Szabó Eszter Judit: „Beszélni arról, amiről örökre elfeledkeznél, hihetetlenül felszabadító”

Szerző: | 2020. 10. 07. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 16 perc

Soha nem olyan nehéz (jó) kérdéseket megfogalmazni, mint amikor az egyik legközelebbi barátod az interjúalany. Valaki, akivel évek óta szinte minden nap beszéltek, vállvetve dolgoztok és küzdötök. Hát még ha ez a bizonyos barát történetesen egy többszázezres látogatottságú oldalon is rendszeresen megoszt írásokat az élete fontosabb fordulatairól!

Sok-sok fejtörés után végül úgy döntöttem, nem követek szigorú, szabályos interjúkereteket, egyszerűen csak megpróbálom nektek megmutatni Esztit. Őszintén, mindenfajta máz nélkül, önmagaként; úgy, ahogyan én ismerem, és ahogyan a cikkeit olvasva ti is ismeritek. Mert ő az, aki nélkül a Pszichoforyou nem létezne, és nem lehetne olyan, amilyennek ismeritek. Ünnepi és nagyon-nagyon igazi interjú következik tehát: a Pszichoforyou szülinapja alkalmából alapító-főszerkesztőnkkel, Szabó Eszter Judittal beszélgettünk.

Szabó Eszter Judit

Eszti. Fotó: Gradvolt Endre

Azt mondják, az igazán fontos pillanatok szinte beleégnek az emlékezetünkbe, mintha vakuval fényképeznénk őket. Te őrzöl ilyen emléket a Pszichoforyou születésével kapcsolatban?

Kettőt is. Az egyik az, amiről már sokszor meséltem a cikkekben is, amikor maga a gondolat megfogant. Amikor a Camino-n voltam, és megéreztem – illetve tudom, hogy ez így nagyon patetikusan hangzik, de tényleg így volt: mintha a szél súgta volna meg, hogy ez a dolgom. Hogy a pszichológiával és az írással kapcsolatos dologgal kell foglalkoznom.

Ahogy sétáltam a Mezeta közepén, úgy éreztem, hogy akkor tudom megkötni a békét a sorsommal, mindazzal, ami velem történt, ha azt a tudást, tapasztalatot, ami bennem megfogalmazódott az önismerettel, a traumáim feldolgozásával töltött időben, megosztom az emberekkel. Olyan pillanat volt ez, hogy még most is érzem a meleget, ahogy tűz a nap, fúj a szél; és ahogy lépdelek a fennsíkon, jönnek a gondolatok, és velük együtt egy olyan bizonyosság, amit semmivel kapcsolatban nem éreztem addig. Hogy ez az út.

A másik pedig, amiről azt hiszem, nem beszéltem még az, amikor megszületett a felismerés, hogy ennek a „hogyanja” a Pszichoforyou lesz. Akkor még egy kommunikációs ügynökségnél dolgoztunk Julcsival (Porpáczi Júlia, a Pszichoforyou másik alapítója – a szerk.), és egy nap szó szerint becibáltam az egyik tárgyalóba. Magunkra zártam az ajtót, és azt mondtam neki: rájöttem, ez lesz az. Egy online pszichológiai magazin.

Itt a nagy alkalom, rántsd le a leplet a titokról: honnan jött a Pszichoforyou név? Mert azért nem egy mindennapi szókapcsolat…

Egy hosszú-hosszú „agyalás” és ötletelés végeredményeként. Rengeteget gondolkodtunk, mi lehetne a tökéletes név, és csak azt tudtuk, hogy olyat szeretnénk, ami az oldal egész szellemiségét magába foglalja: hogy ez az egész nem rólunk szól, hanem az olvasókról.

Amikor végül a Pszichoforyou mellett döntöttünk, szinte mindenki szkeptikusan fogadta. „Hogy lehet ezt megjegyezni, hát az emberek nem fogják tudni leírni, kimondani!” Tény, hogy nem könnyű, akadtak is belőle vicces félreértések és elírások, de az, hogy mára ennyire sokan ismerik, nekem azt üzeni, hogy mások is érzik, mennyire illik ez a név a magazin egészéhez.

Tényleg rengetegen ismerik már a Pszichoforyou-t – én bevallom, meg is döbbentem, amikor most a szülinapunk alkalmából búvárkodtam kicsit a statisztikában. Elképesztő, de az elmúlt évek alatt milliós nagyságrendre rúgott azoknak a száma, akik olvassák a cikkeinket. Te szoktad néha nézni, ahogy pörögnek a számok? És elhiszed, hogy mindez gyakorlatilag abból a mezetai pillanatból épült fel?

