Széles-Horváth Anna: „Fejben már azelőtt írtam, hogy ismertem volna a betűket”

Szerző: | 2020. 10. 30. |

Csaknem öt éve ismerem, de fogalmam sincs, hogy csinálja. Egy, két, majd három (!) gyerek mellett is ugyanúgy ontja magából a jobbnál jobb cikkeket – nyugodtan, profin, mosolygósan. Ahogy a szavak, az energia is csak úgy árad belőle; aki beszélget vele, azt biztosan megajándékozza: kérdésekkel, történetekkel, a rá annyira jellemző értő figyelemmel. Állandó szerzőnk és szerkesztőnk, Széles-Horváth Anna lép most előtérbe – a háttérben pedig egy férj és három gyerek hangja, avagy egy imádott vidéki otthon aláfestő zenéje.

Széles-Horváth Anna

Széles-Horváth Anna. Fotó: Varga Kitti

Anna, annyira örülök, hogy hallom a gyerekeket a háttérben, mert most végre van alkalmam tőled megkérdezni, amit már ezer éve szeretnék. Mondd meg nekem, hogy van időd és energiád három kicsi gyerek mellett írni?

Úgy, hogy nekem az írás maga a pihenés. Persze, van, amikor fáradt vagyok, és nehezebben veszem rá magam, de amikor végül elkezdem, az mindig feltölt. Főleg a gyerekek délutáni alvásideje alatt szoktam írni egyébként, mert nem vagyok egy tipikus éjjeli bagoly. Ha mégis muszáj este dolgoznom, Dani, a férjem veszi át az altatást.

Most szerencsém van, mert a két kisebb gyerekem még alszik délutánonként, – de ha mégis közbejön valami, nagy öröm, hogy anyukám és az anyósom is mindig szívesen vállalja mindhármukat. Nagyrészt egyedül próbálom megoldani, hogy senkinek ne generáljak pluszfeladatot, de ha kérem, elérhető a segítség, így nyugodtabban tudok írni. Hálásak lehetünk Danival, mert nálunk igazán jól működik a nagycsalád: mamák, papák, nagynénik, nagybácsik – mind szeretjük egymást.

És ez ennyi logisztikai kihívás után is megmaradt neked feltöltődésnek?

Abszolút. Amióta az eszemet tudom, írok – sőt, fejben már azelőtt is írtam, hogy egyáltalán ismertem volna a betűket.

Azt hogy csináltad?

Viszonylag korán tanultam meg olvasni, úgyhogy a könyvek iránti szeretet nagyon hamar az életem része lett. Gyerekként igazi koránkelő voltam, és hogy ne zavarjam fel minden hajnalban az egész családot, volt egy kis kuckóm, ahol elfoglalhattam magam, olvastam, vagy – én így mondtam már akkor is -, gondolkodtam.

Emlékszem, ha valaki megkérdezte, mit csinálok, mindig azt feleltem: gondolkodom. Ilyenkor álmodoztam, fejben mindenféle sztorit írtam, történeteket találtam ki, amiket a mai napig fel tudok idézni.

Aztán egyre jobban húztam az írás felé: másodikos koromban kértem, hogy küldjenek fogalmazásversenyre; negyedikes voltam, amikor levelezős újságíróképzésre akartam jelentkezni. Hatodikos koromban mondtam ki végül, hogy újságíró szeretnék lenni.

Akkor hát úgy tűnik, elég egyenes út vezetett nálad az íráshoz.

Pici kitéréssel, mert bár az egyetem harmadik évéig makacsul hajtogattam, hogy belőlem aztán nem lesz pedagógus (mert nálunk mindenki az), akkor mégis úgy döntöttem, el akarom végezni a magyartanár szakot. Nem bántam meg, mert tényleg rengeteget tanultam belőle.

A másik szakom egyébként nyelv- és beszédfejlesztő tanár volt. Nagyon érdekelt a pszicholingvisztika, azon belül főleg a gyereknyelv, abból írtam a szakdolgozatomat is. Az irodalom, az olvasás szeretete vitt elsősorban erre a pályára, de viszonylag korán megéreztem magamban a nyelvészt.

És hogyhogy nem ez lett a végállomás?

