A hiányból fakadó teljesség útján – A szülővé válás veszteségei (2. rész)

Kétrészes írásunkban a szülővé válás teljes érzelmi skáláját igyekszünk bemutatni. Az első részben a szülővé váláshoz köthető veszteségélményekkel foglalkoztunk, a második részben a veszteségek átdolgozása, átkeretezése kerül fókuszba. Mindez a szerző sajátélményeiből, tanácsadói tapasztalataiból, valamint a krízislélektani szemléletből táplálkozik.

Minden nagyobb horderejű életeseményre – mint amilyen a gyermekvállalás is – igaz, hogy ugyan tervezhetünk, gyűjthetünk róla információkat, fejleszthetjük az önismeretünket, megteremthetjük a szükséges fizikai feltételeket, azonban a gyökeresen megváltozott élettel járó stresszre és az érzelmi reakcióinkra nem lehet teljesen felkészülni. Hiszen az érzéseink kevéssé megfoghatók és nem is bejósolhatók: fogalmunk sem lehet, hogy milyen színezetű, intenzitású és mélységű érzések jöhetnek – akár olyanok is, amiket korábban sosem éltünk meg, és el sem tudtuk képzelni, hogy létezhetnek.

A pszichoedukáció, vagyis az egyes pszichés állapotokkal kapcsolatos információszerzés viszont hasznos támpontot jelenthet a megküzdésben. Segíthet a bennünk lejátszódó folyamatok megismerésében, és annak megértésében, hogy a szorongás vagy a gyász normálisnak tekinthető egy olyan, sok változást magával hozó élethelyzetben, mint a szülővé válás. Nem velünk van a baj, ha a nehéz érzéseket nem tudjuk kivédeni. Meglepődéssel tapasztalhatjuk azt is, hogy míg a korábban félelmetesnek, akár a legnagyobb kihívásnak tűnő helyzeteket remekül kezeljük, mire oda jutunk, jöhetnek olyan, addig ismeretlen nehézségek, negatív érzések, amikre nem úgy vagy nem akkor számítunk.

A gyermek érkezésével a pozitív érzelmek, a hála, az öröm, a boldogság (azonnali) megélése sem lehet elvárás. Elképzelhető, hogy szülőként kezdetben nem, vagy nem csak az örömökkel, hanem a nehézségekkel és a veszteségekkel való szembesülés kap nagyobb hangsúlyt. A pozitív érzelmek pedig sokszor a fájdalomból fakadnak – az átélt, megdolgozott, meggyógyított fájdalomból és gyászból.

Ahogyan Kosztolányi Dezső is fogalmaz Boldogság című novellájában: „Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”

Tenni vagy elfogadni?

Bár magát az érzelmi feldolgozást, a gyászmunkát sürgetni vagy erőltetni nem tudjuk, könnyebbé teheti a folyamatot az, ha együttérzően fordulunk önmagunkhoz: elfogadjuk a szenvedésünket és minden érzésünket érvényesnek tartjuk.  Emellett segíthet, ha tudatosan szétszálazzuk, hogy mikor van helye az aktivitásnak, és mikor van az ideje az elfogadásnak.

A szülővé válásra normatív krízisként tekinthetünk, ezért törvényszerű, hogy a gyerekvállalással lesznek veszteségeink. Veszítünk a testünk fiatalságából vagy bizonyos funkcióiból, az aktívan eltölthető időnkből, és megszakadhatnak addig fontos kapcsolataink is. Ezekre a területekre korlátozottan, vagy egyáltalán nincs ráhatásunk, és ilyen esetekben az elfogadás segít.

Az elfogadás nem beletörődést jelent, sokkal inkább az érzelmeink megengedését, ami hozzásegíthet minket ahhoz, hogy megbékéljünk egy megváltoztathatatlan helyzettel. Például azzal, hogy a szülővé válással a szabadságunk és a saját életünk feletti kontrollunk – ha nem is örökre, de jó időre – korlátok közé szorul.

