2014-ben egy serdülő halála mögött már nagyobb valószínűséggel állt öngyilkosság, mint közlekedési baleset. Noha az öngyilkosság jelenleg a második vezető halálok a 15-29 év közöttiek körében, mégis fájdalmasan kevés szó esik róla. A 13 okom volt (13 reasons why) című, két hónapja debütáló sorozat ezt a tabut kívánja ledönteni, az ehhez felhasznált eszközök azonban soha nem látott mértékben osztották meg a szakértők és a szülők véleményét, óriási médiafelhajtást generálva az alkotás körül. Míg egyesek a lehetőséget látják benne arra, hogy végre beszélni merjünk erről a témáról, mások szerint a sorozat dicsőíti és alternatívaként tárja a kamaszok elé az öngyilkosságot, és ilyenformán csak olaj a tűzre. Cikkünkben ezeknek, a sorozatot gordiuszi csomóként körbefonó érveknek és ellenérveknek próbálunk a mélyére ásni.

 A történet

Clay Jensen egy introvertált, érzelmeit nehezen kifejező, de lelkiismeretes, jószándékú végzős gimnazista, aki egyik nap hazaérve különös csomagot talál a küszöbön: egy cipősdobozt, benne 7 kazettával. Amikor a lejátszóba csúsztatja az elsőt, a hetekkel korábban öngyilkosságot elkövetett osztálytársa, Hannah Baker hangja szólal meg… A lány ugyanis nem egy egyszerű búcsúlevelet, hanem 13 hangfelvételt hagyott hátra, amelyek segítségével végigkalauzolja a címzetteket a tettéhez vezető úton. De kik is a címzettek, akik sorra adják át egymásnak a kazettákat? Nem, nem a szülők, akik továbbra is értetlenül állnak lányuk öngyilkossága előtt; hanem az a 13 (pontosabban 12) személy, – jellemzően osztály- és iskolatársak – akiket Hannah a tette mögött álló okként nevez meg.

A sorozat végig két síkon játszódik:

  • A jelenben, ahol Clay a kazettákat hallgatva járja a várost, illetve felkeresi a kazettákon szereplő többi személyt is, akik előtte már végighallgatták azokat.
  • A múltban, visszaemlékezések formájában, amiket hol Hannah, hol Clay szemszögéből láthatunk.

A vita azonban nem is e körül a technikai megoldás, vagy épp az operatőri munka körül robbant ki, hisz tagadhatatlan, hogy ezek mesterien vannak megkomponálva. A nagy port inkább maga a téma, illetve a rendezői döntések kavarták fel, az egyes epizódok ugyanis mindennemű cenzúra nélkül mutatnak be:

  • nemi erőszakot,
  • alkoholizáló/drogozó/dohányzó, sőt, kezdődő függőséggel küzdő tinédzsereket,
  • családon belüli erőszakot,
  • és magát az öngyilkosságot is.

A 13. epizódot éppen ezért egy 29 perces dokumentumfilm követi, amelyben a készítők, a színészek és a sorozat mögött álló pszichiáterek és szakértők próbálják megmagyarázni a rendezői döntések mögött álló indokokat és a fő célkitűzéseket, amelyeket három csoportba oszthatunk.

  1. Beszéljünk róla!

A készítők szerették volna beindítani a beszélgetést ezekről a gyakran félresöpört témákról – ami, ahogy azt a sorozat visszhangja is mutatja, elég jól sikerült. Úgy vélték, fontos, hogy megértsük: akármilyen kényelmetlen is felhozni ezeket a témákat, veszélyes nem beszélni róluk. Hogy miért?

Nos, abban a 15 percben, amíg ezt a cikket olvasod, körülbelül 15 kamaszhoz hívnak mentőt a világ különböző pontjain, mert orvosi beavatkozást igénylő öngyilkossági kísérletet hajtottak végre.

Egy, az USA-ból származó statisztika szerint egy adott 12 hónapos periódusban a serdülők

  • 17%-a már komolyan fontolóra vette az öngyilkosság lehetőségét,
  • 13,6%-a már tervet is készített a megvalósításra,
  • 8%-a legalább egyszer (!) kísérletet is tett a terv kivitelezésére és
  • 2,7%-a olyan komoly sérüléseket szerzett, hogy orvosi beavatkozásra volt szükség.

Ráadásul, ahogy azt egy korábbi, az öngyilkosság témáját körüljáró cikkünkben is említettük, az öngyilkosság gondolata nem egyik pillanatról a másikra fogalmazódik meg az elkövetőkben: az esetek körülbelül 90%-ában fennáll valamilyen – sok esetben kezeletlen – pszichés kórkép, legtöbbször a depresszió.