Eközben sem felejtettem el, hogy elsősorban azért mentem arra az egyetemre, arra a szakra, hogy újságíró legyek. Elkezdtem gyakornoki helyet keresni, és sikerült is elhelyezkednem, oktatási területen – itt ismertem meg Esztit (Szabó Eszter Judit, főszerkesztőnk – a szerk.). Ez persze még azelőtt volt, hogy megszületett volna a Pszichoforyou. Szerencsém volt, mert változatos feladatokat kaptam; bár sokszor száraz témákat kellett feldolgoznom, de valahogy úgy érzem, ekkor tanultam meg igazán írni: híreket, interjúkat; oktatásról,többféle területről. Később jött a kultúra, abban már lubickoltam.

És volt még egy fontos állomásod a Pszichoforyou előtt: a blogod. Én már Galagonyalányként és anyukaként ismertelek meg, de ha jól emlékszem, a blog története jóval korábban kezdődött.

Már akkor nagyon sokat gondoltam az anyaságra, mielőtt megtudtam, hogy babát várok. Valahol mélyen előre éreztem, másfajta írást fog belőlem előhozni; hogy nem feltétlenül klasszikus újságcikkekben, de biztos, valamilyen formában írnom kell majd róla.

Igazából egészen kicsi korom óta szerettem volna anyuka lenni, és mindig nagy családot akartam.

Kettős a személyiségem: egyrészt valódi álmodozó vagyok, kicsit elrugaszkodva a földtől, másrészt meg nagy Excel-táblás, szeretek mindent pontosan és előre megtervezni. Az anyává válásomat – bár már nagyon vágytam rá – valahol mégis meglepetésnek éltem meg.

Pedig a nagyfiam csak néhány hónappal előbb kopogtatott, mint azt én magamnak körülbelül dátumra pontosan kitaláltam. Marci már ekkor, az érkezésével, és valahogy azóta is az egész habitusával arra tanít, hogy megpróbáljak spontánabb lenni. Elengedni a dolgokat. A blogot onnantól akartam vezetni, amikor megszületik, mégis hamarabb jött a közlésvágy, hogy leírjam, milyen érzés őt várni.

Miért fejezted be tulajdonképpen a blogot? Hiszen „gyerekanyag-utánpótlásban” nem volt hiány.

A Galagonyalány alcíme az volt, Lányból anyává – és visszanézve látom igazán, mennyire találó és igaz volt ez. Az anyává válás szerintem tényleg onnantól kezdődik, amikor megtudod, hogy érkezik a baba. Annyira érdekes volt később is visszaolvasni az egészet, ahogy a testi változásokról írtam, mindent.

Végül azért hagytam abba akkor, amikor Levente, a második kisfiam féléves lett, mert úgy éreztem, ez az alcím beteljesült: anyuka lettem. Marci volt, aki megmutatta, hogy mik a határaim, Levi pedig azt, hogy át tudom lépni őket. Janka születésekor már nem vezettem blogot, de a határok feszegetésében vele sincs hiány.

Elárulod, mik voltak ezek a bizonyos határok?

Marcival az első három hónap nekem nagyon-nagyon nehéz volt. Próbáltam is leírni, mert ez azóta is nagy misszióm. Ha csak beszélek valakivel, aki várandós, mindig el szoktam mondani, hogy ha az elején nehéz, akkor hívjon, üzenjen bátran, mert tudom, milyen érzés. Többet beszélünk ma már ezekről a nehézségekről, tudom, de mégis más megélni, milyen is egy csecsemő – különösen számomra, akinek a környezetében addig nem volt ennyire kicsi baba.

Mindent elolvastam, mindent megtanultam, aztán úgy álltam hozzá (én, a maximalista), hogy oké, ennek mennie kell. Közben meg ott találtam magam egy nagyon sírós pici babával; sokat voltam egyedül, hatalmas volt a felelősség. Addig a pontig, hogy kimerülten, sírva mondtam anyukámnak: lehet, hogy én ezt nem tudom megcsinálni.

Szerencsés vagyok, hogy a férjem támogatása mellett, aki az első perctől apa volt teljességgel, léteztek körülöttem olyan nők, akik mellém álltak. Elsősorban  a két nagymama. Nagyon fontos lenne ez a generációk közötti őszinte párbeszéd minden nő életében. Engem felszabadított, hogy nem bagatellizálták az érzéseimet, hanem megerősítettek abban: lehet ez normális, és ők is éltek meg nehéz érzelmeket.

