Vajon meg tudunk-e bocsátani egyszer ennek az évnek?

„Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”- fogalmazta meg Az öreg halász és a tenger című regény főhőse, Santiago, Hemingway Pulitzer-díjas művében. Nem minden ok nélkül dereng fel így az év végéhez közeledve ez a mondat. A járvány nagyon sok mindent elpusztított… Ahányan vagyunk, annyiféle érzéssel a szívünkben, annyiféle történéssel és veszteséggel a hátunk mögött nézünk vissza a csatatérre. Ezt tesszük most mi is az elmúlt év hangsúlyosabb lélektani tanulságait körüljáró cikkünkben.

Az elmúlt évben annyiféle érzés cikázott keresztül-kasul a lelkünkben, hogy már önmagában ezeknek az emócióknak a megélése, egyáltalán az az amplitúdó, amivel megjelentek az életünkben, indokolttá tenné, hogy szépen csendben beájuljunk a fa alá, és addig pihenjünk/feküdjünk/aludjunk ott, amíg csak szükségünk van rá.

És ez még „csak” a dolgok érzelmi része: a járványhelyzet, az annak nyomán foganatosított intézkedések a kognitív kapacitásainkat is alaposan igénybe vették. Az egyébként is űzött életritmusunk menedzselése mellett még rengeteg mindenre kellett figyelnünk – a maszkviseléstől, a szociális távolság megtartásán át a fertőtlenítésig. Észrevétlenül, de komoly erőfeszítések árán váltak ezek a dolgok – sok más szokással együtt – a hétköznapjaink természetes részévé.

Te mit tanultál 2020-ban?

Ez az év tulajdonképpen egy véget nem érő, rendkívül fárasztó tanulási folyamat volt, aminek a keretében nem csak azt tanultuk meg, hogy ne felejtsük otthon a maszkot és a gumikesztyűt… Rengeteg mindent tanultunk a határainkról, az alkalmazkodóképességünkről, egymásról, önmagunkról – arról, hogy hogyan figyeljünk egymásra és önmagunkra. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy

számos olyan helyzet adódott ebben az évben, amikor egész egyszerűen nem lehetett nem befelé nézni. A bizonytalan jövő és a feszültséggel teli múlt szorítása nemcsak nyomorgatta, de közben formálta is a személyiségünket, az önmagunkról alkotott képet.

És ahogy magunkról is sok mindent megláthattunk a karantén, a vírushelyzet tükrében, úgy arra is rácsodálkozhattunk, hogy nem véletlenül került az ember az evolúció csúcsára… Ha valamit, akkor azt mindenképpen megmutatta a járvány, hogy milyen elképesztő sebességgel és hatékonysággal tudunk a körülményekhez adaptálódni. Én legalábbis újból és újból elámultam (és a mai napig elámulok) azon az egészen elképesztő leleményen, kreativitáson, kitartáson és erőn, ami az elmúlt évben egyéni és kollektív szinten megmozdult bennünk.

2020: amikor az életünk visszavonhatatlanul megváltozott

Különböző mértékben, de valahogy mindenkinek jutott veszteségekből ebben az évben. Van, aki a napi rutinját, van, aki az otthonát vagy az albérletét, és van, aki egy szerettét veszítette el a vírus miatt.

„Minden olyan esetben, amikor az életünk visszavonhatatlanul megváltozik, akár az életkörülményünk, akár a kapcsolatunk, vagy csak véget ér egy életszakasz (…) ha nem tudunk visszahozni valamit, ami végleg elmúlt, akkor elkezdünk gyászolni” – fogalmaz dr. Sarungi Emőke ebben a videóban.

A klinikai szakpszichológus hozzáteszi: a lelkünkben keletkezik ilyenkor egy űr, „és ebbe a tágasságba nagyon sok olyan érzés áramlik be, ami egymásnak ellentmond és vegyes. Van benne megkönnyebbülés, van benne öröm, és ott van rögtön utána a bánat.”