Mindezek mellett is érthetetlennek tűnik (!), miként juthat el egy kamasz odáig, hogy búcsút intsen az életnek, és vele az összes, előtte álló lehetőségnek. Azt is nehéz felfogni, hogy miként marad a fiatalok szenvedése észrevétlen a szülők, a pedagógusok és a barátok előtt. A 13 okom volt, amely az azonos címet viselő Jay Ascher regény adaptációja, ebbe enged a nézők számára néha felkavaróan pőre, ugyanakkor a mai kamaszok világának megértéséhez már-már nélkülözhetetlen betekintést.

  1. Mutassunk utat a kétségbeesett szülőknek és pedagógusoknak

A 13 okom volt ugyanis nemcsak a serdülők, de a szülők és pedagógusok számára is sok tanulsággal szolgál: az alkotók szintén zászlajukra tűzték a 21. századi „kamasz-sors” bemutatását – amire lássuk be, sokszor szükségünk lenne, amikor elkeseredetten próbáljuk megfejteni a dühöngő, ingadozó kedélyű, esetleg összetört szívű fiatalok lelkében zajló folyamatokat.

Ezt a viselkedést látva jelentéktelennek gondolhatjuk a kamaszok problémáit, és hajlamosak lehetünk „segítségképpen” egy, ugyan, ne siránkozz, ennél csak rosszabb lesz jellegű megjegyzéssel „bátorítani” az önmagukat és jövőjüket kereső fiatalokat.

De ha kicsit mélyebbre ásunk saját keserédes emlékeink között, talán még rálelünk a kamaszkori lelki sérüléseink hegeire – ha nem sikerül, csak nézzünk meg pár epizódot, és garantáltan menni fog. Mégis nehéz átéreznünk, hogy ha egyszer nem kell a munkával, az anyagiakkal, az egészség fokozatos romlásával stb. törődni, akkor mégis mi teszi olyan elviselhetetlenné ezeket az emlékeinkben – agyunk által már „retusált” – gondtalannak tűnő éveket?

  1. Támogassuk a serdülőkor ismeretlen vizein evező fiatalokat

A serdülőket ismeretlen érzelmek sora bombázza, amikre még nem tudnak címkét tenni. Nem értik önmagukat, kortársaikat, szüleiket, a világot… és gyakran úgy gondolják, a világ sem érti meg őket, sőt, ellenük van. Negatív élmények egész lavinája omlik rájuk, és még nem tudják, hogyan lehet kikecmeregni alóla, hiszen erre pont ezek az első „csapások” tanítják őket. Úgy tűnhet, az élet csak egyik csalódástól a másikig való tántorgások véget nem érő sorából áll.

Az csak tovább ront a helyzeten, hogy a kamaszok élete minden áron a függetlenségük kivívásáért zajló küzdelemből is szól, így eszük ágában sincs segítséget kérni a szüleiktől, pont, amikor leginkább szükségük lenne rájuk.

Ráadásul nemcsak hormonkoktélok tombolnak bennük, de ma már tudjuk, hogy

a kamaszok impulzív, agresszív, kicsapongó és a szülőket sokszor őrületbe kergető viselkedése mögött a homloklebeny fejletlensége áll.

Márpedig ez az a terület, amely többek között az öntudatért, ítélőképességért, és a kockázatok mérlegeléséért felel. A tinédzserek tehát (tényleg) nem látják át tetteik következményét, és ami még rosszabb, úgy érzik, egyes kudarcok, szívet tépő érzelmek sosem múlnak el. Azt pedig végképp nem tudják még belátni, hogy ezeknek a negatív érzelmeknek a megélése elemi összetveője a felépüléshez vezető rögös útnak – ez pedig depresszióhoz, akár önsebzéshez, öngyilkos gondolatokhoz és/vagy tettekhez vezethet – ahogy azt a sorozatban Hannah Baker esetében is látjuk.

Hannah-val tényleg minden, de minden megtörténik, ami a mai kamaszok életét megkeserítheti, ő pedig egyre mélyebb depresszióban menetel azon a magánnyal kikövezett ösvényen, amely végül az öngyilkossághoz vezet, mi pedig – akárcsak Clay – tehetetlenül állunk (ülünk) és nézzük végig, ahogy a sorozat minden része újabb és újabb rétegeket hámoz le Hannah önbecsüléséből, reményeiből – miközben sokkoló képet fest a mai fiatalok világáról.

