B. Szabó Anna: “Még sosem volt ennyire aktuális feladat, hogy a közvélemény értse a tudomány álláspontját”

Szerző: | 2020. 10. 12. |

Kedves arc, átható tekintet, éles elme, mély tudományos kíváncsiság és segíteni vágyás. Ha megkérdezném, ki jut erről eszetekbe, nyugodtan mondhatnátok, hogy egy mesefilm főhőse. És azt felelném: igazatok van. De azért hozzáfűznék egy nevet: B. Szabó Anna. Aki egyrészt az idegtudomány területén doktorál Franciaországban, meg idős Alzheimer-kóros betegekkel beszélgetve kutat, meg pszichológiai cikkeket ír, hogy mi, laikusok többet érthessünk agyról és lélekről. Másrészt meg biciklivel jár mindenhova, olykor lefutja a félmaratont és szívesen nézi meg újra és újra Belle vagy épp az Agymanók Riley-jának történetét. Persze ebben semmi furcsa nincs. Csak azért írtam le, hogy még jobban értsétek: számomra miért ő lenne a 21. század igazi Disney- vagy Pixar-mesehőse, akinek a kalandjaiból és személyiségéből simán animációs filmet kellene írni. Ismerjétek meg jobban!

B. Szabó Anna

B. Szabó Anna

Az első emlékeim rólad igazából nem is hús-vérek. Eszti elmeséléseiből láttalak csak magam előtt (Szabó Eszter Judit főszerkesztőnk, Anna nővére – a szerk.). Együtt dolgoztunk, sokat mesélt a húgáról, aki hamarosan érettségizik. Te voltál a lány, akit a pszichológia meg a biológia érdekel meg persze a tánc. Akkoriban úgy emlékszem, az volt az igazi nagy szerelem.

Sokáig táncoltam: társas tánccal kezdtem, majd jött a kortársvonal. Nagy szerelem volt, igen, de nem is jó múlt időben beszélni róla: mindig az lesz, bár tény, hogy az utóbbi években teljesen háttérbe szorult az életemben. Viszont már kamaszként sem csak maga a mozgás része érdekelt a táncnak, hanem az elméleti oldala is. Hogyan működik az emberi test? Mi zajlik az agyban tánc közben?

Később dolgoztam egy ideig olyan kutatáson, amely azt vizsgálta: a mozgást érintő agyi elváltozásokra, hogyan hatnak bizonyos táncformák. Ezért mondom, valójában sosem szakadok el tőle. Akkor sem, ha épp nem űzöm. Amikor idekerültem Franciaországba, még elvégeztem egy ezzel kapcsolatos képzést. Sőt, a legelső Pszichoforyou-cikkem is a tánccal kapcsolatos volt.

Mindig nagyon izgalmasnak találtam, hogy Franciaországban élsz, ráadásul egy igazán komoly szakterületen belül dolgozol és kutatsz, ami még nagyobb kihívást jelenthet egy idegen nyelvi környezetben. Ennyi év után, egy igazi hivatással fűszerezve a mindennapokat bizonyára nagyon kötődsz a helyhez, az országhoz. Hosszú távon terveztek egyébként azon a vidéken maradni, ahol éltek?

Már érik bennünk az elhatározás, hogy legalábbis közelebb szeretnénk költözni Magyarországhoz, de ez sokban függ attól, milyen lehetőségek nyílnak meg előttünk, amikor lejárnak itt a szerződéseink. Még nyitott a kérdés, merre tovább. Mindenesetre a karantén alatt formálódtak a dolgok bennünk ezzel kapcsolatban.

Eddig megszoktuk, hogy két óra utazás után Budapesten vagyunk. Most a vírus miatt szembesültem vele: hiába az internet a fizikai távolság akkor is hihetetlenül megnőtt köztünk azzal, hogy a repülés szóba sem jöhetett. Megszoktam, hogy itt élek, szeretem Franciaországot. Most egyelőre hagyjuk történni a dolgokat és a jelenlegi feladatainkra koncentrálunk.

Az biztos: a megszerzett tudást magunkkal visszük.

Ez pedig bárhol lesz is, megnyugtató.

És a francia nyelvvel milyen a viszonyod? A franciák híresen szeretik, ha valaki a saját szavaikkal szól hozzájuk, nem pedig az angolt veszi elő. Gondolom, ez kutatási környezetben is érvényes.

A munkámban nagyon fontos a francia nyelv, hiszen az Alzheimer kapcsán főként idősebb emberekkel beszélgetek, akik nem, vagy csak ritkán tudnak angolul. Emellett az emberek könnyebben megnyílnak nekem, ha az anyanyelvükön fordulok hozzájuk. Amikor idejöttem, már jól beszéltem franciául, így kezdetektől ezt használom. Idővel pedig a nyelvi akadályok egyre inkább eltűnnek. Korán beleástam magam a nyelvtanulásba: kamaszkoromban műfordító szerettem volna lenni. A tudásra végülis szükségem lett, csak másként.

Ezek szerint az írás szintén korábbi szenvedély. Nem véletlenül jött szembe?

A gimnáziumi éveim alatt szerettem írni, ezért amikor öt éve a nővéremnek megszületett a fejében a Pszichoforyou gondolata, megláttam a lehetőséget az írás és a tudomány iránti szeretetem összekapcsolására.

Számomra nagyon fontos küldetés, hogy a szaknyelven íródott adatokat, eredményeket, felismeréseket közelebb hozzam az emberekhez.

Minél többet foglalkozom a tudománnyal, annál inkább látom, mennyire fontos ez.