Több életterületünk javításáért viszont aktívan is tehetünk. Az aktivitás területe lehet mindaz, ami felett kontrollunk van. A valódi művészet pedig az, hogy meglássuk és elkülönítsük: mik azok a területek, amiket valóban befolyásolhatunk, és melyek azok, amelyeknél az elfogadás az egyetlen eszközünk. Aktivitás lehet az is, hogy megosztjuk, letesszük vagy átadjuk a terheink egy részét. Ahogy az is, hogy a saját érzéseinkkel dolgozunk: legyen az a gyászmunka vagy akár a hála erősítése önmagunkban.

A hiányból a hálára is kerülhet a fókusz

A veszteségeink felett érzett gyász egyik legjellemzőbb érzelmi élménye a hiány: az életünkből (örökre) elveszett fontos személy vagy dolog után maradó űr fájdalma. A gyászfeldolgozás tulajdonképpen az az érzelmi folyamat, ami során a hiány kezdeti fájdalma fokozatosan csökken, mígnem élhetővé válik. Bár a hála önmagában nem a gyász ellenszere, egyre nagyobb teret kaphat ez az érzés is, ami általában magával hozza a nézőpontváltást: a hiányokról egyre inkább arra terelődik a figyelmünk, ami (még vagy már) megvan.

Az első részben felsoroltam hét olyan területet (az időt, a szabadságot, a karriert, a párkapcsolatot, a felnőtt kapcsolatokat, a kontrollt és önmagamat), amelyekben leginkább megtapasztaltam a szülővé válás veszteségeit.

Ezeken a területeken a megküzdési lehetőségekből kiindulva megfogalmaztam néhány hála-állítást (ezek dőlt betűvel szerepelnek), amikben a veszteségek mellett meglévő erőforrásokat helyeztem fókuszba.

1.Idő:Sok szülő számol be arról, hogy az állandó időhiány mellett a gyerekneveléssel hatékonyabban képes az idő kihasználására, a jelenre fókuszálásra, ha munkáról, a feltöltődés gyakran lopott perceiről vagy a gyerekeivel töltött időről van szó. Az idő egyre értékesebb és fontosabb erőforrássá válik – amit bátran használhatunk semmittevésre is. Amikor látszólag nem vagyunk hatékonyak, csak bámulunk magunk elé, alszunk, amikor lehetőségünk adódik rá (akár napközben), akkor valójában megadjuk azt, amire a testünknek és az elménknek éppen szüksége van.

Az időnk szűkülése és a saját mulandóságunk élménye fokozottabbá válhat, ahogy látjuk a gyerekünket felnőni, ami valahol lehetőséget is nyújt arra, hogy megküzdjünk az ezzel kapcsolatos szorongásunkkal. Irvin Yalom pszichoterapeuta szerint a halálfélelem feloldásának (vagy elviselésének) egyik eszköze a tovagyűrűzés hite, vagyis az a meggyőződés, hogy életünkkel hatással vagyunk másokra, így a kapcsolatainkban – beleértve az általunk felnevelt gyerekeket – tovább él a lenyomatunk.

Hálás vagyok minden önmagammal töltött percért.
Hálás vagyok azokért a percekért, amikor valóban jelen tudok lenni a gyerekemnek, a gyerekemmel.
Hálás vagyok, hogy nap mint nap láthatom a gyerekemet fejlődni és növekedni.

2.Szabadság: Tegyük fel magunknak a kérdést:

„Minek a szabadságát kell(ene) elengednem a szülővé válással?” Szabadidős tevékenységeket, a szabad munkavégzést vagy az életmódom szabadságát? Mi hozható vissza? Jogunk van elgyászolni mindazt, amitől végleg vagy jó időre búcsúznunk kell. Emellett viszont segíthet egy új kérdésfeltevés: „Miben élhetem meg szülőként a szabadságot?”

Hálás vagyok, hogy tartalmas felnőtt életet élhettem, amíg nem lettem szülő.
Hálás vagyok, hogy szabadon dönthettem a gyermekvállalásról.
Hálás vagyok, hogy szabadon dönthetek a munkámhoz való visszatérésemről.

