„Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdezték annak idején a mosolygó felnőttek, és mi engedelmesen válaszoltunk. Gyerekként valószínűleg mindannyiunknak hasonló foglalkozások jutottak eszébe: óvónő, tűzoltó, olimpiai bajnok – olyan emberek, akikről úgy gondoltuk, szeretik, amit csinálnak, és valamilyen módon jobbá teszik vele a világot. És Robert H. Frank, a Cornell Egyetem közgazdász professzora szerint ennél többre nincs is szükség.

Bármi, csak jól fizessen?

Felnőttként aztán, amikor immár „élesben” kell meghoznunk a nagy döntést, más szempontokat is figyelembe veszünk, amikor munkahelyet választunk. Ezek közül pedig az egyik legfontosabb a pénz, azaz hogy mennyi fizetésért fogunk dolgozni.
Robert H. Frank – aki a The New York Times hasábjain vette számba a karrierválasztás különféle szempontjait – azonban úgy gondolja, a magasabb fizetés nem feltétlenül jár szükségszerűen azzal, hogy szeretni is fogjuk a munkánkat, és elégedettek leszünk a választásunkkal. Példaként Richard Easterlin kutatását említi, aki azt vizsgálta, boldogabbak-e az emberek azokban az országokban, amelyekben magasabb az életszínvonal, és az egy főre jutó jövedelmek összege.

A korábbi eredmények arra utaltak, hogy ha az emberek több pénzt keresnek, boldogabbak lesznek. Easterlin azonban azt találta, hogy

ez az együttjárás csak egy viszonylag rövid ideig áll fenn, és később már nem figyelhető meg – vagyis, a hétköznapi logikának talán kissé ellentmondóan, bebizonyosodott, hogy a pénz hosszú távon valóban nem boldogít.

Easterlin, és vele összhangban Frank is úgy véli, a munkával való és az általános elégedettség okait is másban kell keresnünk.

Hogy érzed majd magad, amikor este hazaérsz?

A fizetésünk mellett talán a másik legfontosabb kérdés, amit mérlegelnünk kell az, mennyire tudunk azonosulni a munkával, amelyet végezni fogunk.
Frank egyik egyetemi előadásán egy szemléletes példán keresztül mutatta be diákjainak, mennyire nagy szerepet játszanak a munkával kapcsolatos érzéseink az életünkben. Arra kérte őket, képzeljék el, hogy elolvasnak két álláshirdetést: az egyik egy pozíció egy nagy dohánycég hirdetési részlegében, ahol serdülőknek szóló kampányokkal kellene népszerűsíteniük a dohányzást. A másik pedig egy daganatos betegségek megelőzéséért küzdő szervezet egyik állása, ahol éppen ellenkezőleg, a fiatalokat célzó dohányzásellenes kampányokért lennének felelősek.

Frank kérdésére, hogy melyik pozícióra pályáznának szívesebben, a diákok egyöntetűen a második lehetőség mellett döntöttek, hiszen azt mindenki könnyedén össze tudta egyeztetni az értékrendjével. A professzor következő kérdése az volt: van-e az a pénz, amiért hajlandóak lennének kamaszokat rábeszélni a cigarettára?

Nem az elveink feladása az egyetlen út

Van. Frank diákjai azt vallották, hogy ha a dohánycég 80%-kal felemelné a fizetés összegét a rákellenes szervezet ajánlatához képest, az elég lenne ahhoz, hogy a „gonosz” állásra való jelentkezés mellett döntsenek.

A professzor szerint ebben semmi meglepő nincs. Igaz, az emberek szeretnek azzal a tudattal hazaérni esténként, hogy a munkájukkal hozzájárultak egy boldogabb világ megteremtéséhez. Ám, ahogyan Frank is hangsúlyozta:

ugyan a pénz nem boldogít, az erkölcsi megfelelés önmagában még nem elég arra, hogy kifizessük belőle a számláinkat.

Azt pedig régóta tudjuk, hogy azok az állások, amelyek általában vonzóbbak a jelentkezők számára, mert nagyobb önállóságot, több fejlődési lehetőséget, rugalmasabb munkaidőt jelentenek, általában kevesebbet is fizetnek.

Logikusnak tűnhet mindebből arra következtetni, hogy ha jól szeretnénk keresni, le kell mondanunk az elveinkről, az álmainkról és a szabadságunkról, „lenyelni a békát”, és beérni egy olyan állással, amelyhez, bár jól fizet, érzelmileg nem kötődünk. Robert H. Frank szerint azonban nem ez az egyetlen megoldás.

Legyél jó abban, amit csinálsz!

Frank úgy gondolja, egyetlen olyan ösvény vezet a célunkhoz (ahhoz, hogy a munkánk boldoggá tegyen minket, és közben lehetőleg még jól is kereshessünk), amely nem jár megalkuvással, ez pedig nem más, mint az, ha kiválóak leszünk az általunk választott szakterületen.

Ezt persze egyszerűbb kimondani, mint megvalósítani. A pszichológus K. Anders Ericsson és szerzőtársai 2007-es cikkükben világítottak rá arra a ma már sokak által ismert tényre, hogy

a kiválóság eléréséhez bármilyen területen legalább tízezer óra (vagyis körülbelül tíz év) gyakorlásra van szükség.

Ericssonék példaként a magyar sakkozó, nemzetközi nagymester Polgár Judit sikerének történetét is említik, akit szülei gyermekkorától kezdve tudatosan készítettek fel pályájára. A jó hír, hogy senki, még – amint arra Ericsson is rámutat – Mozart, a zene egyik legnagyobb alakja sem volt született tehetség, hanem évekig tartó gyakorlás és kemény munka árán lett azzá, akinek ma ismerjük.
Az út tehát mindenki előtt nyitva áll; a kérdés már csak az, megtaláltuk-e azt a területet, ami olyannyira elvarázsol bennünket, hogy el akarjunk tölteni vele tízezer órát. Hiszen ki akarna ennyi időt vesztegetni valamire, amit nem is szeret?

Legyen flow

Robert H. Frank szerint, ha pálya- vagy munkahelyválasztáson gondolkodunk, mindenekelőtt egy dolgot érdemes figyelembe vennünk: van-e bármilyen téma, terület vagy tevékenység az életünkben, amibe teljesen bele tudunk feledkezni. Ha van, az azt jelenti, hogy nagyobb eséllyel élhetünk át általa flow élményt, a tevékenységbe való bevonódás magas szintű örömét.

Ha sikerül olyan munkát találnunk, amely során gyakran tapasztalhatjuk meg a flow-t, máris jó úton járunk.

Ha azt csináljuk, amit igazán szeretünk, a kiválósághoz vezető erőfeszítések szinte maguktól megtörténnek, mivel olyasmit csinálunk, amiben valóban örömünket leljük, és szinte észrevétlenül leszünk benne egyre jobbak és jobbak.

Egy olyan munkában eltöltött tízezer óra, amelyhez kizárólag anyagi szempontok miatt kötődünk, nem más, mint lélekölő robot, ami érezhetően túl nagy ár egy jobb fizetésért.
Nincs garancia arra, hogy az, ami számunkra flow élményt jelent, biztosan magas jövedelemmel jár majd. Az azonban biztos, hogy szeretjük majd azt, amit csinálunk, és mindennap jó érzésekkel telve indulunk haza a munkahelyünkről. Ez pedig olyan érték, amit nehéz lenne pénzben kifejezni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest