„Egyet tudok, a szerelem az szerelem” – 3 garantáltan klisémentes film a szerelemről

Szerző: | 2019. 02. 13. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 7 perc

Nincs még egy olyan téma, amivel az emberek annyit foglalkoztak volna, mint a szerelem. Könyvek, versek, filmek, művészeti alkotások milliói „beszélnek” ilyen vagy olyan formában erről a semmihez sem fogható érzésről. Kimeríthetetlen ez a téma, itt a Pszichoforyou-n is több cikkünkben írtunk már a szerelem különféle vetületeiről, így – többek között – a szerelem tudományáról, a hűtlenségről, a szerelmi bánatról, a viszonzatlan szerelemről, a féltékenységről, az elköteleződésről, az induló kapcsolatokról, az első szerelemről, vagy éppen arról, hogy létezik-e szerelem első látásra.

Bizony, sok mindent el lehet mondani és le lehet írni a szerelemről, ennek a magával ragadó és földön túli érzésnek az árnyalatairól, a mélységeiről és magasságairól. De van az úgy, hogy egy-egy szó, vagy okos mondat, egy érdekes cikk, vagy egy jó könyv, egész egyszerűen kevés.

Van az úgy, hogy a lelkünknek – függetlenül attól, hogy éppen szerelemesek vagyunk-e – nem szavakra van szüksége, hanem a leírhatatlant sokkal pontosabban kifejező képekre. Például egy jó filmre.

Ennek jegyében állítottuk össze ezt a szigorúan szubjektív válogatást, amelynek darabjaira egytől egyig igaz, hogy a szirupos kliséket meghaladó alkotások.

„Egyet tudok, a szerelem, az szerelem” – Hidegháború (2019)

„Egyet tudok, a szerelem, az szerelem” – mondja Wiktor, ahogy ő fogalmaz, „élete szerelmének”, Zulának, miközben egymás mellett sétálnak a hideg párizsi utcán. Szerelmespár a szerelem városában – ennél ideálisabb díszletet festeni sem lehetne, gondolhatja az olvasó, ami igaz is… csak nem a Hidegháború című filmre.

Tény, hogy a két főszereplő akkor és ott fizikálisan közel van egymáshoz, de valójában világok, vagy még inkább világrendek választják el őket egymástól. A Hidegháború egy évtizedeken és országokon átívelő, se veled, se nélküled szerelmi történet, amelyben két lengyel zenész kapcsolata bontakozik ki előttünk, akiket egy idő után elválaszt a férfi disszidálása. A nő a kommunista rendszerben igyekszik érvényesülni, miközben szerelme a lüktető párizsi szalonokban és jazzklubokban próbál szerencsét. Európa különböző pontjain keresztezik egymás útját, hiába telnek az évek, a köztük lévő vonzalom úgy tűnik, hogy erősebb az őket körülvevő világnál – olvasható a film ismertetőjében. (Ha szívesen megnéznéd, a Hidegháborút megtalálod a Cinego kínálatában: itt.)

Az alkotást, amely éppen február 14-én került a mozikba, három kategóriában (a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb rendezés, a legjobb operatőri munka) is jelölték a 2019-es Oscar-díjra, de a Cannes-i Film Fesztiválon a legjobb rendezésért járó díját is elvitte. A sok elismerés nem véletlen:

Zula (Joanna Kulig) és Wiktor (Tomasz Kot) története egészen különleges fénytörésben mutatja meg a vasfüggöny határán imbolygó emberi kapcsolatok kilátástalanságát és ezzel együtt a szerelemnek azt a szívet tépő törvényszerűségét – ha úgy tetszik, paradoxonát – hogy ha két ember visszavonhatatlanul összetartozik, akkor a köztük feszülő köteléket lehetetlen szétszakítani – de ezt a szétszakíthatatlan köteléket ugyanígy lehetetlen az annak kiteljesedését akadályozó körülményektől függetleníteni.

„Néha szörnyű tudsz lenni” – Amour (2012)

Már több mint nyolc éve, 2012. november 1-jén mutatták be Michael Haneke, Szerelem című filmjét, amely egy párizsi nyugdíjas házaspár történetét ábrázolja. A nagypolgári lakás falai között zajló cselekmény egy szomorú fejleményből bontakozik ki: a feleség, Anne (Emmanuelle Riva) egy agyvérzés következtében lassan leépül, ám az egyre nehezebb körülmények ellenére férje, Georges (Jean-Louis Trintignant) megfogadja, hogy halálig az otthonukban ápolja az asszonyt.

Talán már az alaptörténetből is sejthető, hogy nem egy nagy amplitúdójú érzelmekkel és az ahhoz tartozó klisékkel operáló filmről van szó. Az erre egyébként sem túl fogékony Haneke ehelyett arra tesz kísérletet, hogy a szerelem témájának olyan vidékeit is bejárja, ahova a romantikus filmek alkotói alapesetben csak ritkán navigálják a nézőket.

Anne leépülésének stációi, akár a sírig tartó szerelem próbakövei, az emberi élet törvényszerűségeinek konok következetességével jelölik az utat, amiről mindenki számára tudható, hogy hová vezet…

Nagyon nem mindegy azonban, hogy ezt a minden érintett számára végtelenül kiszolgáltatott helyzetet hogyan kezeljük, ezt a bizonyos utat hogyan járjuk végig. Vessenek bármilyen nagy árnyékot a közös életre a ránk szabott terhek, az élet minden percében fontos (lenne) tudatában lennünk annak, hogy a közös út végére nagy valószínűséggel nem tudunk együtt megérkezni.

Ennek a közös utazásnak a végességére figyelmeztet Haneke filmje, és arra, hogy a „jóban-rosszban, egészségben-betegségben” ígéretének szépen csengő szavait egy napon tettekre kell váltani és nagyon nem mindegy, hogy mihez kezdünk ennek a felelősségével.

„Szerintem nincs senki, aki elviselne” – Egy makulátlan elme örök ragyogása

Szinte minden szakítás vagy válás után eljön a pillanat, amikor az ember – temperamentumának megfelelő ritmusban – lassú és megfontolt, vagy épp ellenkezőleg, gyors és határozott mozdulatokkal egy kisebb vagy nagyobb méretű dobozba pakolja az egykori szerelem létezésről tanúskodó tárgyi emlékeket.

És szinte minden szakítás vagy válás után eljön az a pillanat, amikor azt érezzük, a kapcsolat fejünkben élő emlékeivel sem tudunk együtt élni, azt kívánjuk, bárcsak kidobhatnánk, vagy megsemmisíthetnénk ezeket is, hogy aztán fájó emlékek nélkül, nyugodtan élhessük tovább az életünket.

Mi lenne, ha erre valóban lenne lehetőség? Ezzel a gondolattal játszik el a Kate Winslet és Jim Carrey főszereplésével még 2004-ben bemutatott romantikus dráma, az Egy makulátlan elme örök ragyogása című film, amit azért szeretek nagyon, mert – a maga sajátos módján – rávezet arra, hogy a kapcsolataink, azok minden emlékével, tanulságával, örömével és bánatával elválaszthatatlanul a részünkké válnak…

A kérdés pedig nem az, hogy ki lehet-e törölni az agyunkból ezeket az emlékeket, hanem sokkal inkább az, hogy örökké sajgó sebekkel és fájdalommal, vagy a tanulságokat levonva és ez által megerősödve megyünk tovább.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This