“Pszichológiai eset vagyok, csak annak sem elég jó” – Sylvia Plath az üvegbura alatt

Szerző: | 2018. 12. 08. |

Mintadiák. Költő. Depressziós. Író. Feleség. Anya. Öngyilkos. Ki volt Sylvia Plath, akire a fenti szavak mindegyike igaz, és aki egész – tragikusan rövid – életében azért küzdött, hogy megtalálja, melyik ösvényen induljon el, melyik életet élje, melyik lesz az, ami igazán az övé, hiszen ahogy ő írta: “kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem (…)”?

Bár Amerikában és Angiliában leginkább versei, verseskötetei által ismert, itthon valószínűleg Az üvegbura című, önéletrajzi ihletésű regénye jut először eszünkbe Sylvia Plath nevét hallva. Ebben a könyvében őszintén vall élete egyik legnehezebb időszakáról, amikor fiatal főiskolai hallgatóként egy nyári, újságírói gyakorlat végén öngyilkosságot kísérelt meg, és hat hónapot töltött a McLean kórház pszichiátriai osztályán.

Mi vagyok?

“Bármibe fogok, egyszerűen minden sikerül” – mondja sugárzó mosollyal a fiatal Esther Greenwood az Örkény Színház Az üvegbúra című darabjában. A 19 éves Esther karaktere, akit Sylvia Plath saját, fiatalkori önmagáról mintázott, az írónőhöz hasonlóan kiemelkedően jó tanuló, számos díj és tanulmányi elismerés birtokosa. A lány egy neves New York-i női magazinnál tölti gyakornoksága hónapját, és ezalatt az idő alatt szembesül azzal, hogy a pályája ugyan nyílegyenesen ível előre, neki azonban fogalma sincs arról, tulajdonképpen milyen irányba.

A neves Smith College tanulójaként Plath is hasonló krízissel nézett szembe. Szorgalmasan tanult, de nehezen illeszkedett be a többi diáklány közé, és egyre jobban elhatalmasodott rajta a depresszió. Mindenki, aki ismerte, azt vallotta, nagyon megviselte a legkisebb kritika vagy kudarc is; nem csoda, hogy öngyilkossági kísérlete azután következett be, hogy elutasították egy nyári írókurzusra való jelentkezését. Az előtte húzódó, otthon töltött hónapok réméről így írt a naplójában:

“Három hónap, gondolod, és halálra rémülsz. Szeretnéd megkeresni azt az embert (nyilvánvalóan egy pszichológust). Elég pénzt kerestél ahhoz, hogy megtehesd. Akkor meg miért nem mész el hozzá? Hagyj föl az önző gondolatokkal, ne borotvákon és más gyilkos szerszámokon járjon az eszed, ne azon, hogy egyszerűen kiszállsz és befejezed. A szobád nem a börtönöd. Magad vagy az.”

Mi történt?

Hogyan jut el egy fiatal, kitűnő tanuló, fényes jövő előtt álló lány a gondolatig, hogy véget vessen a saját életének? Sylvia Plath-t öngyilkossági kísérletét követően súlyos depresszióval diagnosztizálták, és élete végéig ezzel a betegséggel kezelték. Akad azonban olyan kutató, aki írásai, naplóbejegyzései alapján úgy véli, inkább borderline személyiségzavar okozhatta a tüneteit. De egyes szakemberek szerint akár bipoláris zavar is állhatott a háttérben; erre utalhat például ez a naplójába bejegyzett gondolat: “Választhatok az állandó aktivitás és boldogság vagy a befelé forduló passzivitás és szomorúság között. Vagy megbolondulhatok a kettő között ide-oda csapódva.”

Ennyi év távlatából persze már nehéz lenne “igazságot tenni”, és teljes biztonsággal eldönteni, milyen pszichés kórkép jelentette a szűrőt, amelyen keresztül Sylvia Plath a világot megélte. Annyi azonban bizonyos, hogy maguk az élmények, amelyek ezen a szűrőn, avagy ahogyan az írónő nevezte, “üvegburán” átszivárogtak, nem csupán egy depresszióval küzdő fiatal nőt tettek volna próbára.

Mi legyek?