Különös dolog, de ami miatt valahogy igazán természetesen tudom, tudjuk ezt kezelni szerintem az, hogy egyszerre történik nagyon gyorsan, és nagyon lassan. Ha hosszmetszetében, egy élet perspektívájából nézel rá, elképesztően gyors a nulláról öt év alatt ide eljutni – és rettentő büszke is vagyok rá.

Közben viszont végig azt éreztem, hogy rohadt lassan történik; hogy minden „két lépést előre, egyet hátra” tempóban megy. És mindig kísér az élmény, hogy nem tudunk olyan sebességgel haladni, ahogy szeretnénk. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy fokozatosan történik nálunk minden, aminek megvan a varázsa, de a nehézségei is.

Olyan ez, mint mikor a saját két kezeddel építesz fel egy házat. Teljesen más, mint amikor megvan mindened ahhoz, hogy útjára indíts egy építkezést, aztán néha odamész, ránézel a szakemberekre; megvan a pénzed a tetőre, a téglára, a festékre, de mégsem te csinálod. Azt, ami most a Pszichoforyou, mi szó szerint a két kezünkkel építettük fel.

A beszélgetésünk előtt újra elolvastam a legelső cikkedet az oldalon: azt írtad, hogy egy óriási bizonyosság vezetett az úton. De amit én nagyon szeretek és tisztelek benned, az az, hogy nem féltél azt sem kimondani, amikor bizonytalan idők jöttek. Amikor az olvasóink támogatását kértük, amikor egyszerűen muszáj volt kimondani, hogy borzasztóan elfáradtunk… Neked mi ad ilyenkor erőt? Vagy hogy igazán prózaian fogalmazzak: hogy a fenébe nem égtél még ki ebben a tégláról téglára építésben?

Nagyon banálisan hangzik, de egyszerűen az ad erőt, hogy ez fontos. Nem csak annak a tudata, hogy nekem nagyon fontos, hanem hogy láttam azt az elmúlt öt évben, hogy mennyi mindenki másnak, egyre több embernek az.

A Pszichoforyou más műfaj (nem jobb vagy rosszabb, csak más), mint amikor egy vállalkozásnak van egy üzlethelyisége, benne gépekkel, eladókkal.

Ezt az egészet, veled együtt, a szó legszorosabb értelmében magunkból építjük. Ha valami ennyire átjárja a mindennapjaidat, a személyiségedet, ennyire a részeddé válik, az nagyon nagy áldás, de néha egy óriási nyomás is. Áldás, mert a bizonytalanságban sem lehet kérdés, hogy feladod-e – mert ha feladod, az olyan, mintha magadat adnád fel.

A nehéz helyzetekben azt vettem észre, hogy amikor valami mégis sikerült, az azért volt, mert mi képviseljük is azt, hogy ez mennyire fontos nekünk. Úgy érzem, ez valahol átragadt az emberekre, és mindig jött ebből valami olyan impulzus, ami átlendített a nehézségeken. Egy olvasói levél, egy köszönet, egy kis győzelem; mindig volt valami, ami megmutatta, hogy többé nem csak nekem fontos.

Történt olyan az elmúlt években, ami úgy igazán nagyon meglepett?

A könyvszerződésünk. De azt hiszem, ezt akkor láttad is az arcomon. (nevet) Azt, hogy létezhet olyan könyvkiadó, akinek érdekes lehet a mi mondanivalónk, még a legjobb pillanataimban sem mertem volna elhinni. Ha mégis, biztosra vettem volna, hogy még azért is évekig kellene kilincselni. Az, amikor váratlanul jön egy lehetőség, mindig meglep.

Ahogy minden alkalom, amikor valaki azt mondja, olvassa a Pszichoforyou-t, vagy hallgatja a podcastunkat. Tudom, hogy a számok alapján nem kellene, mégis minden egyes alkalommal újra és újra rácsodálkozok. És azért mégis jó, hogy mindig valami gyermeki örömmel tudok neki örülni, mint egy karácsonyi ajándéknak.

Mondd csak, azt tudtad, hogy te jegyzed az oldal legolvasottabb #SAJÁTÉLMÉNY cikkét?

Oké, most te is megleptél – nem tudtam! Melyik az?

Az Amikor megérted, miért nem tudsz változni, akkor minden megváltozik . Tudod, amelyikben elmeséled azt a bizonyos „hol a gyümölcs?” pillanatot…

Ó, igen. Azt az élményt, ami nagyon sokáig kísért: hogy dolgozok-dolgozok, szenvedek, de valahogy nem érik be ennek a gyümölcse. Csak a küzdelem, a sok nehéz teher, és hiába dolgozom munkában és lelki síkon egyaránt, mintha nem történne semmi.

