Veled is előfordult már, hogy a városban sétálva megcsapott egy illat, és hirtelen megrohant egy elfeledettnek hitt gyermekkori emlék? Esetleg felcsendült egy szám a rádióban, ami egy felszabadult kamaszkori estét engedett gondolatban újraélni? Vagy talán újraolvastál egy könyvet, ami évek óta porosodott a polcon, és beugrott, mit csináltál és hol voltál, mikor először faltad ugyanezeket az oldalakat? Legyen szó fényképekről, zenéről, illatokról, helyszínekről, néha a legváratlanabb ingerek idézik elő a nosztalgiát. De mégis mi a magyarázat erre a jelenségre? És mitől függ, hogy révedezéseink az egekbe repítenek, vagy épp ellenkezőleg, a földbe tipornak? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Letűnt idők nyomában

1688-ban egy svájci orvostanhallgató, Johannes Hofer különös betegségre figyelt fel az otthonuktól távol harcoló svájci zsoldosok körében: a tünetek palettáján szerepelt a láz, emésztési zavarok, szívritmuszavar, insomnia és a fáradtság is. Azonban, mint kiderült, a panaszok hátterében nem „valós” betegség húzódott meg: az ok a hátrahagyott hegyek utáni fojtogató vágyakozás volt. Hofer, hogy nevet adjon e furcsa tünetegyüttesnek, a görög nóstos (hazatérés) és álgos (fájdalom, vágyakozás) szavakból megalkotta a nosztalgia kifejezést.

Sokáig úgy vélték, ez a jelenség csak a svájciakat érintette, így nem véletlen, hogy mal du suisse, avagy svájci kór néven is emlegették. Sőt, akadtak, akik úgy gondolták, hogy a „betegséget” nem más okozza, mint egy agykárosodás, amelynek kiváltója a tehenek szüntelen kolompolása, aminek a zsoldosok otthonukban éveken át ki voltak téve.
Az évek múlásával azonban megfigyelték, hogy az otthontól való huzamosabb ideig tartó elszakadás nem csak a svájciak, de bárki számára növeli a nosztalgia „kialakulásának” esélyét, és a 20. század elején már a depresszióhoz hasonló mentális problémaként tekintettek rá.

A nosztalgia két arca

Ma már nem csak a honvágyat, hanem a múlt utáni vágyakozást is értjük a nosztalgia alatt. Amikor nosztalgiázunk, elménk nemcsak, hogy máshol jár, hanem más időben is. Ma már nem is rendellenességként, hanem természetes, sőt, pozitív jelenségként tartjuk számon, ugyanis már bebizonyosodott, hogy számos előnyös oldala van. A tudomány fejlődésé lehetővé tette, hogy rájöjjünk, a nosztalgiázás nem feltétlenül kiváltó oka az átélt negatív érzelmeknek, hanem akár egy hatékony megküzdési mód is lehet azokkal szemben. Egyes kutatások például rávilágítottak, hogy a nosztalgiázás

Ezen túl

a nosztalgia képes keretet adni egyébként rohanó mindennapjainknak, ráébresztve bennünket, hogy életünk nemcsak egy zavaros összevisszaság, hanem egy narratívába ágyazott történet, amelynek korábban is voltak, és a jövőben is lesznek jelentéssel teli, boldog pillanatai, még akkor is, ha jelenleg ezt elképzelhetetlennek tartjuk.

Ily módon a nosztalgia egyfajta várakozással képes eltölteni bennünket egy jövőbeni remélt eseménnyel kapcsolatban.

A múlt héten például, egy esős, szürke, késő-novemberi időjárást idéző délutánon, amikor már éppen harmadik napja nyoma sem volt napsugaraknak és órák óta motiválatlanul ültem az íróasztalomnál, a Facebook emlékeztetett rá, hogy hogy pontosan 5 évvel korábban verőfényes napsütésben, mesébe illő tájakon túráztam a családommal… és egyből magával ragadott a nosztalgia. A néhány perc, amíg határidő-és stresszmentes emlékeimben bóklásztam, lehetővé tette, hogy sokkal jobb hangulatban, produktívan töltsem a délután hátralevő részét, és hogy ráébredjek, hogy már csak néhány hét választ el attól, hogy újra hasonló élményeket (és emlékeket) gyűjthessek a családom társaságában.

