“Őriztem a titkot, mert szégyelltem…” – Szexuális bántalmazás a családban

Szerző: | 2021. 07. 25. |
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

A gyermekek ellen elkövetett szexuális bántalmazás titokban, észrevétlenül zajlik a családon belül, alattomos módon járja át a mindennapokat. Mivel a gyermeknek nehéz azt megfogalmaznia, hogy mi is történik, ezért sok esetben nem is derül ki. Így egyedül marad a félelmével, tehetetlenségével, becsapottságával, szégyenérzetével, a titkával. Megpróbál felejteni és hallgat, mert a család helyett a csend és a magány adja meg számára a biztonságot.

Legtöbb esetben a szexuálisan abuzált áldozatok a felnőttkori szexuális elakadások miatt érkeznek hozzám. Jellemző, hogy egész életükben magukban hordozzák a titkukat, és sokszor csak egy nagy szerelem miatt döntenek úgy, hogy felkeresnek. Még felnőttként is tele vannak szégyennel és a megbélyegzéstől való félelemmel. Szexuálpszichológusként gyakran érzem, hogy az éppen hallott élettörténetnél nehezebb történetet már nem hallhatok – de mindig jön újabb és újabb, amibe kicsit belehalok én is.

A szexuális abúzust átélt gyermek más emberré válik

Rita érkezik hozzám, aki azért keresett meg, mert a vőlegényével nem működik a szexuális életük. Sajnos Rita a férfi minden egyes közeledését visszautasította, ellenállást váltott ki belőle. A közös terápiás munka során kiderült, hogy Rita tíz év körüli kislány volt, amikor édesapja rendszeresen mellé bújt az ágyba éjszakánként és szexuálisan izgatta. A kislány úgy védekezett, hogy az apa léptei hallatán megmerevedett testtel mozdulatlanul feküdt alvást színlelve és tűrt, mert úgy érezte, így talán könnyebben megússza.

„Mindig akkor történt, amikor anyu éjszakai műszakban dolgozott és egyedül voltunk apuval. Amikor a húgom elaludt a másik szobában, akkor apu bejött hozzám, és mellém feküdt. Alvást színleltem és nagyon igyekeztem, hogy a levegőt egyenletesen vegyem. Próbáltam kikapcsolni, másra gondolni, mert nem akartam érezni, hogy cirógat a lábam között és fogdossa zihálva a melleimet. Emlékszem a szapora lélegzetére, az alkoholos leheletére és a merev hímvesszőjére. Undorodtam tőle és imádkoztam a Jóistenhez, hogy minél előbb hagyja abba. Piszkosnak éreztem magam, ezért abban az időben sokat zuhanyoztam. Szégyenemben zokogva próbáltam lemosni apám kezeinek a nyomát.” – emlékszik vissza Rita.

A bántalmazott gyermek olyan emberré válik, aki hatalmas falakkal veszi körbe magát, mert egyedül csakis ezzel tud védekezni, hiszen fél. Egész életében fél. Nem bízik, hanem védekezik, szorong, szégyenkezik és leértékeli magát, némán viseli a mázsás súlyokat azért, nehogy megtudja valaki a titkát. Nem tud arra gondolni, mi is történt vele, mert akkor lehetetlenség lenne életben maradnia.

Olyan ez, mint egy lélekölő rákbetegség. Magányos robot üzemmód, amiben nem lehet érezni és gondolkozni sem, mert úgy képtelenség életben maradni. A gyermek készenléti állapotban él, hiszen nem tudhatja, mikor jön a szülő, aki a „szeretet” érzésével él vissza. Nem tudhatja a gyermek, mikor kell újra fogait összeszorítva rendelkezésre állnia, és a saját szégyenével megküzdenie. Megijed a saját érzelmeitől, bűntudatot él át. Hogyan is gondolhat ilyet róla, hiszen szereti őt?! Majd ezek után kezdődik az önmarcangolás.

Mert a gyermek úgy működik, hogy a szüleit védve inkább saját magát hibáztatja. Arra gondol, hogy biztosan ő csinált valami rosszat. Szép lassan a bűntudat és szégyen tégláiból magasra rakott fala mögül szemléli az életet, és fél, retteg attól, hogy ha ez a fal leomlik, akkor újra védtelen lesz, és megismétlődik mindaz a trauma, ami miatt bujdokol.  Bujdokol a világ, az élet, és önmaga elől is. Így nő fel, saját magától is elidegenedve, elértéktelenedve, szégyenkezve.

