Egyszerre élhetjük át a végtelen hálát és a fájdalmas lezárást – A szülővé válás veszteségei (1. rész)

Amikor gyermek érkezik egy családba, a környezet leggyakoribb reakciója, hogy sok örömet és boldogságot (emellett talán jó egészséget) kívánnak. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy a gyerekvállalással járó, sokszor drasztikusan megváltozott élethelyzet akkor is egy krízis, sőt, valójában többszörös gyászfolyamat, ha mindennél jobban várták és vágytak rá a szülők. Az alábbi, kétrészes írásunkban a szülővé válás teljes érzelmi skáláját igyekszünk bemutatni. Az első részben kifejezetten a szülővé váláshoz köthető veszteségélményekkel foglalkozunk. A második részben a veszteségek átdolgozása, átkeretezése kerül fókuszba. Mindez a szerző sajátélményeiből, tanácsadói tapasztalataiból, valamint a krízislélektani szemléletből táplálkozik.

Minden pszichés értelemben vett krízis veszteséggel is jár, hiszen ezek a helyzetek a változás véglegességéről is szólnak, amihez rendszerint negatív érzelmek társulnak: szomorúság, fájdalom, hiány, szorongás, düh és bűntudat. Amennyiben valóban nem mentális zavarról, hanem egy normál krízisállapotról van szó, a nehéz érzések mellett idővel megférnek az öröm árnyalatai – így a hála, a reményteli várakozás, a boldogság pillanatai is.

Amikor művészetterápiával dolgozom, az alkotás során az egyik alapvetés az, hogy nem az a cél, hogy a végeredmény mutatós vagy esztétikus legyen. Inkább az, hogy megjeleníthessük, ami bennünk van. És az nem mindig szép. Van, hogy kaotikus, és van, hogy kifejezetten taszító. De ha már sikerül a papírra kitenni, kevésbé fog belülről feszíteni.

Sokkal könnyebb (lenne) úgy hiteles képet festeni a szülővé válásról, hogy egy teljes színpaletta rendelkezésünkre áll, amiben nem csak világos, csillogó vagy a legkevésbé zavaró pasztell árnyalatokhoz nyúlhatunk, hanem ott vannak a sötét, mély, telített színek is. Amik egymás mellett nem biztos, hogy a legharmonikusabbak, sőt, kifejezetten irritálóak is lehetnek – de hozzátartoznak a képhez.

Nem velünk van a baj, ha az aktuális érzelmi szűrőnk átmenetileg sötét, negatív, vagy a kisgyerekes szülőséggel gyakran együtt járó érzelmi kimerültségben annyira beszűkült, hogy szinte nagyítóval (vagy mikroszkóppal) sem találjuk meg a boldogságot.

Nemrég egy kollégám megkérdezte tőlem: „Foglalkozol még művészetterápiával?” A válaszom röviden ennyi volt: „Nem, anyuka vagyok, minden módszerem hatástalan.”

Félelem a veszteségektől – Flóra esete

Amikor a szülővé válás és a veszteségek kapcsán gondolkodtam a klienseimmel való munkámról, eszembe jutott egy harmincas éveiben járó, szociális szférában dolgozó nő, Flóra története. Az ő esete kissé rendhagyóan kapcsolódik a témához, hiszen akkor fordult hozzám, amikor még gyerekvállalás előtt állt.