Egy terápiás ülésen jött a felismerés, hogy maga az élmény a családom történetére vezethető vissza. Amiben az volt jellemző, hogy ott volt a nagy föld, a nagy földet művelni kellett, abból volt gyümölcs, de a gyümölcsből bor lett, a borból pedig szenvedés. Ez egy olyan minta volt, amit hoztam magammal, és amit szeretnék meghaladni.

Szóval már tudod, hogy hol a gyümölcs?

Amikor tudatosult bennem, hogy nem kell, hogy az én életem is ilyen legyen, akkor nagyon sok minden megváltozott. Azóta nyitott szemmel járok a „kertben”, és igen, észreveszem a gyümölcsöt. Mert sokszor ott van az, csak nem látod, vagy nem mersz érte nyúlni, mert azt hiszed, hogy az másé. Ezer oka lehet, hogy nem mersz közelebb lépni a saját termésedhez, pedig bizony gyümölcs az is, amikor megengedsz magadnak dolgokat, akár már gondolat szintjén is – ezt én is most tanulom még.

Olyan változásnak hangzik ez, ami az elmúlt öt évben érett be igazán. Hozott még hasonló felismerést az életedben a Pszichoforyou?

Sokkal kedvesebb vagyok önmagamhoz. Jobban résen vagyok, amikor nem engedem meg magamnak, hogy jól érezzem magam, amikor szenvedek – mármint arra a hiábavaló szenvedésre gondolok, amikor magamnak generálom azokat a helyzeteket, amikben szenvedek. Tudatosabb vagyok, és kevesebbszer van bűntudatom, ha jól érzem magam a bőrömben.

A legmarkánsabb változás talán az, hogy többé nem az határozza meg az identitásomat, hogy 12 órát dolgozom egy nap, és fát lehet hasogatni a hátamon.

Szerencsére egyre ritkábban, de még mindig megtörténik, hogy visszanézek egy napra, látom, hogy rengeteg dolgot elintéztem, mégis elégedetlen vagyok magammal. Próbálom, és egyre többször sikerül kimondani: amit csináltam, az elég, és én is elég vagyok. Ez most mindennél többet jelent nekem – mert nagyon sokáig mindennél nehezebb volt.

Sokáig azt hittem, hogy csak akkor vehetem magam emberszámba, ha a végkimerülésig dolgoztatom magam, de tudnom kell, hogy lehet másképp.

Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit. Fotó: Gradvolt Endre

Gondolsz erre, miközben a cikkeidet írod?

Az írás pont olyan folyamat, ami közben nagyon sok gondolat fut át az agyamon, de valahogy mégsem igazán gondolkozom, hanem egyszerűen visz magával a flow. Azon nem gondolkodom, csak megélem. Persze, van olyan is, hogy nagyon nehezen indulok neki egy cikknek, döcögős az út – aztán valahogy mégis megszeretem a szöveget, és akkor meg már elengedni nehéz.

Eszedbe jut olyan írásod, ami kifejezetten flow-élmény volt?

Bármi, amit filmekről írtam. Olyankor ötvöződik az, hogy vizuális lény vagyok, de a legfontosabb kifejezőeszköz számomra az írás – amikor ez a kettő együtt van, azt nagyon szeretem. A két pápa-cikk ugrott be hirtelen, azt nagyon-nagyon szerettem írni.

A filmek mellett nagyon szeretek inspiráló emberekről írni. A Frida Kahlo-ról írt cikkem jutott eszembe: az pont olyan volt, hogy miközben megírtam, valahogy átmosott az ő története.

Nézzük a másik oldalt: emlékszel olyan cikkre, amit baromi nehéz volt megírni, de nagyon akartad, hogy elkészüljön, és elolvassák?

Persze. A kapcsolati erőszakról szóló cikkem, vagy a Láthatás című film kapcsán a bántalmazásról írt is ilyen volt. Az utóbbiban a személyes érintettségemről is beszéltem – az volt az első alkalom, hogy írásban is megosztottam ezt. Borzasztóan nehéz volt; más kimondani ezeket a dolgokat, és más leírni – azt hiszem, akkor éreztem ennek leginkább a súlyát.

Megbántad, hogy ennyire őszinte voltál ebben a cikkben?

Egy pillanatig sem. Próbálok óvatos lenni ezzel a gondolattal, de nekem az a tapasztalatom, hogy – nyilván megtalálva a határt, hogy mennyire tárulkozol ki, és milyen közegben – ha felvállalom ezeket, ha őszinte vagyok a saját félelmeimmel, kétségeimmel, szégyellnivaló dolgaimmal kapcsolatban, az hihetetlenül felszabadító tud lenni.