Nézzük, mi történik ilyenkor?

Az a személy él vissza a bizalmával, akiben a gyermek maximálisan bízik, akire felnézett és biztonságot adó személyként van szüksége gyermekként. Ez lehet mindkét nemű szülő, nagyszülő, rokon, vagy a család közeli barátja. Nem kell nagy dolgoknak történnie, elég mondjuk éppen csak hozzáérni azokhoz a testi területekhez, ami furcsa érzést okoz. A kisgyermek, legyen lány vagy fiú (mert sokszor fiúkkal is előfordul a szexuális abúzus), kicsit furcsállja az érintést, szokatlan, rossz érzés járja át őket, de meggyőzik önmagukat arról, hogy mindezt ők érzik rosszul. Hiszen apa vagy anya szereti őt, és nem lehet az, hogy rosszat akar neki.

Az átélt negatív érzések miatti bűntudat következménye, hogy a bántalmazott gyerekek egyre inkább ostorozzák magukat. Minél erősebben jelennek meg ezek az elviselhetetlen érzések, a gyerekek annál inkább lehasítják azokat, mintha nem is léteznének. Ez egy nagyon veszélyes, önmagát gerjesztő folyamatba mehet át: mivel nincs ellenállás, a szülő egyre jobban felbátorodhat. Kialakulhat egy megszokott rituálé, ami a családi élet részét képezi a gyermek számára. Éppen ettől válik a pszichés védekezés életre szóló sérüléssé.

Zárt falak mögött

A szexuális bántalmazás sok esetben teljes mértékben láthatatlan marad, gyakran nem is vehető észre egyáltalán, emiatt könnyű a gyermeknek is és a szülőknek is elbagatellizálni.

Volt egy fiatal nő kliensem, akinek felnőttként nehézségei akadtak a szexuális életben, a férfiak közeledésekor volt egy olyan  pont, amikor már annyira befeszült, hogy szinte levetette magáról a partnerét. Ha tovább jutottak, akkor sem tudta élvezni a szexuális együttléteket. Az édesapja a találkozások alkalmával szexuális töltetű vicceket mesélt a kamaszodó lányának, és nem úgy viszonyult hozzá, mint egy édesapa a kislányához, hanem mint férfi a barátnőjéhez. Kicsit tovább ölelte, néha a blúza alá nyúlt, vagy csak ártatlanul megjegyezte, milyen jó nő. Gyakran kézen fogva, büszkén sétált vele az utcán, mintha a szerelme lenne. A levegőben lehetett érezni az apa szexuális énközpontúságát, de a lány mégsem tudta definiálni azt, hogy mi is a furcsa. Kínosan érezte magát, de nem tudta megfogalmazni, miért.

Jellemző azokra a családokra, ahol megtörténhet az abúzus, hogy nincsenek meg a családon belüli egészséges határok. Zártan élnek, ami azt jelenti, hogy a család határai kifelé erősek és merevek, de a családon belüli énhatárok eltűnnek. Általában nem jelenik meg a differenciált kapcsolódás, tehát az „ÉN” és „TE”, hanem csak a „MI”.

A lakásban például nem alakítanak ki autonóm tereket, tehát nem preferálják, ha a gyerekek elhúzódnak. Nem záródnak az ajtók, mert rosszak a zárak, esetleg a családtagok össze-vissza alszanak, nincsenek meg a biztonságot adó határok. Rendszeres, hogy a szülő természetesnek veszi, hogy együtt aludjon az ellenkező nemű gyermekével, még idősebb korban is. Gyakran a szülők még a kamasz gyermekek előtt is meztelenkednek, esetleg együtt is fürdenek az ellentétes nemű gyerekekkel egész késői életkorig.

Sokszor éretlen szülők állnak a háttérben, ami miatt gyakoriak a szülők közötti függő kapcsolódások.

A bántalmazó szülő működésében fellelhető a gyermeki énközpontúság, ami miatt nem rendelkezik önkontrollal. Az a motivációja, hogy minél előbb kielégüljenek a saját szükségletei. A másik szülő gyakran „cinkostársként” van jelen a helyzetben – ő a konfrontálás helyett hallgat, fedezi a másik felet, így ő sem vállal felelősséget a szexuális bántalmazás miatt. Gyakori, hogy a szexuális abúzus létrejöttéhez szükséges feltételeket – hogy az apa egyedül maradjon a lányával – az anya biztosítja. Ettől fogva megszületik a családi térben állandó jelleggel jelenlévő titok.

