Miért jó nekünk, ha felejtünk? – Scott A. Small Felejtés című könyvét ajánljuk

Emlékezni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes – parafrazálhatnánk József Attilát, ha korunk memóriáról alkotott uralkodó felfogását szeretnénk megragadni. Elvégre, emlékezni akarunk mindenre, mindenkire, életünk minden szakaszában – akkor is, ha tudjuk, hogy az idő előrehaladtával a demencia veszélyének réme leselkedik ránk. Ragaszkodunk az emlékeinkhez, hiszen ha elveszítjük azokat, akkor életünk egy-egy darabját is elveszítjük.

De vajon tényleg csak árnyoldalai vannak a felejtésnek? Dr. Scott A. Small az erre a kérdésre adott válaszunkat igyekszik több évtizedes klinikai és kutatási tapasztalatára építve megváltoztatni a Felejtés – A nem emlékezés jótékony hatásai című könyvében, hogy a kötet végére érve inkább azon tűnődjünk el: hogyan is tudnánk felejtés nélkül boldogulni?

Felejtés kontra demencia

Képzelj magad elé egy idilli tengerpartot egy tökéletes nyári napon: a kristálytiszta vízről szikrázva tükröződik vissza a gomolyfelhők mögül kikandikáló nap, s a partot aprólékosan megmunkált homokvárak miriádja lepi be.

Ez a gondtalan part a memóriád, a homokvárak pedig az emlékeid. Életünk első néhány évtizedének szélcsendjében a hullámok nem fenyegetik őket, minden részletük tisztán kivehető marad. Az idő múlásával azonban sajnos előfordul, hogy valakinél a demencia pusztító vihara söpör végig a parton, és letarol mindent, ami az útjába kerül: összeomlanak a homokvárak, elvesznek a szeretteinkhez kapaszkodót jelentő emlékek, és egy idő után elfogynak a szavak is, amelyekkel kérdezni, kötődni tudunk. Ez a könyörtelen felejtés a demencia, amely mintegy 55 millió embert érint a világon – és valószínűleg ennél is többen vannak, akik attól félnek, hogy ők is közéjük tartoznak.

Félünk a felejtéstől

Amint kiderül, hogy demencia-kutatással foglalkozom, a beszélgetéseim például rendre olyan kérdésekbe torkollnak, hogy: „Figyelj csak, és az normális, hogy néha elfelejtem, miért mentem át a másik szobába?” Az is előfordul, hogy az aggodalmat könnyed humornak álcázzák („Most már igazán siethetnétek azzal a gyógymóddal, kezdek benne lenni a korban”).

Dr. Scott A. Small, az Alzheimer-kór kiemelkedő kutatójának Felejtés című könyvében csak az előszóig kellett lapoznom ahhoz, hogy kiderüljön, a rokonok, ismerősök, s főként a nem kóros időskori szellemi hanyatlást átélő páciensek felejtéstől való zsigeri félelme az ő mindennapjainak is a része, s egyben a motiváció is, amely e hiánypótló kötet megírására sarkallta. Fontos azonban leszögezni, hogy sem a szerző, sem ez a könyvajánló nem sugallja azt, hogy az időskori betegségek során végbemenő mentális hanyatlás pozitív dolog lenne, sőt! Ahogy Small is megjegyzi,

„igazán éles kontraszt a normális felejtés és a kóros feledékenység között akkor észlelhető, ha utóbbi gyötrelmes következményeit az egyes pácienseken figyeljük meg. […] Mindenesetre ez a könyv nem erről szól, hanem a normális felejtésről.”

Emlékbitek a felejtés árnyékában

A kötet célja tehát, hogy a jelenleg a Columbia Egyetem Alzheimer-kór Kutatási Központjának vezetőjeként dolgozó szerző mintegy negyvenévnyi, a világ legjobb egyetemein szerzett kutatási tapasztalatára, a kortárs szakirodalomra és racionális érvekre alapozva értesse meg velünk: a felejtés nem minden esetben egyenlő a demenciával.