Flóra egy aktuális élethelyzeti krízis (munkahely elvesztése) kapcsán keresett meg. Hamar kirajzolódott, hogy nem kifejezetten ez a veszteség terheli meg, mivel bevallottan megkönnyebbült, hogy nem neki kellett meghoznia a régóta halogatott döntést a munkahelyváltásról. Viszont úgy érezte, furcsa csapdahelyzetbe került mind a karrierje, mind a magánélete területén. A korábbi, alkalmazotti státusza megszűnésével megvalósíthatta már régebb óta vágyott, mégis nehezen felvállalt álmát azzal, hogy főállásban foglalkozhatott a vállalkozásával. Ebben egyszerre nagy lehetőségeket és felelősséget is érzett. Emellett párjával több, mint egy éve aktívan gyermeket terveztek, azonban addig nem sikerült teherbe esnie, amit személyes kudarcként élt meg. Mindkét életterületen kettős érzésekkel küzdött: hogy szeretné is és fél is a változástól és az elköteleződéstől. Azt élte meg, hogy képtelen mozdulni, felerősödött a szorongása, ami már pániktünetek formájában is megjelent.

A közös munka során felszínre került, hogy Flóra aktuális krízise a változás okozta stressz mellett valójában egy elővételezett (úgynevezett anticipációs) gyászfolyamat: erős ambivalens érzelmek és félelmek gyötörték a gyermekvállalás miatti jövőbeli veszteségekkel kapcsolatosan. Vagyis, hogy mi mindenről kell lemondania, mit veszíthet azzal, ha gyereke lesz, amire egyébként szintén régóta vágyott. Ezeknek az érzéseknek a felvállalása önmagában félelmetes volt számára, szégyen, önvád és bűntudat is megjelent benne, mert biológiai akadálya nem volt a teherbeesésnek – mintha mindez azt jelentené, ő maga akadályozza, hogy gyereke lehessen.

Az, hogy Flóra képes volt megengedni és szavakba önteni a benne dúló nehéz érzelmeket, lehetővé tette számára, hogy elfogadja a veszteségeket, mint lehetséges kimeneteleket. Ezzel teret adott annak, hogy elengedje a felnőtt életéből számára tényleg fontos dolgokat: hogy átmenetileg nem foglalkozhat a vállalkozásával, ami anyagi következményekkel is jár; hogy eladja a saját kis lakását, hogy majd fedezhessék az önerőt egy nagyobbra; hogy a szabadúszó életformát felváltsa egy kisbabáról való folyamatos gondoskodás.

Hogy nem lehet többé az az önálló és független nő, aki egyedül is helytáll, hanem – a saját és leendő gyermeke érdekében is – másokra lesz szorulva, vállalva ezzel a kiszolgáltatottság érzését, amitől a leginkább félt. Amikor megfogalmazta a félelmeit, és hogy mit veszíthet a szülővé válással, elmondása szerint is nagy tehertől szabadult meg, emellett nyert is valamit: teret annak, hogy készen álljon szülővé válni.

Csökkent a szorongása, a pániktünetei is megszűntek. Az anticipációs gyásszal való foglalkozással pedig képessé vált a korábbi veszteségeivel (nagyszülők elvesztésével, édesapja betegségével) kapcsolatos érzéseivel való szembenézésre és gyászmunkára is. Ehhez már egy másik, kifejezetten gyászfeldolgozással foglalkozó szakember segítségét kérte, majd egy évvel később életet adott első gyermekének.

Erről miért nem szólt korábban senki?!

Flóra történetét azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert megmutatkozik benne, hogy a szülőséggel, és kifejezetten a szülővé válással járó veszteségek kicsit még mindig tabunak számítanak. Mintha nem szeretnénk erről a részről tudomást venni, hiszen ha egészséges a gyermek, minden megvan.

Vajon kimondhatja-e egy friss anya vagy apa, hogy ha ilyen módon tényleg „minden megvan”, és ezért végtelenül hálásak, a szülővé válás veszteségeket és fájdalmas lemondásokat is jelent az életükben? Vagy lehet, hogy erre legyintés, lepisszegés („hogy mondhatsz ilyeneket?”), netán dühös hárítás a válasz („ti akartátok, hát birkózzatok meg vele!”)?!

Hiszen másoknak is sikerül… Ami igaz is. Nem is arról van szó, hogy mi sikerül vagy nem sikerül, hanem az érzelmek megengedéséről.