Szerencsém volt, mert a nosztalgia napos oldalát tapasztaltam meg. Miért, létezik árnyoldala is? – tehetnénk fel jogosan a kérdést; és a tudomány jelenlegi állasa szerint a válasz sajnos igen.
Ugyanis, noha legtöbbször pozitív érzelmeket csatolunk hozzá (amint arra a klasszikus rajzfilmek filmváltozatain, illetve a már évtizedek óta befejezett sikerfilmek-és könyvsikerek felélesztésén dolgozó hollywoodi rendezők és írok is rájöttek), a nosztalgiázás néha bizony keserű szájízt hagy maga után. Főként, ha a „régi szép időkre” való emlékezés során nem értékeljük, milyen szerencsések vagyunk, hogy valaha lehetőségünk volt megélni ezeket a pillanatokat, hanem arra helyezzük a hangsúlyt, hogy már sosem tudjuk valóban újraélni ezeket az élményeket azok társaságában, akik akkor velünk voltak – legyen szó családtagokról, elveszített barátokról, akikről azt hittük, mindig mellettünk lesznek, netalántán régi szerelmekről.

Nosztalgia vs. tudomány

Nem véletlen, hogy Svetlana Boym The Future of Nostalgia (A nosztalgia jövője) című munkájában kétféle nosztalgiát különít el: a „resztoratív” és a „reflektív” nosztalgiát, amelyek a múlthoz való hozzáállás két eltérő formáját takarják. Míg előbbi főleg Hofer neologizmusának nóstos részéhez áll közelebb (azaz főként az „elveszített otthon” újjáépítésének vágyára utal), addig a „reflektív” nosztalgia inkább azokra jellemző, akik elfogadják, hogy ami megtörtént, ami megtörtént, az megtörtént, és megváltoztathatatlanul a múlt része, és semmiképp sem egy utópisztikus jövőé. Ezek az emberek nem újrateremteni akarják, amit hátrahagytak – akár önszántukból, akár nem –, egyszerűen csak erőt merítenek az emlékek révén átélt pozitív érzelmekből.

Dr. Hal McDonald cikkében érzékletes példával szemlélteti a kettő közötti különbséget. A „resztoratív” nosztalgiázás visz rá arra, hogy az éjszaka közepén felhívd az exed, mert a rádióban felcsendült a „ti dalotok”, ami minden bizonnyal negatív érzelmekhez vezet abban a pillanatban, amint az illető ráébred, hogy csupán hamis reményeket táplál. Boyn értelmezésében ez esetben a múlt utáni vágyódás közelebb esik a nosztalgia Hofer-korabeli, patológiás meghatározásához, mint napjaink pozitív szemléletéhez.

Ezzel ellentétben,

ha a „reflektív” nosztalgia élményéhez van szerencséd, valószínűleg a telefonod helyett maximum egy fénykép után nyúlsz és hagyod, hogy egy élmény felidézése előhívja az érzelmeket, amik megédesítettek az adott pillanatot.

Ebben az esetben pont a múlt megmásíthatatlanságának elfogadása szépíti meg az emlékezést: anélkül fürödhetünk újra és újra egy emlék felidézése során ezekben az érzelmekben, hogy aggódnunk kéne az események kimenetelének bizonytalansága miatt, mert nincsenek illúzióink azzal kapcsolatban. Ezt a hozzáállást az is segíti, ha tisztázzuk magunkban, hogy, ahogy azt Alan R. Hirsch Nostalgia: A neuropsychiatric understanding (Nosztalgia: Neuropszichiátriai megközelítés) című munkájában is olvashatjuk, a nosztalgia egy idealizált múlt utáni vágyódást takar, hiszen a visszaemlékezéseink legtöbbször csupán a negatív érzelmektől mentes, „cenzúrázott” verzióból állnak.

Láthatjuk tehát, hogy az, hogy a nosztalgiázás felemel, vagy épp földbe tipor minket, korántsem a felidézett élmények tartalmától függ, sokkal inkább attól, hogy mire használjuk a felszínre bukkanó emlékképeket. A megfelelő hozzáállással tehát a nosztalgia segíthet szembenézni a jövő kihívásaival. Dr. McDonald szavaival élve a kulcs nem maga a múlt, hanem az ahhoz való hozzáállásunk.

Források:
Psychology Today 1
Psychology Today 2
Elite Daily

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Szabó Anna

Pszichológia BA és Tánctudomány szakon végzett. Főleg a mozgás-és az idegtudomány érdekli. És a nyelvek. Talán ezért is tanul és kutat jelenleg Párizsban – noha szívében mindig pécsi marad. Szeret a szabadban lenni, futni, túrázni, olvasni.

Pin It on Pinterest