A szégyen érzése szerintem olyasvalami, ami rengeteg ember életét nyomorgatja. És ezzel szemben az egyetlen fegyver az, ha kimondjuk azt, ami miatt szégyelljük magunkat. Amikor olyan dolgokról beszélsz, amikről legszívesebben örökre elfeledkeznél, az segít megbocsátani magadnak, és azt hiszem, másoknak is.

Tudom, hogy ez sokszor nem lehetséges, vagy nem visz előre, ezért is hangsúlyozom, hogy mindezt nem tanácsként mondom, ezek csak a saját tapasztalataim. Számomra jó volt megélni, amikor a Pszichoforyou hasábjain szélesebb nyilvánosság előtt beszéltem például arról, ahogy annak idején kirúgtak a kosárcsapatból. Akkor végtelenül szégyelltem magam, és amikor közel húsz évvel később megírtam azt a cikket, olyan emberek fordultak felém nagy szeretettel, akik akkor a közelemben voltak, erről mégsem sejtettek semmit.

Nagyon szép, amit mondasz, és egyben rávilágít egy kettősségre, amit évek óta figyelek veled kapcsolatban. Arra, hogy bátran, nyíltan beszélsz olyasmiről, amiről rengeteg ember egy életen át hallgat – és mégis, amikor arra kerül a sor, hogy meg kellene mutatni, hogy a semmiből, tégláról téglára építetted a mai formájára a Pszichoforyou-t, akkor – és most idézlek, mert ezt bizony felírtam, azt mondod: „én nem szeretem így promózni magam”.

Nem hiszem el, hogy ezt képes voltál felírni… (nevet) Oké: abban biztosan van igazság, hogy az önértékelésemmel kapcsolatban van még dolgom. De engem végtelenül irritál és bosszant, amikor valaki elvileg olyasmit csinál, ami mások testi-lelki fejlődését próbálja előmozdítani, és saját magát kezdi el „nyomatni”. Amikor minden arról szól, hogy „ÉN megcsináltam”, amikor valaki túlságosan előtérbe tolja magát, és azt érzem, hogy inkább a mázat látom, mint a tartalmat, az nekem visszatetsző.

Szerintem sokkal fontosabb a gondolatainkat megmutatni, a tartalmakat, amik bennünk vannak – mert a miénk egy igazi csodacsapat, a szerzőinkben rengeteg tartalom van. Ez sokkal érdekesebb, mint magunkat meg a sikerünket mutogatni.

Ne érts félre: csodálatos, hogy a Pszichoforyou van, igen, büszkének kell lenni rá, odaállni mellé, ami nekem is egyre jobban megy. De ennél számomra fontosabb az alázat. Akkor pedig nincs alázat, ha minden ok nélkül vered a melled, hogy mekkora ember vagy, hogy ezt megcsináltad. Ez inkább öncélú dolog, és bár biztosan van, akinek inspiráló, én nem ebben hiszek.

Akkor miben hiszel?

Az alázatban. Abban nagyon. Az őszinteségben. És abban, hogy mindig és minden körülmények között tehetünk magunkért, akármilyen apróságnak tűnő dolgot is, ami igenis rengeteget számít. A változásban, a megbocsátásban. De várj, ez már lehet, hogy kicsit „Müller Péteresen” hangzik. Szóval: a rock and rollban hiszek! Meg a kemény munkában – de inkább már abban a formájában, ami tényleg örömteli.

(Az interjú 2020 októberében, a Pszichoforyou ötödik születésnapja alkalmából készült.)

Születésnapi interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk, kik azok az EMBEREK, akiken keresztül átszűrődik az a sok-sok tartalom, ami a Pszichoforyou cikkeiben eljut hozzátok. Ha rendszeresen olvastok minket, akkor bizonyára észrevettétek, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor kukkantunk ki a cikkek mögül: hisszük, hogy a tartalom, amit közvetítünk, fontosabb, mint annak a személye, aki írja, és akkor igazán értékes, ha nem rólunk, hanem az olvasóról szól.
Ugyanakkor szeretnénk, ha látnátok, hogy milyen elkötelezett, csupaszív emberek alkotják ezt a csapatot, hogy ez a szerkesztőség nem csak újságírók és pszichológusok „gyülekezete”, hanem az oldal alkotóinak, szerzőinek szívéből és lelkéből áll össze. Szeretnénk, hogy ha már ezen a számunkra olyan fontos születésnapon személyesen nem találkozhatunk, ezeken a sorokon keresztül egy kicsit mégis veletek legyünk. Ahogy szoktuk: szívvel-lélekkel.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This