Egy átlagos nap: iskola, Facebook, Instagram, Twitter… Cyberbullying

A fentebb említett dokumentumfilmben a Jessica Davist (Hannah egyik barátnőjét) alakító Alisha Boe – aki a maga 20 évével szintén a sorozat célközönségéhez tartozik – nyilatkozik például arról, hogy a sorozat számára is megdöbbentően pontos képet festett az általa megélt tinédzserévekről, és hogy a közösségi oldalak valóban óriási szerepet töltenek be a mai fiatalok életében, akik gyakorlatilag az iskolán kívül töltött idejük jelentős részét valamilyen social media oldalon tengetik.

Márpedig ez a bölcsője az idősebb érettebb generációk számára ismeretlen cyberbullying jelenségének – amely lényegében az iskolai „fizikai” bullying online térre való kiterjesztése, ami elől a gyerekek a csengő megszólalása után sem menekülhetnek.

Régebben, ha elgáncsoltak a folyosón, azt néhány ember látta, és pár nap múlva már senki nem emlékezett az incidensre. Ma, ha egy tinédzserről kompromittáló fotó készül (és ez alatt nem egy retusálatlan, filter nélküli képre gondolunk), azt akár az egész iskola megtekintheti a különböző Facebook-csoportokon keresztül.

A fényképek pedig nem tűnnek el, hanem ott maradnak, így a megaláztatás sem múlik, sőt, a fotók mögötti valóságot egy idő után sokszor teljesen kiforgatják a sarkából és egyre durvább verziók terjednek futótűzként a diáksereg körében. Ezáltal az áldozat nemcsak, hogy elveszíti a népszerűségét, de sok esetben a slut-shaming (nők/fiatal lányok megszégyenítése nemiségük miatt) áldozatává válik – ahogy az Hannah-val is megtörténik rögtön az első epizódban.

Ahogy azt Dr. Helen Hsu klinikai szakpszichológus, a sorozat egyik szakértője kiemeli, az, hogy ezeket a fiatalokat egy ilyen fotó után gyakorlatilag nem emberként, hanem szexuális tárgyként kezelik, azért is komoly probléma, mert a fiatalok (bármilyen neműek is), ekkor alakítják ki identitásukat, tapasztalják meg a szexualitást, az első kapcsolatokat, amelyekre ezek a negatív élmények mind-mind rányomják a bélyegüket.

Azonban, ahogy azt fentebb részleteztük, a cyberbullyingot elkövető kamaszok sok esetben még nincsenek is tisztában azzal, hogy a megszégyenítő, kegyetlen szavak és tettek – még akkor is, ha nem érzékelik – óriási pusztítást végezhetnek az áldozat önértékelésében.

Tanulságok

Valószínűleg nem feltétlenül kell megnéznünk a dokumentumfilmet ahhoz, hogy az epizódokból mi magunk is levonhassunk néhány tanulságot:

  • Ami számunkra semmiségnek tűnhet, lehet, hogy a kamasz számára éppen az „alfa és az ómega”, amely körül a világa éppen forog.
  • Amikor azt gondoljuk, a Facebook reális képet ad a gyermekünkről, és megnyugszunk, hiszen csak mosolygos fotókat és vicces idézetet látunk, ne feledjük, hogy mi magunk is csak a „Facebook-kompatibilis”, pozitív élményeinket posztoljuk – ugyanez igaz a serdülőkre is.
  • Fontos észrevennünk a depresszióra figyelmeztető jeleket, ami nem csupán a jegyek romlását takarja. Ha a kamasz sűrűn keveredik verekedésbe, ha szerhasználatra gyanakszunk, ha megváltozik az étvágya, esetleg gyakran levert, az éppúgy intő jel lehet.
  • Igenis szükség van rá, hogy az iskolában mindig legyen egy kompetens, képzett pszichológus, tanácsadó, akihez a gyerekek nyugodt szívvel fordulhatnak – hiszen ennek hiánya – ahogy arra Hannah esete is rávilágított – komoly következményekkel járhat.
  • Az, hogy a gyerekeknek megtanítjuk a női/férfi nemiszervek anatómiáját, messze nem készíti fel őket a szexuális életre. A fiataloknak azt is meg kell érteniük, hogy a szeretkezéshez mindkét fél beleegyezésére szükség van, és fontos, hogy tudják, mi számít beleegyezésnek.

Nyers valóság, körítés nélkül tálalva, avagy az elrettentés receptje?