A titok transzgenerációssá válhat

Ezekben a családokban van egy erős szövetség a családtagok között, mégpedig az, hogy egyáltalán nem beszélnek a problémákról, hiszen a családtagok közötti összeolvadás csak így tartható fenn. Valamint ha kiderül, hogy a szülő molesztálja a gyermeket, akkor a büntetőeljárás miatt kieshet a családból egy kereset, így az anyagi veszteségtől való félelem is gátló tényező.

A gyermek nem szól arról, hogy mi történt, egy életen át hurcolja lelkében a szégyent és a megaláztatást. Nem meri elmondani a családtagoknak, még a testvéreknek sem, mert fél. Fél attól, hogy csalódik az édesanyjában is, mert nem biztos abban, hogy mellé fog állni és megvédi őt. Ilyenkor nemcsak az apába vetett bizalma hal meg a gyermeknek, hanem az édesanyját is elveszíti.

A bántalmazott gyakran még felnőtt korban sem képes szembesíteni a bántalmazót tettének súlyával, mert attól tart, hogy a család a bántalmazó felé lesz lojális. Ez oda vezethet, hogy az áldozat kirekesztődik a családból. Gyakori, hogy a családtagok bagatellizálják a  történteket és létrejön az áldozathibáztatás jelensége, aminek következtében a traumatizált családtag elveszíti az egész családi kapcsolatrendszerét.

Traumatizált szexualitás helyett felszabadító gyógyulási folyamat

Ez az egész életet beterítő sötét trauma később a szexuális életre is kihat. Van, hogy sokáig a társ sem tud erről, rendszerint akkor mondják el az áldozatok, amikor már nem tudnak más magyarázatot találni arra, miért nem működik a közös szexuális élet.

Itt jön a következő nehézség: hogyan viszonyul a társ ahhoz, hogy erőszak áldozata volt a partnere? Jellemző, hogy az asztalborítás helyett az áldozat az eredeti családdal már nem, vagy csak nagyon ritkán tartja a kapcsolatot. Gyakori, hogy amikor gyermeke születik az áldozatnak, akkor érez egy óriási motivációt arra, hogy elmondja párjának, és segítséget kérjen. A partner ekkor tehetetlenséget, haragot és gyűlöletet él meg, olyan érzésekről mesélnek a párterápián, mintha elvették volna tőlük is a kiegyensúlyozott szexuális élet lehetőségét. Bár általában megértően viszonyulnak a párjukhoz, ennek ellenére ők is a helyzet veszteseinek érzik magukat.

Van, hogy ilyenkor a társ által megtámogatva sor kerül az asztalborításra; például mert nem merik elvinni a cseperedő gyermeküket a nagyszülőkhöz, mert féltik. Ennek ellenére van, hogy mégsem történik meg a szembesítés, miközben az áldozat fuldoklik legbelül, mert még mindig őrzi a családi titkot.

Tudjuk, hogy az ember számára minden, ami ismerős, az biztonságos, ami ismeretlen, az bizonytalan. Az áldozatnak ismerős a titok nehéz súlya, amit egész életében hurcolt. Így amikor arról beszélgetünk a terápián, hogy van lehetősége elmondani, kimondani, felvállalni, mi is történt vele, akkor ez a megkönnyebbülést és felszabadulást hozó új működésmód nagyon ijesztőnek tűnik számára.

A terápiában lényeges fordulópont az, amikor az áldozat eljut oda, hogy nem falaz tovább, nem akarja hurcolni egyedül ezt a mérhetetlenül nehéz hátizsákot. Rádöbben, hogy fontos lehet önmaga számára, így nem kell többé falak mögé rejtőzve élnie. Szép lassan el tudunk oda jutni hosszú, kitartó munkával, hogy ne azonosítsa magát felnőttként azzal a tehetetlen gyermekkel, aki megalázva szennyesnek érezte magát, aki érzelmileg és más szempontból is függött a szüleitől.

Amikor ki merjük mondani, mi történt velünk és segítséget merünk kérni, vagy ha a toxikus családi köteléket képesek vagyunk elszakítani, akkor önmagunkra szavazunk. A saját autonómiánkra, felszabadult életünkre és jövőnkre, nem a nyomasztó múltra, a szégyenre és arra, hogy a trauma transzgenerációssá váljon. Ez egy életre szóló elégtétel önmagunk számára.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This