Biztos vagyok benne, hogy sok anya emlékszik hasonló pillanatokra.

Én is. Azt hiszem, mindenkinek van „sztorija”; kinek a szülés, császármetszés, kinek a szoptatás vagy más, amivel kapcsolatban találkozott ítélkező mondatokkal, amiben úgy élte meg, kudarcot vallott, amit fel kell dolgozni. De szerintem nagyon fontos látni, hogy nem abban méretik meg, mennyire vagy jó anya, ami igazából nem rajtad múlik.

Marci születése után írtam a blogon, hogy rájöttem: én most nem az a ló vagyok, aki vágtázik, hanem az, akit betörnek. Hogy nekem kell alkalmazkodni.

Biztosan kor- és személyiségfüggő is, de egy gyerek érkezéséig valahogy azt éled meg, hogy az életed rólad szól, te vagy a középpontban, és ezt nem mindig könnyű elengedni. Én, aki szeretek mindent kontroll alatt tartani, ezt csak úgy tudtam megcsinálni, hogy akkor megszületett Marci, és elkezdett megtanítani erre.

Ez mindenkinek más: van, akinek egy munkahely, vagy egy utazás hozza meg ezt a fajta személyiségformálódást. Nekem az első gyerekem, akiben visszakaptam a gyerekkori önmagamat, sok tekintetben leckeként.

Másodszorra, harmadszorra könnyebb dolgod volt?

Emlékszem, amikor Levi jött, éreztem, ugrásra készen áll a család, hogy hátha megint nehéz lesz. Bár igazi empátiával ezt senki nem mondta ki. Aztán csak fellélegeztem, hogy hiszen ezt csinálom három éve, nekem ez már megy. Leviben valahogy ott van ennek a nyugalma is.

Ő egy másik anyukát kapott már, egy olyat, aki jobban képben van. Janka pedig még inkább. De nekik ez az „előnyük” van, Marcinak pedig az a három év kizárólagos figyelem – mindegyiküknek jut valami. Legalábbis szeretek erre így gondolni.

Olyan szép, letisztult felismerésekről mesélsz. Azon gondolkodom, hogy ezek a gondolatok visznek a cikkeid témái felé, vagy épp fordítva, valahol a cikkek nyomán fogalmazódnak meg benned?

Mindkettő. Mindig próbálok nem csak magunkból témát gyűjteni, nem is akarok beleragadni abba, hogy kizárólag a családról, a gyerekekről írjak. Sok anyukacsoportban tag vagyok, ott is rengeteg téma felmerül, amiket szintén próbálok behozni a cikkekbe, mert tudom, hogy érdekli az embereket. Mégis valahogy más az, amikor a saját életedből merítesz; amikor az olvasók is érzik, hogy őszinte, hiteles, amit írsz. Mint a mi kis tornacipős sztorink.

Akkor azért viszel el néha tanulságot a saját cikkeidből?

Rengeteget. Víg Sárának például, akivel már sok-sok cikkben működtünk együtt, és emberileg is összekapcsolódtunk, különösen sokat köszönhetek. Hogy konkrét példát is mondjak, a vele készült interjú miatt döntöttünk úgy Marcival közösen, hogy az ezerféle különóra helyett, amit kinézett magának, egy is bőven elég.

Á, igen, a különórás cikkedet én is szerettem. Van még olyan írásod, ami emlékezetes maradt számodra?

Hú, ezen nagyon sokat gondolkodtam már! Amit igazán imádok, azok az interjúk és a riportok. Nagyon-nagyon szerettem a Trokán Annával készült interjúmat; rögtön egy hullámhosszra kerültünk beszélgetés közben, nagyon nyitott, őszinte volt, és úgy érzem, hitelesen sikerült megmutatnom őt.

A riportjaim közül a legkedvesebb számomra az, amit a koraszülött osztályon készítettem. Nem csak azért, mert nagy és szép feladat volt bemutatni őket, de azért is, mert ott az ember valahogy átértékeli a dolgokat. Emberileg, újságíróként is megrázó élmény, és olyan jó érzés volt, hogy szép visszajelzéseket kaptam az elkészült cikkre.