3. Karrier: Az is veszteség, ha csak átmenetileg kiesünk a munka világából, és az addig épített karrierünk háttérbe szorul. Emellett fontos lehet a különböző szerepeink és azok folyamatos változásának tudatosítása, és annak az elfogadása, hogy nem lehetünk minden szerepünkben egyszerre aktívak. Hiszen törvényszerű, hogy ha egy fontos új életterület és szerep (mint amilyen a szülőség) kerül a középpontba, az valahonnan teret kíván magának. Ez általában egy másik életszerep, például a szakmai vagy hivatásszerep (átmeneti) háttérbe szorulásával, ezzel együtt jelentősebb személyiségátalakulással is együtt járhat.

Hálás vagyok az időért, amiben csak az anyaszerepemmel és az abba való megérkezésemmel foglalkozhattam.
Hálás vagyok, hogy olyan hivatásom van, amiben szívvel-lélekkel és a teljes személyiségemmel jelen lehetek, emellett le is tudom tenni a hivatás-szerepemet, amikor nem dolgozom.
Hálás vagyok a támogató kollegiális kapcsolataimért.

4. Párkapcsolat: Érdemes azt tudatosítani, hogy egy párkapcsolat fejlődésének is vannak különböző fázisai, és ebben a folyamatban elkerülhetetlenek az időről időre bekövetkező krízisek. A szülővé, családdá válás pedig a párkapcsolatnak is egy komoly próbatétele. A szülői szerep mellett érdemes dedikált időt szánni a párkapcsolatra is – a lehetőségekhez mérten gyerekmentes programokkal, vagy – akár csak olyan beszélgetésekkel, aminek a témája nem a gyereknevelés és a napi logisztika, hanem az, hogy kit mi foglalkoztat és hogyan érzi magát a bőrében. Sokszor tényleg nagyon nehéz és energiaigényes munka ez, de megéri.

Hálás vagyok, hogy a párkapcsolatomban megoszthatjuk a terheinket egymással, és tudunk egymás valódi támaszai lenni.
Hálás vagyok, hogy a párommal meg tudom osztani a megéléseimet, és vállalhatom a sebezhetőségemet.
Hálás vagyok, amikor a párom beenged a belső világába.
Hálás vagyok, hogy a párom a gyermekem apja.

5. Felnőtt kapcsolatok és kapcsolódások: Ami szintén sokszor nehéz és megterhelő (mégis megéri!), hogy megengedjük a kapcsolatainkban az érzelmi őszinteséget: hogy merjünk beszélni arról, hogy is vagyunk valójában. Ehhez nagyfokú bizalom szükséges, és akikkel ez megvan, nem érdemes elbagatellizálnunk a nehézségeinket. Akármennyire is ezt hihetjük, nem várja mindenki tőlünk, hogy mosolyogva tűrjünk és hordozzuk el a terheket, mert látszólag más újdonsült szülőknek is olyan jól megy ez.

A kapcsolataink alakulnak, átalakulnak, az új életszereppel akár addig fontos barátságaink is megszakadhatnak, amivel fájdalmas lehet szembesülni, és elszigeteltnek érezhetjük magunkat az aktuális nehézségeinkkel.

Az új szerepeink, így a szülői szerep mentén újabb kapcsolatok is szövődhetnek. Fizikai és lelki támaszt is nyerhetünk és nyújthatunk is másoknak azáltal, ha kapcsolódunk és megosztjuk tapasztalatainkat más, hozzánk hasonló helyzetben lévő szülőkkel. Ezzel az izoláció élménye is feloldható.

Hálás vagyok, hogy vannak körülöttem, akik meghallgatnak, és nem adnak tanácsot.
Hálás vagyok, hogy van kitől tanácsot kérnem, amikor arra van szükségem.
Hálás vagyok azoknak, akik kitartanak mellettem akkor is, ha átmenetileg én nem sokat tudok tenni a kapcsolatunkért.
Hálás vagyok, hogy az új élethelyzetemmel új emberek, új kapcsolódások érkeztek az életembe, és nem érzem magam egyedül.

6. Kontroll: Már szinte közhely, hogy sokszor épp az irányítás vágyának elengedése, ezzel együtt a kontroll átadása a legtöbb, amit tehetünk egy nehéz életszituációban. Kérhetünk és elfogadhatunk fizikai vagy lelki segítséget, hiszen pont ezek azok a helyzetek, amikben nem szükséges erősnek látszanunk. Fontos lehet emellett, hogy találjunk olyan területeket, amikben megélhetjük, hogy van kontrollunk. Ami abban is megnyilvánulhat, hogy mi magunk döntünk úgy, hogy segítséget kérünk.

