat, annak biztosan sérülés – a munkában pedig kiégés – lesz a vége.

Egy futónak például nagyon pontosan tisztában kell lennie saját állapotával, képességeivel, határaival, támaszkodnia kell a korábbi versenytapasztalataira, persze saját belső vágyaira és nem utolsósorban az edzője tanácsaira is ahhoz, hogy megfelelő célokat tűzhessen ki – hiszen egy bokaficam után két hónappal biztosan nem az egyéni csúcs lesz a megfelelő cél, az olimpia előtt három héttel pedig tuti, hogy már késő alapozni. A mozgásról, mint pompás önismereti útról például az ultrafutók tudnak nagyon érzékletesen mesélni…

A sportban az is létszükséglet, hogy megtanuljuk a hosszú távú célokat konkrét feladatokká átformálni, például legyen józan belátásunk, türelmünk – és sportágismeretünk, tájékozottságunk – olyan fokozatosságra építő edzéstervet összeállítani, amelynek segítségével eljuthatunk az első maratonunkig. Vagy a kockás hasig. Vagy a 80%-os dobókészségig.

Miért működne ez másképp a szakmai életünkben, a munkahelyünkön? A sikerességünk igen nagy mértékben függ attól, hogy tudunk-e saját, a vágyainknak és a képességeinknek is megfelelő célokat felállítani, vagy azonosulni a cég/vállalat/munkacsoport stb. céljaival, majd mennyire hatékonyan tudjuk azokat konkrét feladatokká konvertálni. (Nem véletlen a részletes projekttervek, operatív táblák és egyéb tervezési gyakorlatok népszerűsége). Tiszteletben tartjuk-e, hogy mint minden futás, a pályafutás is lépésről lépésre történik?

„A megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet”

Végső soron pedig képesek vagyunk-e a fókuszt a kitűzött célon tartani akkor is, amikor éppen nehéz? Michael Phelps 2008-ban Pekingben úgy ért célba 200 méter pillangón, hogy telement a szemüvege vízzel, ami minden úszó rémálma. Ő mégsem állt le, addig folytatta a karcsapásokat, amíg célba nem ért. Az edzések során a cél érdekében önként vállalt megpróbáltatások állhatatosságot, vagyis elkötelezett kitartást csiszolnak ki bennünk, amelyből kipróbáltság, tehát jellemszilárdság és belső erő születik. Ha mindezt megtapasztaljuk magunkon, lesz mire alapozni a reménységet, tehát az önbizalmunkat is, hiszen meggyőződhettünk arról az egyszerű törvényszerűségről, hogy a befektetett energia mindig megtérül (ugye nem kell bemutatni Hosszú Katinka #HWAPO-mottóját, Hard Work Always Pay Off, vagyis – a kemény munka meghozza gyümölcsét).

A sport egyben józan ítélőképességet is kialakít, hiszen emlékeztet, hogy a szenvedély szóban megbújik a szenved ige. Tehát a cél megvalósulása és a kibontakozás felé vezető út szükségképpen együtt jár valami olyasmivel, ami nem feltétlenül élvezetes – de attól még minket szolgál.

„Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!”

A sport tehát egyrészt abban segít, hogy ne féljünk a tervezés és a feladatvállalás felelősségétől, és hogy felismerjük, milyen motiváló és önbizalomerősítő hatása van annak, ha a nagy cél felé vezető úton egy kisebb akadályt „megugrunk”, és tapasztalatot szerzünk a magunk erejéről. A rendszeresen végzett fizikai erőfeszítés azáltal is kincset érő hozzáállást csiszol ki bennünk, hogy nem hagyja, hogy beérjük a kevesebbel. Kimunkálja bennünk azt a belső igényt, hogy ha nem is mindig a legjobb, de mindig a lehető legjobb formánkat hozzuk, és ne adjuk alább. Különösképpen igaz ez a csapatsportokra, egyéni sportok esetén, például a futásnál pedig a váltókra.

Martin Hagger, a Curtin Egyetem pszichológusprofesszora egy előadásában minden idők legsikeresebb sportolóinak mentális „berendezkedésével” foglalkozott, olyan nagyágyúkat vizsgálva, mint mondjuk Usain Bolt vagy Michael Phelps. Bár ő elsősorban a sportpszichológiában rejlő teljesítményfokozó tényezőket vizsgálta, azzal ő is egyetért, hogy sehol máshol nem érhető tetten ilyen élesen az az igazság, hogy a kudarcaink hosszú távon a sikerünket szolgálják, mint a sportban.