A készítők fő célként mégis az elrettentést tűzték zászlajukra. Ahogy azt a sorozat vezető producere, Brian Yorkey is kiemeli, pont azért mutatták be képernyőn a felkavaró jeleneteket, hogy a fiatalok lássák, az öngyilkosságban nincs semmi dicsőséges, csak a fájdalom, aztán a nagy semmi… és rengeteg összetört, egy életre romokba döntött ember, akik közül néhányan talán sosem tudjak feldolgozni a történteket.

A sorozatot ellenzők mégis attól tartanak, hogy az arra hajlamos fiatalokat az öngyilkosság ilyen nyílt ábrázolása tettekre sarkallhatja. Egyik fő érvük, hogy a kamaszok túl nagy eséllyel azonosulnak Hannah karakterével, mert egyik-másik, a főhősnőt ért megrázkódtatásról már vannak tapasztalataik – és így ők is lehetőségként tekintenek az öngyilkosságra.

Egyelőre nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy fiktív karakterek öngyilkosságának bemutatása növelné az öngyilkosságok számát. Azonban az arra érzékeny, depresszív, melankolikus, korábban szuicid hajlamot mutató fiatalok számára a sorozat valós veszélyt hordoz, és az öngyilkosság, mint lehetőség idealizálásához – és így tettekhez – vezethet.

Azt is fontos leszögezni, hogy a sorozat az USA-ban MA besorolás alá esik, azaz csak 17 év feletti nézőknek ajánlott – noha tudjuk, hogy manapság már szinte lehetetlen korlátozni, hogy mit is néznek a csemetéink.

Beszélni kell róla… de mégis hogyan? Ahogy azt a sorozatról nyilatkozó szakértők is javasolják, alternatíva lehet a fenti problémára, ha együtt nézzük meg az epizódokat, és értékítélettől mentesen megvitatjuk az érzelmeket, amiket egyes helyzetek kiváltanak belőlük, elfogadva, hogy amit ők látnak, az az ő valóságuk, és nem feltétlen egyezik a mienkkel. Ezzel azt is elkerülhetjük, hogy a fiatalok egyhuzamban nézzék meg az összes részt, hiszen ez a sorozat tényleg rátelepszik az ember hangulatára, ahogy azt a lenti, a sorozattal kapcsolatban felmerülő témákról való beszélgetéshez támpontokat nyújtó videóban is láthatjuk:

Természetesen minden szülőnek a saját döntése, hogy egyáltalán megengedi-e, hogy a gyermek megnézze a sorozatot, hiszen depresszív, öngyilkos hajlamú tinédzserek számára valóban veszélyes lehet. Azonban nem tagadhatjuk, hogy akármilyen kényelmetlenül is érezzük magunkat, ezekről a témákról beszélnünk kell a fiatalokkal, sorozat ide vagy oda.

Mert, noha Hannah esetében láthatjuk, hogy az öngyilkossághoz rengeteg különálló tényező vezet, és egyáltalán nem tükrözi az átlagos tinédzserek viszontagságait, lehet, hogy a mi gyermekünket is érik traumák, amikről oly’ sok áldozathoz hasonlóan ők sem mernek beszélni. Fontos rávezetni őket, hogy az öngyilkosság nem válasz ezekre a fájdalmas tapasztalatokra, ugyanakkor mindezt rendkívül óvatosan kell kezelni:

  • Rákérdezhetünk például, hogy hallott-e már erről a sorozatról, hogy látta-e esetleg.
  • Ha a válasza igen, érdemes megtudakolni, hogy mit gondol róla milyen érzelmeket váltott ki belőle.
  • Arról is kérdezhetjük, hogy ő mit gondol, hogyan reagálná hasonló helyzetben.

A lényeg, hogy ne „ajtóstól rontsunk a házba”, és ne direkt kérdezzünk rá, hogy ezek a dolgok megtörténtek-e vele, vagy, hogy gondolt-e mostanában az öngyilkosságra… Egyszerűen csak érezze, hogy ott vagyunk neki, és ha arra van szüksége, beszélhet velünk ezekről a témákról, nem fogjuk elítélni, és azon leszünk, hogy segítsünk neki.

#Sajátélmény

Azon túl, hogy érzelmileg megterhelt, egy percig sem éreztem, hogy ez a sorozat „reklámozná” az öngyilkosságot, sokkal inkább taszított a gondolat. Inkább az rázott meg benne, hogy fiatalok tényleg eljutnak erre a pontra. Amikor korábban szóba került az öngyilkosság témája, nem igazán tudtam elképzelni, mit is takar maga a tett, és ha le kéne írnom a jelenetet, nem hiszem, hogy valaha is eszembe jutna használni a dicsőséges, vagy a magasztos szót.