Hálás vagyok, hogy van kitől segítséget kérnem, amikor (vagy mielőtt) túlterheltnek érzem magam vagy elakadtam.
Hálás vagyok azoknak, akik felajánlották a segítségüket ebben az új élethelyzetben.
Hálás vagyok, hogy vannak, akik mellett elengedhetem magamat, mert tudom, hogy megtartanak.
Hálás vagyok, amikor van annyi erőm, hogy változtassak.

7. Önmagunk: Visszatérve a kiindulóponthoz, az időhöz: adjunk időt magunknak.

Egy olyan mértékű átalakulás, mint a szülővé válás, nem egyik pillanatról a másikra történik meg. A belső fejlődés soha nem egy lineáris folyamat, hanem inkább körkörös, vissza-visszatérő szakaszokkal.

Hálás vagyok, vannak eszközeim és lehetőségeim az önmagammal való foglalkozásra.
Hálás vagyok a terapeutámnak, aki évek óta megtart, elkísér az életem nehéz változásain keresztül.
Hálás vagyok annak a belső hangomnak, amivel tudok türelemmel, együttérzéssel és biztatóan szólni önmagamhoz.
Hálás vagyok, hogy megírhattam ezt a cikket, ami talán másoknak is segít a szülővé válás útján.

Hála a veszteségért? – Avagy mit nyertem azzal, hogy szülővé váltam?

Miután számba vettem, hogy mit veszítettem és miért lehetek hálás, elkezdtem megfogalmazni magamnak, hogy miket nyertem ebben a folyamatban. Fontos felismerés volt számomra, hogy a nyereségek nem a veszteségeim által, hanem azok mellett érkeztek az életembe, és hogy már képes vagyok meglátni a nyereségeket is. Miket nyertem tehát a szülővé válással?

– Egy egészséges, szép, vicces, szeretnivaló, értelmes gyereket (aki tényleg egy főnyeremény).
– Hogy valaki feltétel nélkül, és valószínűleg örökre hozzám tartozik, az életem része, bármi is történjen.
– Hogy gondoskodhatok egy másik emberi lényről.
– Hogy rajonghatok egy élő emberi lényért.
– Családot, ami más, mint amiben felnőttem. Emellett egy másfajta kapcsolódás lehetőségét a származási családommal.
– Jófej anyuka ismerősöket.
– Több empátiát, főleg a szülők felé.
– Identitást. Egy új képet önmagamról, amiben szülő is vagyok.

És mindezekért hálás vagyok.

Azt még nehéz kimondanom, hogy hálás vagyok a krízisért, azért a sokszor tényleg gyötrelmes útért, ami a szülővé válásomhoz vezetett, mivel még mindig tart ez a folyamat, viszont kevésbé erős a sodrása. Néha már meg is lehet állni benne. A hála érzése pedig pont a megállapodásban keletkezik.

Megérkezni a jelenbe a veszteségeink feldolgozása által

Lengyel Eszter, gyászkíséréssel foglalkozó szakember egy, a szülők veszteségeiről szóló online beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy akkor tekinthető feldolgozottnak egy veszteség, „amikor látom a saját gyötrődésem és egy új jövőt.” Ebből az egyszerű mondatból kirajzolódik a krízis utáni stabilizáció állapota: képesek vagyunk elismerni, hogy egy nehéz úton mentünk keresztül (ami talán még mindig tart), elviseljük a jelen fájdalmát, ami mellett megfér a boldogság is, és előre is tudunk tekinteni.

Amikor már nem a hiány és az elveszett jövőkép van a látómezőnk középpontjában, akkor be tudjuk engedni az újat. Szülővé válásunk során így lehetünk képesek – a veszteségeink feldolgozása által – teljes szívvel odaszentelni magunkat a gyereknevelésnek.

Felhasznált irodalom:

Kosztolányi Dezső: Boldogság. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1978.

Irvin D. Yalom: Szemben a nappal. Szemben a nappal – A haláltól való rettegés legyőzése. Park Kiadó, 2018.