“… Mire való az életem, mihez kezdek majd vele? Nem tudom, és félek. Soha nem olvashatom el az összes könyvet, amit akarok, soha nem lehetek mindenki, aki akarok, soha nem élhetek végig minden életet, amit akarok” – írja Plath. Mindössze tizenkilenc éves, amikor ezeket a sorokat feljegyzi, ám máris kirajzolódik belőlük életének nagy dilemmája. Sylvia Plath 1932-ben született, német származású édesapját nagyon korán, kilencéves korában vesztette el. Egyik szülőjével sem volt felhőtlen a kapcsolata, ezt tükrözik versei, illetve anyja alakjának ábrázolása Az üvegburában (mind a regényben, mind a belőle készült színdarabban), ahol olyan őszintén vall a hozzá fűződő ellentmondásos érzéseiről, hogy a könyvet első alkalommal álnéven, Victoria Lucas-ként jelentette meg, és kikötötte, hogy édesanyja haláláig nem is kerülhet a saját neve a borítóra.

Anyjával való viszonyára ugyanis nem csupán öngyilkossági kísérlete, és pszichiátriai kezelése nyomta rá a bélyegét, hanem a fiatal Sylvia Plath útkeresése is. Kitűnő tanulmányi eredményei ellenére ugyanis a lány nem volt biztos benne, milyen irányban szeretné továbbvinni az életét: tudományos pályára készül-e, esetleg tanárnak, vagy újságíróként, szerkesztőként helyezkedik-e majd el. Az írás vonzó, ám nagyon bizonytalan megélhetési forrás volt számára, ami fiatal nőként az 1950-es évek elején egyáltalán nem meglepő.

Mit éljek?

“Az íráshoz élmények kellenek” – szögezi le Az üvegbura Esther Greenwood-ja a színpadon és a regényben is. De milyen élményeket szerezhet egy lány, aki épp csak befejezte a középiskolát, az 50-es évek szigorú díszletei között? Tanulhat, esetleg utazhat, vagy még inkább – férjhez mehet. A fiatal Sylvia Plath számára azonban egyik sem tűnt a tökéletes jövőképnek; vagyis éppenhogy mindegyik annak tűnt, talán túlságosan is.

“Mindenki én szeretnék lenni, a béna, a haldokló, a szajha, aztán visszabújnék a saját bőrömbe, hogy leírjam annak az embernek az érzéseit, gondolatait, aki voltam. De nem vagyok mindentudó. A saját életemet kell élnem, mindig ezzel az eggyel kell beérnem” – írta naplójában ebben az időszakban.

Melyik életet élje hát a sok közül? Ki mondja meg, melyik a helyes, melyik az igazán neki való? Jól kell választani, hiszen ha egyszer meghozzuk ezt a döntést, nagyon ritkán van visszaút. Az, hogy Sylvia Plath depressziója éppen ebben a lényegében kamaszkori, sérülékeny korszakban hatalmasodott el az írónőn, biztosan nem véletlen. Ma már talán “kapunyitási pánik“-nak neveznénk azt a krízist, amin keresztülment: a sok lehetőség közül kiválasztani az egyetlent, az igazit, ami azokat az élményeket jelenti majd, amelyekről írhat. És hogy vajon sikerült-e? Erről egy későbbi, nem sokkal a halála előtt a naplójába feljegyzett gondolat árulkodik: “Belepusztulok, ha továbbra is csak magamról tudok írni.”

Sylvia Plath és Ted Hughes

Kinek kellek?

Sylvia Plath életéről és haláláról gondolkodva megkerülhetetlen, hogy ne legyen szó a korról, amelyben élt. Az 1950-es évek Amerikájában ugyanis egy fiatal lány számára nem a sikeres írói karrier, hanem elsősorban a házasság és az anyává válás volt a beteljesült élet útja. Bár Plath gyakran gondolt eljövendő férjére, gyerekeire, és sok udvarlója volt, időnként hangot adott olyan gondolatoknak is, melyek szerint sokkal fontosabb számára a függetlensége megőrzése, mint a családi fészek melege. “Gyűlölöm azt, hogy lány vagyok, mert így nem tudom nem fölfogni, hogy nem lehetek férfi. Más szóval, az energiáimat csak a társam erején át és irányába önthetem ki. Egyetlen dolgot tehetek szabadon, kiválaszthatom vagy visszautasíthatom ezt a társat” – írta naplójában.

