Ha a volán mögött a pozitív gondolat vezet: jogsiszerzésem igaz története – #SAJÁTÉLMÉNY

Egészen addig a júliusig eszembe sem jutott volna, hogy valaha szükségem lesz olyan, tőlem bizonyos szempontból távolinak tűnő praktikára, mint a pozitív gondolkodás. Hiszen alapvetően optimista vagyok, és több gondolatot kezdek pluszjellel a fejemben, mint mínusszal. Miért kellene mesterségesen fokoznom ezt az adottságomat? De a sors megtréfált. A jogosítványt ugyanis nehezített pályán sikerült abszolválnom, irtó lassan, irtó kínkeservesen. Csakis a magam teremtette szellemi és lelki gátak miatt, amelyekre meglepő módon éppen az említett módszer jelentette a gyógyírt.

Mindig is remekül viseltem az egyetemi vizsgahelyzeteket, sőt, szinte plusz löketet kaptam tőlük. Ezért sem értettem, miért blokkolok le teljesen az autóban, akárhányszor beül mögém egy vizsgabiztos. Márpedig úgy alakult sajnos, hogy többször is beült… Próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy túl sok külső körülmény nehezíti a sikert. Várandósan vágtam neki a vezetésnek (ez pedig tudományosan igazoltan sok ügyetlenkedéssel jár), a terhesség alatt abbahagytam, és majdnem egy évvel később a szülés, valamint egy költözés után, másik városban kezdtem újra.

Mégis közben belül éreztem: egyáltalán nem a változó élethelyzetemből ered a sok kudarc. Hanem egész egyszerűen belőlem.

Tulajdonképpen az első perctől kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy jó lesz-e nekem a volán mögött ülni. Mert nem vagyok gyakorlatias. Mert nem érdekel mitől és hogyan mennek az autók. Mert szorongok. Az összes közlekedési hírtől, amit valaha hallottam.  Na meg a felelősségtől: egyszerűen nem éreztem képesnek magam arra, hogy irányítsak egy négy keréken guruló gépet. Bizony, kellett néhány kudarc a félelem beismeréséhez.

„Segítségre van szükségem. Egy héten belül…” – mondtam reszkető hangon, amikor felhívtam egy kedves ismerősöm által ajánlott pszichológust. „A következő vizsgán ugyanis át akarok menni!” – tettem hozzá elszántan.

Maslow meg a jogsi

Miután meghallgatta a problémámat, már a legelső – egyébként tűpontos kérdésétől – nyugodtabb lettem. „Mégis mi lesz, ha nem sikerül?” A válaszban megfogalmaztam és kimondtam a lényeget.

Igen, nagyon rossz lesz, ha másként alakulnak a dolgok, mint tervezem. De nem dől össze a világ. Nem esnek le a csillagok az égről. Akik eddig szeretettek, ezután is szeretni fognak. Pont.

Nyilván az ember lánya ezeket pontosan tudja, valahol mélyen. Nagyon-nagyon mélyen. De ezt a mélységet már ellepi a köd. Mégpedig a görcsös akarás köde. Ez pedig – minél inkább ellenkezel –, annál makacsabb. Miután azonban tisztáztuk, hol van a helye a Maslow-féle piramisban a jogosítványnak – biztosan nem a létszükségletek között – az említett köd szép lassan oszlásnak indult. Meg aztán – nyugtattam magam – maximum amíg nem sikerül a forgalmi, elkezdek kocogva közlekedni mindenhova: a futás úgyis javítja a kognitív teljesítményt. Így két legyet ütök egy csapásra.

Négy praktika, ami nekem bevált

Ez utóbbira aztán nem lett szükség. Mivel az intenzív, nagyon gyakori (hiszen kevés időnk volt) és őszinte beszélgetések mellett a pozitív gondolkodás négy kis mozaikdarabja (biztosan van még vagy ezer) helyretette a lelkem. Ezeket gyűjtöttem most egy csokorba nektek:

1. A „Nem lesz semmi baj” és a „Minden rendben lesz” nem ugyanazt jelenti:

Egyértelmű volt, hogy bizakodva kell hozzáállnom a kihíváshoz, mert enélkül nincs győzelem. A pszichológussal való első párbeszédem után már sokkal magabiztosabb lettem, mégis hibát hibára halmoztam a másnapi óra elején. Félig sírva telefonáltam a segítőmnek: „Pedig mondogattam végig, hogy nem lesz semmi baj, nem rontom el.” Ekkor tudtam meg, hogy

a nemmel kezdődő gondolat sohasem pozitív. Egyszerűen nem támogat.

Így hát a továbbiakban azt szajkóztam belül: Minden rendben lesz, sikerülni fog.

2. Relaxálni tényleg jó!

A görcsök elengedéséhez el kellett lazulnom, erre pedig körülbelül annyi esélyt éreztem, mint indulni a Forma 1-en. Amikor megkaptam a linket ehhez a meditációs hanganyaghoz, amely a magabiztosságot segíti, még hitetlenkedtem. De mindent meg akartam tenni a sikerért: így kattintottam. Nekem nagyon bevált ez a felvétel. Napi kétszer hallgattam meg, és mindig úgy ébredtem a húsz perc után, mint aki órákat aludt.

Kipihentem a rengeteg összegyűlt görcsöt, és belém ivódott a meditáció üzenete: meg tudom csinálni. Punktum.

3. Az írás: terápia

Eddig is tudtam, persze, de ilyenformán még nem próbáltam. Először is leírtam százszor, hogy Meg tudom csinálni, majd összehajtogattam a lapot, és a táskám mélyére tettem. Ott volt velem végig a gondolat. Másodszor: papírra vetettem a félelmeimet. Összeírtam, mitől és miért félek valójában. Ezt elég lett volna eltépni, de én elégettem. Drámai volt és nyomatékot adott a döntésemnek.

Tudtam, hogy ezeket a szorongásokat most el kell engednem, különben sohasem fogok előrelépni.

4. Elégedettség, te csodás

A vizsga előtti este azzal a meggyőződéssel feküdtem le, hogy mindent megtettem. Reggel pedig vele keltem. Tőlem ennyi tellett, úgy voltam vele, hogy arra leszek képes, amit produkálok. Vagyis azt produkálom, amire valójában képes vagyok.

Nem kívántam a szerencsében bízni − hogy a sikeres vizsgához úgy kellene vezetnem, ahogy én nem tudok. Inkább hittem abban: nekem megy az a szint, amely szükséges. És képzeljétek! Átmentem.

A legfőbb visszaigazolást mégsem a sikeres vizsga ténye adta számomra a pozitív gondolkodás létjogosultságával kapcsolatban. Hanem a körülmények, amelyben ez a (számomra) csoda megszületett. Megkaptam ugyanis a világ legkedvesebb vizsgabiztosát, és kihúztam minden parkolást és manővert, amelyeket akartam. Azóta hiszem el: a gondolatokkal tényleg be lehet vonzani a jót – amiért érdemes hálát adni! A gyakori hálával ugyanis jó erősen megtámogatjuk a saját és környezetünk boldogságérzetét.