A feladat, amire vállalkozik nem egyszerű, tekintve, hogy a szemlélet, miszerint a felejtés csupán egy „hiba a mátrixban”, hosszú ideig háttérbe szorította a felejtés mechanizmusainak megértésére irányuló törekvéseket.

Dr. Small érzékletes, könnyed stílusban és letisztult, olvasóbarát ábrákkal vezet be minket az emlékezés már régebben feltérképezett folyamataiba. A mechanizmusokba, amelyek lehetővé teszik, hogy az idegsejtek (neuronok) dendritnek nevezett nyúlványainak végén százával tobzódó tüskék – számítógépes hasonlattal élve – mintegy „emlékbitekként” szolgáljanak, s új kapcsolatokat (szinapszisokat) létesítsenek más idegsejtekkel. Ezek a kapcsolatok teszik lehetővé az információ áramlását, melynek hatékonysága a kapcsolat erősségétől függ.

Ingerlés, azaz tanulás hatására a szinapszisok felerősödnek, s emlékek jönnek létre. Azonban képzeljünk el egy rendszert, amelyben a kapcsolatok egyre csak generálódnak, s egyre erősebbek lesznek – egy idő után a rendszer túltelítődik, összeroppan a szüntelen szélessávú információ áramlás terhe alatt. A szerző szavaival élve,

a tüskék túlburjánzása elviselhetetlenül felerősítené a neuronok kommunikációjának hangerejét, ami a sivítás és végeérhetetlen sikoltozás idegi megfelelője volna.

Itt lép a képbe a sokáig csak a tanulási mechanizmusok hibájának csúfolt felejtés, amelyről nemrégiben derült csak ki, hogy saját molekuláris eszköztárral rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy a régóta nem ingerelt szinapszisok gyengüljenek, vagy eltűnjenek – aminek köszönhetően az idegrendszerünk és a mentális egészségünk is egyensúlyban maradhat.

Az emlékek rabjai

Hiszen, ahogy arra Small emlékeztet

„immár tisztában vagyunk vele, hogy a felejtés nem pusztán normális folyamat, hanem egyenesen jótékony hatással bír kognitív és kreatív képességeinkre, érzelmi jóllétünkre, sőt, a társadalmi egészségre is.”

Elvégre, mi történne, ha elfelejtenénk… nos, felejteni? Hová vezetne, ha minden, de tényleg, életünk minden egyes pillanatának minden apró részlete kitörölhetetlenül elménkbe vésődne? Az ehhez fogható valódi, az élet minden területére kiterjedő fotografikus memória inkább csak sorozatokban létezik, azonban, ahogy azt Small is kiemeli, az irodalom már megpróbált választ keresni a kérdésre: mi történne, ha nem mindenre emlékeznénk?

Jorge Luis Borges, Funes, az emlékező című elbeszélésében a főhős történetén keresztül, (aki egy baleset során elveszíti a felejtés képességét) azt próbálta elképzelni, hogy mi történne, ha életünk minden egyes pillanata, minden apró részlettel együtt kitörölhetetlenül az elménkbe vésődne. Nos, talán nem árulok el nagy meglepetést, ha leírom: az olvasottak alapján már egyáltalán nem olyan vonzó lehetőség, hogy mindig mindenre emlékezzünk…

Ahogy azt a novella példája is bemutatja, ez hosszú távon rendkívül megterhelő: Funes már egy pohár bort sem tud jóízűen meginni anélkül, hogy ne lepné el elméjét a temérdek emlék, ami a borhoz, a szőlőhöz, vagy épp a poharakhoz kapcsolódik. Persze nem a borozgatás emlék-fröccsbe fulladó ténye kergeti őrületbe, hanem az állandóság, az általánosság hiánya, hogy pontosan emlékszik rá, milyen fénynél hogy néz ki a keze, de nem tud nem új dologként tekinteni rá egy egészen új megvilágításban. Röviden: nem tud általánosítani, elvonatkoztatni a részlettől, meglátni a fától az erdőt, ahogy Small fogalmaz. Ennyi újdonság mellett nem csoda, ha Funes törekszik az állandóság, az új ingerek hiányának megteremtésére a környezetében.