Ezek a mondatok szerintem tökéletesen leírják azt, hogy mi így együtt miben vagyunk most benne annak az évnek a végén, amikor az életünk „visszavonhatatlanul megváltozott”. Keringünk egy légüres térben, ahol néha egymásnak ütközünk, vagy épp összekapaszkodunk. Van, hogy egyedül maradunk, egy helyben toporgunk, aztán meg fejvesztve rohanunk. Elkeseredünk, megrémülünk, félünk, haragszunk, szeretünk, hálát adunk, hogy aztán egy következő pillanatban a hajunkat tépve szitkozódjunk. Idegesek, feszültek és iszonyúan fáradtak vagyunk.

Mindent IS érzünk egyszerre

És ez teljesen érthető… Ahogy mondani szokás, most mindent IS érzünk egyszerre, és könnyen lehet, hogy azokat a dolgokat is most érezzük, amit korábban kellett volna. A kényszerű befelé figyelés hozadéka lehet, hogy a fel nem dolgozott veszteségek „hozzátapadnak” a mostaniakhoz, és a sebek, amikre akkor, amikor kellett volna, nem figyeltünk eléggé, most minden eddiginél jobban sajognak.

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen érezzük magunkat, és ezek az érzések pillanatról pillanatra, napról napra drasztikusan változhatnak. Minden nagyon ellentmondásos, és ahogy a környezet, úgy a belső világunk is folyamatosan és kiszámíthatatlanul hullámzik.

Visszahúzódnánk, de közben vágyjuk a támaszt, hogy legyen mellettünk, körülöttünk valaki. Aztán van, hogy minden érzést nagyon, talán még az indokoltnál is intenzívebben élünk meg, egy következő pillanatban meg már nem érzünk semmit, pedig minden okunk meglenne rá, hogy hálásak, dühösek vagy éppen szomorúak legyünk. De ami talán a legtöbb ember számára ismerős lehet, (a csontig hatoló fáradság mellett) az a harag érzése.

#fuck2020

A minap például láttam #fuck2020 feliratú karácsonyfa-díszeket, de több cég állt át hasonló üzenetet hordozó ajándéktárgyak gyártására is. Az ünnepi dekoráció mellett, már a pólónkon, a kulacsunkon, a vászontáskánkon és természetesen a szájmaszkunkon is hordozhatjuk a dühünket – és akkor még nem szóltam a közösségi felületeken hasító, keserű iróniával átszőtt mémekről.

Ez a folyamat – vagyis amikor elkezdjük keresgélni a módját annak, hogy valahogy kívülre kerüljön a fájdalom, és a velünk történt dolgok elkezdenek tudatosulni – kísértetiesen emlékeztet a gyászfolyamatra. Ennek a folyamatnak a vége jó esetben az, hogy

„… a gyászoló képessé válik a saját életének folytatására, alkalmazkodva a megváltozott helyzethez, erősödik a self-integráció. Az elhunyttal kapcsolatos emlékek integrálódnak a múltba, a gyászoló képes fájdalom nélkül emlékezni és beszélni róla. A testi tünetek megszűnnek, a gyászoló képes a napi feladatait maradéktalanul ellátni. Az életet nem érzi kilátástalannak, visszatalál az örömforrásokhoz is anélkül, hogy az örömöt bűntudat kísérné. A gondolkodás jövőorientálttá válik, a gyászoló képes a céljai felé fordulni” – olvasható a Gyász, krízis és a megküzdés lélektana című tanulmányban.

Nem tudom, hogy mikor fogunk tudni egyszer eljutni ide, és mikor fogunk tudni megbocsátani ennek az évnek, de abban biztos vagyok, hogy most nem elég csak hinnünk benne, hogy ez egyszer majd sikerülhet. Ezért tennünk is kell – a jövőben többet kell tennünk ezért.

A saját jól felfogott érdekünk lenne

Ahogy a többi veszteségünkkel, úgy az elmúlt évben elszenvedett veszteségeinkkel kapcsolatban sem biztos, hogy jó stratégia, ha csak úgy átlépünk fölöttük, ha szeretnénk „mielőbb túl lenni rajtuk”.