Ugyanakkor tény, hogy sem én, sem bármilyen szakértő nem tudja teljesen biztosan megígérni, hogy egy szuicid hajlamú tinédzser is ugyanígy látja ezt – egyszerűen mert nem tudjuk magunkat teljesen a helyükbe képzelni.

Ami szintén frusztrált (és amire a sorozatot ellenzők is felhívták a figyelmet), az az a tény, hogy sosem kerül kimondásra, hogy Hannah tette mögött a depresszió áll, és ezt a párhuzamot egy serdülő nem biztos, hogy magától átlátja. Fontos, hogy ha otthon szóba kerül a sorozat, hangsúlyozzuk, hogy

az öngyilkosság nem lehet az első, sem a sokadik opció – mert, ahogy azt a Claynek címzett kazettán is láthatjuk a felvillantott „alternatív jövőképben”, nem tudhatjuk, milyen mérhetetlen boldogság várna a jövőben, és hogy mivé válhatnánk, ha adnánk az életnek egy esélyt.

És azt hiszem, valahol, még ha nem is mindig a legmegfelelőbb eszközökkel, de a sorozat készítői is ezt akarták a fiatalokba sulykolni: akár 13, akár 113 okot látunk a negatív oldalon, mindig legalább eggyel több okunk lesz élni – és ez a plusz egy ok, a szebb jövő lehetősége.

Hannah nem egy átlagos tinédzser, és sorsa sem mindennapi. A sorozat nem MINDEN tinédzser történetét mutatja be, csupán egyet, egyetlen szemszögből. Egy olyan kamaszét, aki a depresszió miatt nem tudta felmérni, mennyien szeretik és törődnek vele, és nem kért segítséget. Ez sajnos nem újdonság, hiszen

az öngyilkosságot fontolgatók sokszor senkivel sem beszélnek érzelmeikről másokkal, mert úgy érzik, ezzel csak másokat terhelnének, akiket – szerintük – úgysem érdekelne a problémájuk.

Pedig, ha a szüleikhez nem is, az iskolapszichológushoz – ha van erre lehetőség – bármikor fordulhatnak. A szóban forgó sorozat kapcsán azonban fontos megjegyezni, hogy (és ez valóban egy óriási hibája a sorozatnak) a benne szereplő diáktanácsadó teljesen inkompetens. Még akkor is, ha az egyik epizódban elhangzik, hogy az illető nem is egyetemet végzett iskolapszichológus. Ha ilyen képet festünk a segítő szakemberekről, ki mer majd az ajtajukon kopogtatni segítségért, tanácsért?

Pedig fontos lenne, hogy a felnövekvő generáció megértse, nincs semmi baj azzal, ha időnként „padlót fognak”, lehet szomorúnak lenni, lehet csalódottnak lenni, amíg tudjuk, hogy lesz jobb is, és amíg merünk a körülöttünk állókra támaszkodni, mert

segítséget kérni nem „ciki”.

A fény az alagút végén

Ezzel szemben a sorozat talán legszebb tanulsága – főként a fiatalabb célközönség számára – az, hogy mennyire sokat jelenthet a legkisebb figyelmeség is. Hogy egy egyszerű hogy vagy? képes életeket menteni, képes feléleszteni a reményt az elkeseredett fiatalokban – ugyanúgy, ahogy egy rosszkor elejtett rossz szó képes mély krátereket szántani az illető lelkén. Ezt látták be a kazettákon szereplő személyek is, és Clay záró epizódban elhangzó szavai – és az azt követő tettei – azt hiszem, tökéletesen érzékeltetik mindezt. Ahogy mondja,

muszáj, hogy jobb legyen. Az, ahogy a többiekkel bánunk, a másokra való odafigyelés… valahogy muszáj, hogy változzon.

FONTOS! Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, tárcsázd a Kék Vonal ingyenesen, éjjel-nappal hívható 116-111 telefonszámát!

Via: Center for Disease Control and Prevention; The New York Times; PsychCentral; Psychology Today 1; Psychology Today 2; Psychology Today 3; National Association of School Psychologists

Szólj hozzá!

Szabó Anna

Pszichológia BA és Tánctudomány szakon végzett. Főleg a mozgás-és az idegtudomány érdekli. És a nyelvek. Talán ezért is tanul és kutat jelenleg Párizsban – noha szívében mindig pécsi marad. Szeret a szabadban lenni, futni, túrázni, olvasni.

Pin It on Pinterest