Azonban nem csupán az irodalom hoz példákat hasonló helyzetre, hanem a felejtés mechanizmusainak meghibásodása is, amelyeket a könyv egyes fejezetei járnak körbe. Az első fejezet az autizmussal foglalkozik, ahol a legapróbb változás az emlékezetben élő képhez képest – például egy elmozdított könyv a polcon – is krízishelyzetet eredményezhet a pácienseknél, akik sokszor csak életük színtereinek változatlanná merevítésével tudják elkerülni, hogy újabb és újabb információk, emlékek áradatában kelljen fuldokolniuk.

A felejtés tudománya

Az emlék-börtönök celláinak szemrevételezésé során Small külön fejezetet szán a poszt-traumás stressz szindrómának (PTSD), azaz a rendkívül erős érzelmi töltettel bíró traumatikus emlékek sorozatos, önkéntelen, bénító betolakodásának gondolatainkba, álmainkba. Külön érdekesség, hogy ezt a kérdéskört a szerző saját katonaéveire, harci tapasztalataira alapozva járja körbe, és a személyesebb hangvétel különleges színezete miatt még olvasmányosabbá válik a szöveg, mintha nem is tudomány, hanem valahol kalandregény és memoár is lenne egyben, amelynek a végén mégis tanultunk valamit a felejtés tudományáról is. Noha a személyes hangvétel nem minden kanyarban tesz jót a könyvnek, ebben a fejezetben kifejezetten illett a szöveghez.

Megint egy másik fejezet taglalja annak a kérdését, hogy

vajon előfordulhat-e, hogy az átlagosnál feledékenyebb emberek jobban megfontolt – és ezért általában jobb – döntéseket hoznak, mert nem tudnak, vagy épp nem mernek, emlékeikre alapozva gyors döntést hozni olyan helyzetekben, ahol legtöbben megérzésből, sokszor meggondolatlanul döntenek?

Small alaposságát jelzi, hogy ennek a kérdésnek egy páciense kérésére járt utána, és olyannyira komolyan vette feladatát, hogy egészen a téma legismertebb élő szakértőjéhez, a közgazdasági Nobel-díjas Daniel Kahnemanhoz fordult tanácsért. Oknyomozó kutakodását kalandregénybe illő részletességgel osztja meg velünk, közelebb hozva a tudományos felfedezések mögötti embert, és nem csupán a díjakat és szalagcímeket, az olvasóhoz.

Nem fér el minden vár egy parton…

Ezek mellett a könyv a felejtés még megannyi aspektusát kiemeli, elgondolkodtató eszmefuttatások, történetek, érthetően átadott tudás keretében, például, hogy miért olyan nehéz lerázni belénk ivódott, sokszor évtizedes félelmeink béklyóit, vagy, hogy miként segíthet – kissé kontraintuitívan – a megemlékezés enyhíteni (ha nem is elfelejteni) a holokauszt vagy a terrortámadások kollektív traumáját.

Mindeközben szinte észre sem vesszük, de ráadásként a fejezetek során nemcsak a felejtés szükségességének gondolatával barátkozunk meg, de a beszédes ábráknak és frappáns, szépirodalmiba hajló hasonlatoknak és leírásoknak hála (igaz, a fordítás sajnos néha túlkapásokba megy át ezen a téren, de a tartalomnak hála ez is megbocsátható) gyakorlatilag játszva ivódnak belénk a memóriáért felelős folyamatok, agyterületek nevei is. Ugyanakkor a könyv elolvasása után remélhetőleg az olvasó nem esik pánikba, ha a hippokampusz és az amigdala funkcióit néhány nappal a könyv befejezését követően esetleg már nem tudja felidézni.

Elvégre a Felejtés – A nem emlékezés jótékony hatásai megtanít elfogadni, hogy emlékezetünk tengerpartján a szél néha lefúj egy-egy vártornyot, sőt, a víz olykor elmos akár egy egész várat is, de a legtöbb esetben  ez  így van jól, hisz nem fér el minden vár egy parton… a lényeges emlékek pedig úgyis velünk maradnak.