Úgy érzem, van még olyan írás, amit említenél…

Tényleg van: a könyv- és filmajánlók, amiket szintén nagyon szeretek írni – ez biztos a magyartanár mivoltom miatt van. Egy könyvről szóló cikk mindig ad nekem valami új felismerést – mert most őszintén, miközben olvasol, viszonylag ritkán rendszerezed úgy a benyomásaidat, mint amikor cikket írsz egy műről. Legutóbb a Harminc év napsütésről írni volt ilyen élmény.

És amire még különösen szívesen emlékszem vissza, az az a cikk, amiben megírtam, milyen bénán szereztem meg a jogosítványomat.

Nem volt könnyű felvállalni benne a gyengeséget, de megérte, mert arra is jött olyan visszajelzés, hogy volt, akinek segített. Ezt annyira szeretem; ezek a cikkek mindig különösen kedvessé válnak számomra.

Mindig örülök annak is, ha olyan cikket írhatok, amiben hétköznapi embereket szólaltathatok meg, akik a saját élményeikről mesélnek, és segítenek több szempontot is bemutatni.

Miért olyan fontos ez neked?

Mert amikor gyereknevelésről írok, én is mindig nagyon figyelek arra, hogy szülőként is elolvassam. Hogy az az énem is „bekapcsoljon”; hogy biztosan ne maradjon a cikkben megvalósíthatatlan – egyáltalán: igazi legyen, hús-vér embereknek szóljon, ne szépítse a hétköznapokat, hanem azokra a kérdésekre válaszoljon, amikre kell, és ne csak a felszínen mozogjon.

Hogy tervezed, ahogy nőnek a gyerekek, más témák felé fordulsz majd? Másképp, esetleg mást írsz majd a jövőben?

Nagyon szeretnék egyszer gyerekkönyvet, mesét írni – van már a fiókomban kész írás, csak még várja azt, hogy a végleges formájába kerülhessen. De nem érzem magam elkésve: talán ez a legjobb az írásban, hogy akár tíz évet is várhat egy ilyen projekt. Hogy szólhat most a jelen a gyerekekről, de szép lassan fordíthatom az energiáimat másra is. Látod, most azért panaszkodhatnék, mert nem tudok elszökni egy interjúra se anélkül, hogy ne kiabálnának a háttérben. Aztán majd siránkozok neked tíz év múlva, hogy már nem fogják meg a kezem, és hagynak nyugodtan dolgozni.

Lehet, hogy akkor indul majd útjára egy új fejezet: anyából íróvá.

Az lehet. Tudod, én nagyon szeretem a társaságot, de nagyon szeretek egyedül lenni, úgy „gondolkodni”, fejben írni, mint gyerekkoromban. Mostanában, amikor kérdezik, miképpen bírom, mindig eszembe jut, mekkora szükségem van arra, hogy mindabban, amit mentálisan három gyerek jelenléte jelent, egy kicsit tudjak egyedül is lenni. Nagyon jó velük, de úgy jó igazán, ha írhatok is, és abból a kis egyedüllétből léphetek vissza hozzájuk.

Születésnapi interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk, kik azok az EMBEREK, akiken keresztül átszűrődik az a sok-sok tartalom, ami a Pszichoforyou cikkeiben eljut hozzátok. Ha rendszeresen olvastok minket, akkor bizonyára észrevettétek, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor kukkantunk ki a cikkek mögül: hisszük, hogy a tartalom, amit közvetítünk, fontosabb, mint annak a személye, aki írja, és akkor igazán értékes, ha nem rólunk, hanem az olvasóról szól.

Ugyanakkor szeretnénk, ha látnátok, hogy milyen elkötelezett, csupaszív emberek alkotják ezt a csapatot, hogy ez a szerkesztőség nem csak újságírók és pszichológusok „gyülekezete”, hanem az oldal alkotóinak, szerzőinek szívéből és lelkéből áll össze. Szeretnénk, hogy ha már ezen a számunkra olyan fontos születésnapon személyesen nem találkozhatunk, ezeken a sorokon keresztül egy kicsit mégis veletek legyünk. Ahogy szoktuk: szívvel-lélekkel.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This