“Csak arra lennék kíváncsi, ki vesz el téged már, Esther?” – teszi fel metsző gúnnyal a kérdést Az üvegbura Esther-ének gyerekkori szerelme, főiskolai udvarlója, a pszichiátrián töltött hónapokra utalva. Sylvia Plath Cambridge-ben töltött ösztöndíjas évei alatt ismerkedett meg Ted Hughes angol költővel, akivel 1956-ban házasodtak össze. “Ted az eszményi, az egyetlen szóba jöhető ember” – áradozik a naplójában a férfiról. Két gyermekük született, házasságuk évei azonban korántsem teltek felhőtlenül.

Ki tudja?

“Jobb volna, ha mindketten sikeresek lennénk: azért mertem hozzámenni feleségül, mert tudtam, hogy jobb költő, mint én, és soha nem kell majd féken tartani azt a kevéske tehetségemet, mert ha a végsőkig feszítem és kimunkálom, ő akkor is előttem jár majd” – írta Plath férjéről nem sokkal halála előtt. Ted Hughes karrierje ugyanis magasan szárnyalt nem csupán Amerikában töltött éveik alatt, de azután is, hogy a férfi javaslatára visszaköltöztek a szülőhazájába, Angliába. Eközben Sylvia egyik válsággal küzdött a másik után: nehezen sikerült teherbe esnie, orvosai sokáig meddőnek hitték, majd – kislánya születése után egy évvel, második gyermekét várva – elvetélt. Újabb egy évvel később megszületett a kisfiuk. Írói karrierje szintén kudarcok sorozatába torkollt: egy-egy, elvétve megjelentetett verse vagy elbeszélése mellett tucatszám kapta az elutasító leveleket az újságoktól és a kiadóktól.

“Olyan türelmetlen vagyok. Pedig az egyetlen fontos dolog: fölhalmozni a jó munkák egész sorát. Ha, HA betörhetnék az igazi, jelentésteli prózába, és kifejezhetném, amit érzek, szabad lennék. Szabadon élhetnék egy csodás életet. Kétségbe ejt, amikor elfojtódnak a szavaim”

kesergett naplójában. “Pszichológiai eset vagyok, csak annak sem elég jó” – írta csalódottan egy újabb visszautasítást követően. Az üvegbura – azaz az eredeti megjelenés címén az Egy öngyilkosság naplója – sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a lelkes kritikai visszhang elmaradt, ahogyan a szakmai elismerés is.

Mit tehetett volna?

Sokak szerint a regény gyenge visszhangja, mások szerint Ted Hughes hűtlensége, és megromlott házasságuk, és 1962-ben bekövetkezett válásuk vezetett Sylvia Plath második kísérletéhez, azaz ezúttal már befejezett öngyilkosságához. Az üvegburát érintő nem túl hízelgő kritikák, és Hughes szeretője terhességének híre ugyanis nagyjából azonos időben, 1963 februárjában értek el a nőhöz, akit ekkora már teljesen hatalmába kerített a depresszió. 1963. február 11-én lett öngyilkos; miután kikészítette a két gyerek reggelijét, és gondosan elszigetelte a konyhájuk ajtaját, behajtotta a fejét a sütőbe, majd kinyitotta a gázt. Még nem volt harmincegy éves.

Az élet nehéz. Olyankor is az, amikor testi-lelki egészségünk teljében nézünk szembe kihívásokkal, kudarcokkal, nehéz élményekkel, sorsfordító kérdésekkel, tragédiákkal. Mindezek azonban igazi, fojtogató súlyként nehezednek ránk, ha közben valamilyen pszichés problémával küzdünk, amely – akár a tudtunkon kívül – elszigetel minket számos jó dologtól, és mintha szinte kizárólag a rosszakat hagyná beszivárogni hozzánk, akik kétségbeesetten igyekszünk lélegzethez jutni.

“Honnan tudhattam – az iskolán, Európában, valahol, akárhol – nem ereszkedik-e rám fojtogató levegőjével ismét az üvegbura?” – kérdezte Esther a kórház kapuján kilépve. Vajon Slyvia Plath feje felől felemelkedett valaha ez az üvegbura? Vagy lehet, hogy túlságosan nagy súllyal szorították le az élmények, a betegség, az elvárások – mígnem az utolsó korty levegő is elfogyott?

Fotó: itt és itt




Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This