„Olyan illuzórikus kapcsolatért rajongunk, ami a valódi kapcsolódást helyettesíti” – Interjú Geist Klárával a rajongás pszichológiájáról

Gyermekként a szüleinkért, kamaszként a karizmatikus énekesért vagy színészért, fiatalként a plátói szerelmünkért. A rajongás végigkíséri életünket, szenvedéllyel és lelkesedéssel töltheti fel a mindennapjainkat, az idealizált személyről álmodozva talán mi is csillogóbbnak élhetjük meg magunkat és világunkat. Azonban egy határon túl a rajongás könnyen beszippanthat, és egy olyan fantáziavilágba zárhat be minket, amelyben egyre nehezebb megtalálni a valóságba vezető kiutat. Geist Klára tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta, szexuálterapeuta segítségével – akivel korábban a viszonzatlan szerelem témáját jártuk körbe – a túlzott rajongás jelenségét, veszélyeit és lehetőségeit térképeztük fel.

Amióta vannak sztárok, mindig is rajongtunk értük. Napjainkban a hírességek azonban már nem feltétlenül azok az elérhetetlen csillagok, mint egykor, hanem a jelenlegi sztárok, celebek a közösségi média felületein közvetlenebb kapcsolatot ápolnak a követőikkel. Milyen hatással van ez a rajongókra?

Az X és az Y generáció tagjai is rajongtak, ám eleve kisebb mértékben fértek hozzá a rajongott személyről szóló tartalmakhoz, valamint szociális életük kizárólag a személyes kapcsolódásokra és találkozásokra épült. A Z és az alfa generáció ennél kiszolgáltatottabb helyzetben van. Alapvetően kevesebb lehetőségük van a minőségi kapcsolódásra, nehezebb személyes, kölcsönös és meghitt kapcsolatokat kialakítaniuk. A családok intimitásfoka is csökkent: sok családban a szülők napi 10 percet beszélgetnek a gyerekekkel, akik naponta legalább 3-4 órát az online térben töltenek.

A családi és a közösségi védőháló hiányában, a valahova tartozás élményét keresve sokszor önjelölt „sztárokért” rajonganak, akik szinte egész nap elérhetőek, óránként gyártják a tartalmakat. Az intim szférájukba is beengedik a követőiket, megmutatják a pizsamájukat és a kávéscsészéjüket. Ez még nagyobb teret ad a viszonzatlan érzéseknek és a rajongásnak, sokkal könnyebb érzelmileg bevonódni, így még élőbbnek tűnik ez a valójában nem is létező kapcsolat.

Olyan illuzórikus kapcsolatokért kezdenek el rajongani, amik a valódi kapcsolódást helyettesítik. Azért is lesz vonzó a fiatalok számára ez az úgynevezett paraszociális, vagyis „mintha-kapcsolat”, mert ez a fantáziakötelék mindig hozzáférhető és átélhető.

Hol lehet meghúzni a határt az egészséges és a már túlzott, kórosnak mondható rajongás között?

John Maltby és kutatócsoportja vizsgálta tüzetesebben a sztárok iráni rajongás különböző megnyilvánulásait. A kutatók a rajongás három szintjét különböztették meg, az ártalmatlantól kezdve egészen a már patológiásnak nevezhetőig.

Az egészséges rajongás egyfajta szórakozási jellegű érdeklődést jelent, ami megfűszerezi, színesíti a hétköznapokat. A következő szinten a rajongó fél intenzív személyes bevonódást él meg, ami már közelebb van a megszállottság állapotához. Személyes jó barátjának, lelki társának tekinti rajongása tárgyát. Legsúlyosabb esetben már az énhatárok is összemosódnak, a személy elveszítheti a realitással való kapcsolatát és kritikai érzékét. Szélsőséges esetben zaklathatja, üldözheti rajongása tárgyát, netán az életére is törhet. Ez viszonylag kis százaléka a rajongóknak, és egyéb személyiségbeli problémák is vannak a háttérben.

Ez a fajta megszállottság tekinthető egyfajta függőségnek?

Hivatalosan nem számít szenvedélybetegségnek, ám több közös élmény és párhuzam fedezhető fel a függőség és a túlzott rajongás között. Kutatások szerint a fantáziában megélt kapcsolódás ugyanúgy dopamint és oxitocint szabadít fel, tehát hasonlóan erősödik a boldogság és a kötődés, mint az élő kapcsolatokban.

