„A kapcsolataink nem csupán tükrök, hanem útjelző táblák is” – Interjú Barkász Helénával

Szerző: | 2018. 11. 13. | Én&Te | Olvasási idő: 7 perc

Februárban nem csupán a Valentin-nap, de a csípős téli időjárás is arra figyelmeztet minket, húzódjunk közelebb egymáshoz, testi-lelki értelemben egyaránt. Ebben az időszakban előtérbe kerülnek a kapcsolataink – de vajon hogyan is állunk ezzel a témával napjainkban? Mi jellemzi ma a kapcsolatainkat, hogyan hat rájuk a fogyasztói társadalom, az információ felgyorsult áramlása? Barkász Heléna klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.

Hogyan változtak a kapcsolataink az elmúlt években?

Felgyorsultak. Egyre inkább megfigyelhető, hogy minőség helyett már elsősorban a mennyiségről szólnak, és maga a funkciójuk is megváltozott. Tisztelet a kivételnek, de az elmúlt évekhez képest egyre gyakrabban lehet tapasztalni, hogy mintha már csak annyi lenne a szerepük, hogy tudatosítsák, értékesek vagyunk, újra és újra visszaigazolást nyújtsanak önmagunkkal kapcsolatban.

Ez különösen igaz az online térben, ahol ma a kedvelések, kommentek száma jelenti számunkra az egyik legfontosabb visszajelzést a saját szerethetőségünkkel kapcsolatban.

Mintha félnénk saját magunktól, az egyedülléttől: állandó szükségét érezzük, hogy valaki más tükrében pozitív színben láthassuk magunkat.

Mi lehet a gond azzal, ha igyekszünk elkerülni az egyedüllétet?

Az, hogy így nem tapasztalhatjuk meg a csendet, aminek pedig rendkívül nagy értéke van. Tartunk tőle, hiszen a csendben, egyedüllétben előjöhetnek azok a szorongást okozó gondolatok, amiket olyan nagy a kísértés újra és újra elnémítani egy újabb lájkolnivalóval, elfogyasztott tartalommal. Ezek a gondolatok azok, amikkel nagyon fontos lenne dolgoznunk, de sokszor szinte menekülünk előlük a társaságba, vagy az online térbe.

Gyakran mondom, hogy a szorongás az élet természetes része, amit meg kell tanulnunk kezelni. Valamilyen formában minden ember szorong a hétköznapjai során, de ez nem ijesztő dolog, ha értjük és ismerjük magunkat. Épp ennek a lehetőségét veszítjük el, ha nem hagyunk időt a csendnek és az önmagunkra való figyelésnek.

Ha a kapcsolatainkat, a társas együttlétet használjuk arra, hogy ne kelljen vele foglalkoznunk, hogy elhallgattassuk a szorongást kiváltó gondolatokat, nem jutunk el odáig, hogy képesek legyünk egyedül, csendben is megnyugtatni magunkat.

Mennyit érzékelünk mi abból, hogy ennyire megváltozott a kapcsolatok szerepe az életünkben?

Azt a minőségi változást mindenképp, hogy kevésbé töltenek fel minket az együttlétek. Ha megnézzük napjainkban a kapcsolatokat, látjuk, hogy egyre inkább programok köré épülnek. Korábban nem volt ennyi esemény, felület, ahol együtt lehettünk volna; ma pedig már ritkán számít „elégnek” egy séta a tóparton.

Ahogy a világ körülöttünk egyre felülesebbé, márkacentrikusabbá vált, úgy a kapcsolatok is kaptak egyfajta márkát, amiben főleg a külső jegyek hangsúlyosak. Belül már kicsit inkább csak társalkodónők vagyunk: beszélünk, hallgatunk is néha, de a kapcsolat már jóformán csak eszköz, aminek a tükrében saját magunkra vagyunk kíváncsiak.

Mit teszünk akkor, ha ez a „tükör”, a kapcsolat megromlik?