Serdülő korosztályú kosárlabdázó voltam, amikor az akkori edzőm egy csapattal közösen tartott karácsonyi bulin mindannyiunknak egy-egy borítékot adott ajándékba. Azt gondoltuk, valamilyen fotó, képeslap vagy színes jókívánság lesz benne, pedig csak egy egyszerű fehér cédula volt, rajta egyetlen kérdéssel: kudarckerülő vagy, vagy sikerorientált?

Nem vagyok rá büszke, mégis bevallom, nekem akkor „a közönség segítségét” kellett kérnem, hogy felfogjam a kérdést – de azóta már nem csak azt tudom, hogy mit jelentett, hanem hogy miért volt elképesztő értékes ajándék ez az egyszerű cetli. A sikerorientált hozzáállás ugyanis a kudarcokat is a siker szolgálatába állítja, míg a kudarckerülő attitűd minden sikert puszta véletlennek vél, következésképpen sem örülni nem tud neki, sem értékelni nem tudja.

„Eddig jól futottatok…”

James J. Barrell és David Ryback Psychology of Champions: How to Win at Sports and Life with the Focus Edge of Super-Athletes (A bajnokok pszichológiája: Győzelem sportban és mindennapi életben élsportolók szemszögéből, 2008) című, legendás sportemberek tapasztalatain alapuló könyvének már a tartalomjegyzéke is beszédes, íme a fejezetcímek: motiváció, önbizalom, koncentráció, stressztűrés. Ez a „fantasztikus négyes” – melyet a fent említett Hagger az előadásában a reális teljesítményértékeléssel és az alapos sportágismerettel egészít ki – frappáns összegzés arról, mi szükséges a (sport)sikerhez. Az igazán megdöbbentő azonban az, hogy maga a sport is segít kimunkálni bennünk mindezt!

Kevin Kniffin, a Cornell Egyetem posztdoktori kutatója és munkatársai például 2014-ben publikálták tanulmányukat, amelyben kimutatták:

a rendszeresen sportoló fiatalok felnőttkorukban sikeresebbek lesznek társaiknál. „Azok, akik a pályán izzadtak délutánonként, később sokkal magasabb szintű vezetői készségekről, önbizalomról és önbecsülésről tettek tanúbizonyságot”

– fogalmazott Kniffin. Egy másik kutatásukban során az derült ki, hogy a megvizsgált férfiak 43%-a, akik rendszeresen sportoltak fiatalkorukban, magasabb státuszt értek el a karrierjükben. Ez bizonyítja, hogy a saját képességek kiaknázásának képessége, valamint az önbizalom hatékony megnyilvánulása tekintélyes részben a sportnak köszönhető.

„…váljunk szabaddá minden tehertől (…) és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát”

Nem csak a teljesítmény terén, hanem a kiegyensúlyozottság fenntartásában is életre szóló segítségünk lehet a mozgás – ez pedig a munka világában is fontos tényező (bár néha nem látszik). Elsősorban arra gondolok itt, hogy a sport megtanít: a pályán hogyan ne legyünk önmagunk ellenfelei, akadályai vagy ellendrukkerei. Egyrészt a „munkaeszközünk”, a testünk-szellemünk karbantartása az, amit a sportnak köszönhetünk, másrészt számtalan kutatás igazolja azt is, hogy a mozgás a lelki-mentális egészség javítására is kiválóan alkalmazható.

Ha az egyensúly kérdését közelebbről vizsgáljuk, arra is rádöbbenhetünk, milyen jól visszatarthat bennünket a sport mindenféle szélsőségtől. Mindannyian láttunk már olyat, amikor egy sportoló hozzáállásában elbillen annak a bizonyos lónak az egyik vagy másik oldalára. Én például (és szerintem ezzel nem vagyok egyedül…) vérző szívvel emlékszem vissza a sydney-i olimpia női kézilabda döntőjére, ahol Mocsai Lajos legendás válogatottja hatgólos előnyről vesztette el a finálét Dánia ellen. Az ehhez hasonló fájdalmas tapasztalatok révén a sport felbecsülhetetlen kincshez juttatja hozzá a művelőjét: nem csak megerősíti, de ugyanakkor kontrollálttá is teszi az ember önbizalmát, alázatra nevel. Nem csak a teste, de az elméje fölött is stabilabb irányítást nyerhet az, aki sportol. Hiszen a sport megtanít felülkerekedni, veszíteni és legyőzetni, versenyezni, de együttműködni is – másokkal és önmagunkkal is.