Az érzelmi skálán a negatív oldalon is van, ami elfogadottabb, emiatt felvállalhatóbb. Ilyenek például a szülői aggodalmak vagy a bűntudat: „vajon elég jó szülő leszek-e?”; „félek, hogy nem fogom tudni jól csinálni és sérülni fog a gyerekem”. Bizonyos érzések pedig kifejezetten tabusítottak is lehetnek, mint például az egyébként mindennél jobban szeretett és várt gyermek iránt érzett harag (amit nehéz elképzelni, hogy ne érezne egy szülő, ha a gyereke például sokáig nem hagyja aludni), a megbánás (akár a gyermekvállalás miatt), vagy a veszteségek kapcsán átélt szomorúság és gyász.

Erről pedig lehetséges, hogy azért nem szólt előre senki, mert nincs tere annak, hogy ezekről az érzésekről is beszéljünk.

Egyszerre átélheti a szülő, hogy örökre és fájdalmasan lezárul az élete egy szakasza azzal, hogy gyereke lett, miközben a gyereke az élete nagy ajándéka. Valójában ebben a kettősségben rejlik a szülővé válás lélektani krízise.

A krízis oldásának egyik első lépése lehet ennek az ambivalenciának a megfogalmazása.

Szavakba önteni az ambivalenciát

Ezt a cikket akkor kezdtem el írni, amikor nagyon erősen dolgoztak bennem a szülővé válásom veszteségeinek hullámai, és úgy éreztem, hogy szinte elborítanak és elsodornak. Majd félretettem az írást, mert azt éltem meg, hogy a megosztáson és ventilláláson túl nem tudok nyilatkozni arról a témáról, amiben ennyire mélyen érintett vagyok. Viszonylag sokáig elkísért az az – egyébként meglehetősen ambivalens és zavaros – érzéscsomag, hogy miközben a kisfiunkkal megütöttük a főnyereményt, mégsem vagyok boldog, és emiatt még hálátlannak is érzem magam.

Több hónap elteltével éreztem erőt, érzelmi és mentális kapacitást arra, hogy ismét elővegyem a veszteségek a témáját, amikor már némiképp kívülről is rá tudtam tekinteni a saját belső folyamatomra, amivel addig is dolgoztam.

Kit siratok? Mit siratok?* – Avagy mit veszítettem azzal, hogy szülővé váltam?

A szomorúság mellett a gyászfolyamatok része az is, hogy dühösek vagyunk: a környezetünkben élőkre, a körülményeinkre, a rendszerre, az életre, akár Istenre. Ugyanakkor fontos lehet úgy keretezni a szülővé válás veszteségeit, hogy mit veszítettem, ahelyett, hogy mit vett el tőlem a szülővé válás.

Amikor számba vesszük a veszteségeinket, a saját érzelmi megéléseinkkel dolgozunk. Ez nem panaszkodás, és semmiképp nem a gyerekünk vagy a környezetünk hibáztatásáról szól, hanem ezáltal önmagunkra helyezzük a fókuszt. Arra, hogy el lehet gyászolni, búcsúztatni, siratni mindazt, amiről kénytelenek vagyunk lemondani a szülővé válással. A veszteségeimről én magam is írtam egy listát, amiből az alábbiakban a legfontosabbakat, némiképp általánosítva fogom közzétenni:

1. Idő: Ami felett magam rendelkezem, valamint időt az életemből, hiszen a gyerekem felnövekedése folyamatosan emlékeztet saját mulandóságomra is. Emellett ott munkál bennem a kimaradástól való félelem is: amíg a legtöbb időmet a gyerekemről való gondoskodással töltöm, szinte „elmegy mellettem az élet”.

2. Szabadság:

Az első és legrémisztőbb tapasztalat az volt, amikor tudatosult bennem, hogy amíg a munkámban ezt megengedhetem, addig a szülőségből nem lehet szabadságra menni.