A kapitalizmus, a fogyasztás mintái a kapcsolatainkra is rányomták a bélyegüket. Rengeteg embert ismerünk, különösen, ha nagyvárosban élünk; szinte futószalagon jönnek az újabb és újabb lehetőségek. Ott munkál bennünk a meggyőződés, hogy nem érdemes pazarolni az időnket, elmélyíteni egy kapcsolatot, hiszen mindig jöhet másik, ami több, és talán jobb is.

Csúnya hasonlat, de néha a kapcsolatok világa is úgy működik, mint egy turkáló: válogatunk, felpróbálunk ezt-azt, de ha mégsem olyan, amilyennek a fogason elképzeltük, már dobjuk is vissza a többi közé. Nem adunk időt egymás megismerésének, annak, hogy a kapcsolat fejlődjön – ezt spóroljuk le a nagy kapkodásban.

Időhatárokat szabunk, meddig kell javulnia egy kapcsolatnak, feltételekhez kötjük a működését, s ezzel ennek a spontán, természetes dolognak adunk egy feszültséget. Ezzel lökjük el magunktól a változás könnyedségét. Akárcsak odakint a világban: rohanunk, fogyasztunk; ám az már egy másik kérdés, mindebben jelen vagyunk-e, élvezzük-e.

Valami hasonló történik a párkapcsolatokkal is?

Igen. A fogyasztói magatartás már a társkeresésben is megfigyelhető: intenzíven dolgozik bennünk a bizonytalanság, a lemaradástól való félelem (FOMO), hogy vajon amíg a meglévő kapcsolaton dolgozunk, nem maradunk-e le valami jobbról.

A párkapcsolatok terén egy másik nagyon érdekes jelenség is megfigyelhető mostanában. Sokan megrekednek egy felületes szinten, főként a külső nyomás, elvárások hatására: nem mernek igazán mélyre menni, inkább megállapodnak valaminél, ami nem jó, csak elfogadható. Ők nem a „sokáig keresgélők”, hanem a „korán megalkuvók”. Ilyenkor jelentkezik a társas magány: együtt élek valakivel, család-gyerek kipipálva, de igazából nem ismerem a másikat, hiányzik a közös cél. Csíkszentmihályi Mihály mondta, hogy egy párkapcsolatban az jelenti a flow élményt, ha kompromisszumot találunk a társunk és saját céljaink között, és figyelmet fordítunk a másik céljaira. Ez elvben azért nehéz, mert az emberek önérvényesítőek, de egy jó kapcsolatban meg tudjuk találni az utat egymás felé. A társas magányban pedig ez bizony hiányzik.

Mit tehetünk azért, hogy javuljon a helyzet a kapcsolataink terén?

Be kell engednünk az életünkbe a csendet, és megtanulnunk megismerni, megerősíteni saját magunkat, megtalálni a helyünket a saját életünkben. Ha pedig úgy érezzük, már megvannak a saját puzzle-darabkáink, gondolkodjunk el: mi az, amit nem szeretünk magunkban, és mitől várjuk a javulást.

Lehet, hogy éppen a kapcsolatainktól, amik tulajdonképpen nem erre hivatottak? Amik nem tudják megadni nekünk azt, amit a saját magunkon végzett önismereti munka, hiszen nem erre valók? Lehet, hogy ezért nem működnek igazán jól?

A kapcsolatok annyira fontos szerepet töltenek be az életünkben, hogy ha szóba kerül a boldogság, 10-ből 8-9 ember rögtön a kapcsolataira asszociál. Mindannyian a kapcsolatok hálójában élünk, ezért olyan fontos látni, mit adnak, adhatnak nekünk. József Attila mondta: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”, és igaza is volt: a kapcsolataink nem csupán tükrök. Ők a mi útjelző tábláink, melyek segítenek jelezni, ha az út, amelyen járunk, nem biztos, hogy a miénk.

A cikk eredeti formájában a Slow Budapest blogján, a SlowBlogon került közlésre.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This