Ahhoz, hogy a helyére kerüljenek a lelkünkben összekuszálódott érzések, vagy, ahogy egy korábbi cikkünkben fogalmaztunk, „a lelkünk utolérjen minket”, muszáj kezdenünk valamit azzal a kérdéssel, hogy mihez kezdjünk a szívünkben lobogó haragunkkal, a fáradságunkkal, egyáltalán azzal a testi-lelki-mentális állapottal, amiben éppen vagyunk?

Tudom, hogy már mindenkinek elege van a kéretlen jó tanácsokból, a tennivalókból és abból, hogy mindenkinek van még egy nagyon jó ötlete, hogy mi mindent lehetne és kellene (másként) csinálni, de ha valamit megmutatott ez az év, akkor az az, hogy egész egyszerűen muszáj megtanulnunk felismerni a szükségleteinket, a határainkat. Csak így tudjuk aztán majd felismerni azokat a helyzeteket, amikor nemet kell mondanunk – mondjuk egy sokadik feladatra vagy a túlfogyasztásra; vagy igent – például önmagunkra.

Szerintem nagyon fontos lenne felismerni, hogy az öngondoskodás, az önszeretet, az, ha időt és energiát fordítunk a testünk, a lelkünk a szellemünk karbantartására, a pihenésre, a rekreációra, az nem valamiféle úri huncutság, hanem a saját jól felfogott érdekünk.

Önmagunkkal találkozni

Csak akkor fogjuk tudni valahogyan megőrizni a stabilitásunkat ebben a szörnyű nagy bizonytalanságban, csak akkor nem dobálnak majd kényük-kedvük szerint az élet tengerén a krízishelyzetek hullámai, ha figyelünk rá, hogy maradjon elég erőnk megtartani azt a bizonyos kormánykereket. Ha ismerjük a hajónkat és tisztában vagyunk vele, hogy mennyit bír; ha tudjuk, hogy hol, melyik része sérült; ha van rálátásunk, hogy mennyi időre elegendőek a tartalékai, akkor sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy felszínen tudjunk maradni.

És ha felszínen tudunk maradni, akkor fogunk tudni segíteni egymáson.

Ezért (is) fontos az önismeret és az, hogy az érzéseinkkel, lelki küzdelmeinkkel kapcsolatos munkát ne soroljuk mindig hátra. Tudom persze, és én is érzem a saját bőrömön, hogy milyen nagyon nehéz nem csak a túlélésre koncentrálni, és – főleg ebben az időszakban – vannak helyzetek, amikor ez nem lehetséges.

Ezért, ha valamit kívánhatok nektek, és saját magunknak is a következő évre, akkor az az, hogy amikor erre van lehetőség, akkor merjünk többször és valahogy több empátiával önmagunk felé fordulni. Legyen szemünk észrevenni a határainkat, legyen fülünk meghallani a szükségleteinket, a vágyainkat, legyen több időnk megfigyelni az érzelmeinket – és ha már egymással nem, vagy csak korlátok között lehetséges – legalább önmagunkkal tudjunk egy picit gyakrabban találkozni, barátságban együtt élni.

Lehet, hogy most nem a történtek feldolgozásának, vagy a jövővel kapcsolatos céljaink tervezgetésének van itt az ideje, hanem annak, hogy szép csendben átöleljük magunkat, és megköszönjük a kitartásunkat, az erőfeszítésünket. Hálát adjunk, hogy nem adtuk fel; hogy ezt is kibírtuk; hogy sérülésekkel, fájdalmakkal, veszteségekkel, de túléltük.

Ez a vírus és ez az év sok mindent elpusztított, de nem tudott minket legyőzni. 

Érthető, ha elfáradtunk, ha haragszunk, és indulatossá tesz minket, ha valaki a háláról kezd el papolni – ahogy az is teljesen oké, ha jól vagyunk, és teljes szívvel tudunk örülni. Bárhol is tartsatok most éppen, kívánom nektek, hogy ezekben a pillanatokban ne féljetek jelen lenni, és bátran merjetek az igényeitek, a szükségleteitek felé fordulni.

És egyszer talán majd a megbocsátásnak is eljön az ideje…