A beteges formát akkor éri el a kutatók szerint, ha megszűnik a jutalmazó, örömforrás jellege, és inkább a rákattanás, a sóvárgás marad meg, egyfajta kényszerként. Ahogy a függőség, úgy a szélsőséges rajongás is rontja az önkontrollt, megváltoztatja a jutalmazásért felelős agyi régiók működését – egyre több kell, egyre jobban beszűkülnek rajongásuk tárgyára. Az elvakult rajongás nagymértékben akadályozhatja az életvezetést, pont úgy, mint a szenvedélybetegség.

Rajongásunk legeslegelső tárgyai a szüleink. A velük való kapcsolat hogyan játszhat szerepet a túlzott rajongásra való hajlam kialakulásában?

A rajongást a gyermekkori érzelmi bizonytalanság és az ebből eredő szélsőséges érzelmek alapozzák meg. Ha a szülő kiszámíthatatlanul reagál a kisgyermek jelzéseire – hol elérhető, hol nem -, vagy érzelmileg elhanyagoló és elutasító, akkor a gyermek polarizált érzelmeket fog átélni: a szülőt szélsőségesen pozitívnak fogja értékelni, önmagát pedig rossznak, aki nem érdemli meg a figyelmet. Ha az érzelmi távolság fennmarad, akkor elmarad ennek a korrekciója: a gyermek azt éli meg, hogy nincs elfogadva és az érzéseire sem rezonálnak, így az önazonosság fejlődése is nehezített úton halad.

Minél inkább nélkülözte a szülő-gyerek kapcsolat a valódi intimitást, a serdülő és a fiatal felnőtt annál inkább újrateremti ezt a számára gyötrő, de ismerős kapcsolati mintát, amelyben a rajongás tárgya távoli, elérhetetlen és szélsőségesen pozitív.

Ha azonban a szülő megadja az érzelmi biztonságot, akkor a kezdeti rajongás egyszerűen csak üzemanyaga a fejlődésnek. A gyerek utánozza a szülőt, azonosul vele, és a szülő viselkedésének elsajátításával, illetve a dicséretek, megerősítések hatására önmagát is hasonlóan jónak, értékesnek, figyelemreméltónak fogja érezni. Ebben a biztonságos kapcsolatban az érzelmek kiegyensúlyozódnak, integráltabb képe lesz önmagáról, a szülőről és a világról. Így mer önmaga lenni és különbözni is, mivel tudja, hogy elfogadják. Kamaszkorban persze mindez átalakul: biztonságos kötődés esetében is leesik a szülő a piedesztálról, hisz ekkor már a kortársaknak akarunk megfelelni, és a rajongás tárgyát is eszerint választjuk ki.

Sajnos sokan, túl sokan nőnek fel ilyen diszfunkcionális családban, mégsem lesz mindegyikükből elvakult rajongó. Milyen külső és/vagy belső faktorok hajlamosíthatnak még a kóros rajongásra?

Több gyökerű a szélsőséges bevonódás kialakulása, a legfontosabb tényezők a már említett szülői bázis hiánya, az elhúzódó identitáskrízis és a szociális készségek elégtelensége. Fejlődésünk fontos állomása az intim, meghitt kortárs kapcsolatok, a barátságok és a szerelmek kialakítása, különben elszigetelődünk társas környezetünktől, ami jelentős szeparációs szorongással jár. Ez az izoláció jó táptalaja a szélsőséges fantáziakötelék kialakulásának.

Aki a felnövés során beleragad az identitáskrízisbe, tehát hiába keresgéli önmagát, nem igazán találja szerepeit, kallódni fog. Sok mai Pán Péter él még harmincon túl is a poszteres gyerekszobáikban, teljes elszigeteltségben, egyfajta álomvilágban a számítógép előtt.

Paradox módon bizonytalan családi háttérről leválni jóval nehezebb. Azt gondolnánk, ilyenkor menekül otthonról a fiatal, pedig sokan őrzik inkább a fészket. Mélyen elkötelezettek instabil gyerekkori családjuk felé, hiszen nincs meg az érzelmi leválást bátorító szülői háttér. Ez egy érzelmileg kiszolgáltatott helyzet, amiben könnyen eláraszthatják a vágyott felnőtt életmódra és szerepekre vonatkozó irreális modellek.