Tulajdonképpen a műfordítói álmod is megvalósult, csak nyelvváltozatok között fordítasz. Szaknyelvből tolmácsolod nekünk laikusoknak érthetővé a tudományt.

Igen! Abszolút így élem meg és örülök, hogy végül belevágtam. Rengeteg szakmai íráson még nekünk, akik ezzel foglalkozunk is, nehéz átrágni magunkat. Amikor Eszti felvetette, arra jutottam: az elején még úgyis kevés ember olvassa, kicsi a leégés esélye. Adok egy esélyt magamnak.

Aztán egyre inkább a szívemhez nőtt az egész oldal és már nemcsak hobbi, ügy is lett számomra a cikkírás. Még sosem volt ennyire aktuális feladat, hogy a közvélemény értse a tudomány álláspontját.

A jelenlegi vírushelyzetben saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen súlyos konfliktusokhoz vezethet, ha szakadék van a két fél között.

Ha már elkanyarodtunk a cikkekhez: végigpörgettem az írásaid, ami nem volt könnyű. Egyrészt, mert nagyon termékeny öt évet tudhatsz magad mögött. Másrészt meg, mert túl soknál kiáltottam fel, hogy „jé, tényleg, ez olyan jó volt, gyorsan újraolvasom!”. Vissza tudod idézni a bőség zavarában, neked melyek voltak a kedvenceid?

A legemlékezetesebb talán az Agymanók című mesével kapcsolatos cikkem. Nemcsak mert igazán népszerű volt az olvasók körében, hanem mert én is sokat tanultam belőle. Valahogy saját magam számára is itt fogalmaztam meg határozottan, hogy bánat nélkül tényleg nincs boldogság. Egyébként ez sokszor előfordul velem: nemcsak információt vagy felismerést adhatok az írásokkal, de engem is ráébresztenek új dolgokra, amikről épp fogalmazok.

A másik kedves cikkemet szintén nagyon szerették az olvasók, amit utólag annak is tulajdonítok, hogy kiléptem a komfortzónámból és nem tudományos felfedezésen alapuló témáról írtam. Ez a Szevasz panasz!- 21 nap zokszó nélkül című sajátélmény cikkem, ami valódi belső utazást jelentett. Nemcsak megélni, de papírra vetni is új élményt adott.

Észrevettem már, hogy ami saját tapasztalatból táplálkozik és amit jó szívvel, elégedetten fejezek be, az általában az olvasóknak is kedvesebb.

A karantén alatt az ülőmunka kapcsán írt cikkemet is az élet hozta: egyrészt egyszerűen nem volt munkára alkalmas szék otthon és gondoltam, más is küzdhet hasonló problémával. Másrészt a nővérem már egy ideje nyúzott a határidővel…

Hallottam róla, hogy néha rohansz utána. De a fő, hogy a végén mindig elkészülsz. Viszont azt is tudom, hogy nemcsak a tennivalók között szaladgálsz. Hogy állsz most a futással?

Amikor a tánccipőket letettem, felvettem a futócipőt: számomra ez az egyik legkedvesebb mozgásforma, sőt már igazi hobbi. Általában heti 3-4-szer futok, eddig a leghosszabb távom a félmaraton volt, de a viszonylag rövid távú listámon ott szerepel a maraton, amit egyszer mindenképp szeretnék teljesíteni.

Reményeink szerint a Pszichoforyou is maratoni távon fut majd, aminek még csak az elején járunk. Számodra mi a legnagyobb büszkeség az oldallal kapcsolatban?

Izgalmas dolog az elejétől végigkövetni, amikor a nulla követőtől a csaknem 90 ezerig eljutunk. A legnagyobb öröm talán a fokozatos fejlődés, a tartalmas olvasói visszajelzések, a csapat kialakulása. De számomra azért a Pszichoforyou-nak egy nagyon fontos eleme, hogy a nővérem megvalósítja, amit elképzelt, amiről mindig álmodott.

Köztünk majdnem tíz év van, kislány voltam még, amikor ő egyetemre ment és elköltözött, aztán én jöttem ki Franciaországba. Távol élünk egymástól, de ez is egy olyan kapcsolódási pont, ami csak még jobban összekovácsol minket. Még egy extra ok, hogy többet beszéljünk. Emellett pedig érezzük: van hatása annak, amit csinálunk, amiért a szerkesztőségben dolgozunk. Segíthetünk embereknek elindulni egy önismereti úton az életük bizonyos szegmenseiben. Az ötletből öt év alatt egy szakmai alapú támogató platform született. Ez a legnagyobb büszkeség.

Születésnapi interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk, kik azok az EMBEREK, akiken keresztül átszűrődik az a sok-sok tartalom, ami a Pszichoforyou cikkeiben eljut hozzátok. Ha rendszeresen olvastok minket, akkor bizonyára észrevettétek, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor kukkantunk ki a cikkek mögül: hisszük, hogy a tartalom, amit közvetítünk, fontosabb, mint annak a személye, aki írja, és akkor igazán értékes, ha nem rólunk, hanem az olvasóról szól.
Ugyanakkor szeretnénk, ha látnátok, hogy milyen elkötelezett, csupaszív emberek alkotják ezt a csapatot, hogy ez a szerkesztőség nem csak újságírók és pszichológusok „gyülekezete”, hanem az oldal alkotóinak, szerzőinek szívéből és lelkéből áll össze. Szeretnénk, hogy ha már ezen a számunkra olyan fontos születésnapon személyesen nem találkozhatunk, ezeken a sorokon keresztül egy kicsit mégis veletek legyünk. Ahogy szoktuk: szívvel-lélekkel.


SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This