Az idővel összefüggésben a szabadidő és a pihenés addigi lehetőségei sem állnak már rendelkezésre. Ideértve a szeretett hobbik, mint az egyébként is szabadságélményt adó túrázás időleges felfüggesztését. Emellett azt éreztem, hogy a szellem, a gondolkodás szabadságát is elveszítettem, ami egyfajta dermedt és beszűkült tudatállapotot, a kreativitásom blokkoltságát eredményezte.

3. Karrier és hivatás: A gyerekvállalás speciális körülményei gyors döntéshozatalt követeltek ezen a téren, és gyakorlatilag egy pillanat alatt szüneteltetni kezdtem mind a vállalkozásomat, mind a számomra és az identitásom szempontjából különösen fontos pszichológusi munkámat.

4. Párkapcsolat: A korábbi egyik legfontosabb támaszom, erőforrásom jó időre „projektkapcsolattá” vált, az intimitást és a meghitt beszélgetéseket felváltották a stratégiai megbeszélések. Az volt az élményem, hogy bár kiválóan együttműködünk, leginkább egymás mellett élő szülők vagyunk, mint házastársak.

5. Felnőtt kapcsolatok és kapcsolódások: Egyrészt úgy éreztem, mintha teljesen elszakadtam volna a korábbi felnőtt világomtól, másrészt nehezen érintett, hogy sokáig az határozza meg a kapcsolataimat, hogy tudunk-e kapcsolódni valamilyen módon a gyereknevelés mentén. Friss anyaként ugyanis azzal szembesültem, hogy ha csak magamról is beszélek, „nincs más témám, mint a gyerek”. Ami valahol természetes, és jól is esik ventillálni, viszont sokszor saját magam számára is fárasztóak azok a gondolati körök, amik a jelenlegi életem nagyrészét kiteszik. Emiatt bármennyire is igényelném, nekem is nehezemre esik kapcsolódni másokhoz.

6. Kontroll: Az időm, a testem állapota, a kipihentségem és a saját szükségleteim felett, amikkel folyamatosan versengenek a gyerekem testi és érzelmi szükségletei. Mindez egy állandó stresszel járó állapot, amit sokszor az irányíthatatlanság élménye hat át.

7. Önmagam: Ez volt a legnehezebb. Ahogy a fentebb említett kliens, Flóra számára a kiszolgáltatottság volt a legfélelmetesebb, számomra önmagam elvesztésének veszélye volt az.

A szülőségem, az anyaságom vagy bennem találta meg nehezen a helyét, vagy én találtam meg nehezen benne önmagam. Sokáig tartott és nehéz volt megélni és elfogadni, hogy az is egy folyamat, amíg visszaépítem magam az új identitásommal.

Ez a rátalálási, visszatalálási folyamat azóta is tart – és szerencsére már halad a maga útján.

Az érzelmek teljes színskáláját megélve

Ahogyan megfogalmaztam a veszteségeimet (saját magamnak és a terápiás folyamataimban), az hozzásegített ahhoz, hogy meglássam és érezzem, a szülővé válás, az anyaság nem egy rajtam kívülálló dolog, hanem egy fontos része az életemnek, ami tőlem már elválaszthatatlan. Ez a ráismerés – és persze az érzelmi őszinteség, hogy a szülővé válásom folyamatának része az is, hogy gyászolom a korábbi felnőtt életem – egy sokkal őszintébb kapcsolódáshoz vezetett másokhoz, beleértve a saját gyerekemet. Így már érzelmeim teljes színskáláját vállalva tudtam – Polcz Alaine szavait kölcsönözve – egész lényemmel jelen lenni és egyre inkább megtalálni önmagamat, a szülőségben is. Mindez magával hozta, és egyre nagyobb teret adott bennem a boldogságnak és a hála érzésének is. Erről fog szólni az írás második része.

*Utalás Polcz Alaine pszichológus, író azonos című és témájú művére, melyben a gyász szerteágazó megjelenéséről ír.