Sokszor olyan magasan van a léc, hogy a hétköznapi élet lehetősége már nem is vonzó, el sem indul ennek az irányába. Hiszen tökéleteset akar, azonnal, de úgy érzi, nem képes felépíteni, látszólag megéri az álomvilágban maradni. Ilyenkor azonban elmegy mellette a saját élete, miközben mások életét nézi; nem képes kialakítani saját értékeit, hanem másokat szemléli és azokért lelkesedik.

Hogyan érdemes reagálnia egy szülőnek kamaszodó gyermeke rajongására?

Geist Klára tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta, szexuálterapeuta

A szülő ilyenkor jól teszi, ha érdeklődik és megfelelő irányba terelget. Bátoríthatja a gyerek önállóságát úgy, hogy merjen különbözni tőle, de olyan példaképet válasszon, ahol valódi teljesítményt ért el a rajongott személy. A jó rajongás segít az alkotásban, a sportteljesítményben vagy akár a nyelvtanulásban, ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a felnövő fiatal kibontakoztassa a képességeit.

Ezek szerint a rajongás egyfajta erőforrás is lehet?

Akár a rajongói közösségbe tartozás is segítheti, hogy valódi, élő szociális háló alakuljon ki a felnövő fiatal körül. Ilyen szempontból a rajongott embereknek is nagy a felelőssége. Beszámolók szerint több sodródó, elszigetelt embernek segített már egy nehéz élethelyzet elviselésében, hogy csökkent az érzelmi távolság közte és rajongott sztárja közt, aki rá szabott figyelemmel vagy egy-egy személyes mondattal segítséget és iránymutatást adott neki.

Mennyire jellemző, hogy ezek a személyek felismerik azt, hogy a rajongásuk kóros, és segítséget kérnek szakembertől?

A rajongó emberek általában nem azért kérnek pszichológusi segítséget, mert maga a rajongás terhes számukra. Inkább a következményektől szenvednek: a beszűküléstől, az elmagányosodástól, a hétköznapok szürkeségétől az eltolt izgalmi küszöb miatt. Önértékelési zavarral is küzdhetnek, rossznak, méltatlannak érezhetik magukat.

A távolság ugyanis kétélű dolog: egyrészt megvéd, mivel nem kell bevonódni a kapcsolatba, így óv az elutasítástól, mint sérülési lehetőségétől, másrészt viszont akadályoz, ugyanis konzerválja a méltatlanság, az „én nem vagyok szerethető” élményét, illetve akadályozza a valós tapasztalatszerzést.

Ilyenkor a terápiás munka célja lehet az is, hogy megtanuljanak a rajongásuk tárgya nélkül élni, és visszatérjenek a valóságba?

Fontos tudatosítani ilyenkor, hogy milyen vágyakat vetítenek rajongásuk tárgyára. A valóságkontroll segíthet ezt a fantáziaképet lerombolni, új színeket találni, és új tartalommal megtölteni az illető hétköznapjait. Ugyanúgy kell csökkenteni vagy megszüntetni a rajongott tartalmak fogyasztását, követését, mint bármilyen más függőségnél. Kezdetben üresség, szürkeség marad, és ezt az űrt kell megtölteni új élményekkel. Ez erőfeszítésbe kerül, de nagyon felemelő érzés újra felfedezni az örömöt a saját életünkben. Sőt, akár rájöhetnek arra is, hogy igazából rengeteg időt és energiát emészt fel önmagában a rajongás fenntartása, valódi erőfeszítést tenni a változásért pedig jutalmazóbb.

A terápiás munka során elkezdődhet az énképük, önértékelésük rekonstrukciója is: a saját pozitív tulajdonságaik felismerése által felfedezhetik saját ideális énjüket. Ennek elérésének lehetősége ambícióval tölt el, nem szükséges már ezt a rajongás tárgyára kivetíteni. Ez segíthet abban, hogy kevésbé tartsanak a visszautasítástól, és ezáltal a hétköznapokban is elérhető „hősöket” tudjanak maguk mellé választani, biztonságos kapcsolódásra törekedve.