Miért érzem folyton azt, hogy nem vagyok fontos? – Dr. Berczik Krisztina klinikai szakpszichológussal beszélgettünk

Háttérbe szorítva érezni magunkat, keresni a helyünket, folyamatosan meg nem értettségben lenni, miközben minden figyelmünket másokra próbáljuk fordítani – ennek az egyensúlyvesztett állapotnak a hátterében nem ritkán az áll, hogy gyerekként úgy éreztük, nem vagyunk fontosak. Aki azt tanulta meg, hogy a saját szükségleteit háttérbe kell, hogy szorítsa, az valószínűleg felnőttként is ezzel a stratégiával fogja élni a mindennapjait. Ennek pedig állandó igyekvés, a másokra való fokozott odafigyelés lehet a vége, miközben rosszul érezzük magunkat, mert nem tudjuk, hogyan tehetnénk hatékonyan önmagunkért. Sőt, még abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán szabad odafigyelni önmagunkra. A „nem vagyok fontos” üzenetének felnőttkori hatásairól beszélgettünk Dr. Berczik Krisztina klinikai szakpszichológussal, séma- és pszichoterapeutával.

Melyek azok a területek, ahol nyomot hagyhat bennünk, ha a felnövekedésünk során úgy éreztük, hogy nem vagyunk fontosak?

Az önmagunkhoz való viszony alakulásában mindig tetten érhető ez az üzenet. Az önképünk, az önértékelésünk, az önbecsülésünk alakulása mind olyan terület, amelyet ez befolyásol. Sőt, arra is hatással van, hogy mennyire tudjuk elfogadni magunkat. Emellett megjelenik a kapcsolatainkban is: ahogyan másokhoz viszonyulunk. Például társkapcsolatban ennek köszönhetően gyakran érezhetjük úgy, hogy a másik fontosabb, inkább az ő igényeire, érzéseire, szükségleteire fókuszálunk, és kevésbé a sajátunkra. Ennek egyik legjellemzőbb jele, hogy rendszerint alárendeljük magunkat a másik igényeinek, és háttérbe szorítjuk önmagunkat. Mindezt megtapasztalhatjuk a barátok választásánál, sőt, a munkahelyünkön is.

Gyakori, hogy az, aki önmagát nem éli meg fontosnak, nem olyan területen dolgozik, amihez igazán kedve lenne, helyette szinte kötelességszerűen ragaszkodik valamihez – akár el is nyomhatja a saját érdeklődését.

Természetesen ennek hátterében az is állhat, hogy nem kapta meg gyerekként azt a támogatást, amivel hozzásegíthették volna, hogy megtalálja a saját útját, inkább ráerőltettek valamit, amit a szülei vélhetően jónak láttak, ő azonban más iránt érdeklődött volna. Ez az alapvető gyerekkori élmény érhető tetten akkor is, ha valaki rendszeresen benne marad olyan helyzetekben, feladatokban, munkakörökben, amikben nem érzi jól magát. Ennek jele lehet a túlalkalmazkodás is, amikor valaki szinte mindent elvállal csak azért, hogy elfogadják. Ő vélhetően azt az üzenetet kapta gyerekként, hogy nem elfogadható vagy nem fontos, viszont ha alkalmazkodott, akkor kapott némi figyelmet, vagy valamilyen pozitív visszacsatolást, így ezt a stratégiát vitte tovább felnőttként is.

Az önzés fogalmát is gyakran tévesen túl szigorúan értelmezik az ebben érintettek: úgy érzik, ha azt teszik, amit valójában szeretnének, amire ténylegesen vágynak, akkor önzőek. Vagyis úgy élik meg, hogy nekik nem szabad ráhangolódni a saját belső érzéseikre, sőt, a vágyaikat sem teljesíthetik be. Azt fogalmazzák meg: önzőség, ha magadra gondolsz, mert a másik ember sokkal fontosabb.

Önmagunkkal kapcsolatban mi az, amit érdemes lenne megváltoztatni a gondolkodásunkban, ha érintettek vagyunk ezen a téren?

Azt, ahogyan a saját szükségleteinkhez, érzéseinkhez viszonyulunk, ugyanis jellemzően ezeket szokták elhanyagolni az érintettek.

Ahhoz, hogy önmagunkkal jobban bánjunk, a kapcsolataink kielégítőbbek legyenek, a munkánkban örömünket leljük, és alapvetően is kiegyensúlyozottabbak legyünk, elengedhetetlenül fontos, hogy odafigyeljünk a saját igényeinkre.

Akinek azt közvetítették gyerekként, hogy ő maga és az érzései nem számítanak, jó eséllyel felnőtt korában is ezt fogja tovább vinni.

Milyen jellemző formában mutatkozhat ez meg?

A sématerápia megközelítése jól érthetővé teszi a folyamatot. A sémák olyan gyerekkorban kialakult belső mintázatok, amelyekben gondolatok, érzelmek, testi érzetek vannak jelen, melyek bizonyos helyzetekben aktiválódnak. A számunkra fontos személyek üzenetei, hozzánk való viszonyulásai alapján alakulnak ki, és egy rendkívül erőteljes és jellegzetes élményvilág jelenik meg bennünk a sémák aktiválódása során.

Amikor a maladaptív, káros sémáink aktívak, torzul az, ahogy a körülöttünk lévő világot, az embereket értelmezzük, és nem az aktuális, hanem a sémán keresztül megélt valóságra reagálunk. A maladaptív sémák ártalmas gyerekkori tapasztalatok során jöttek létre, és a sémák aktiválódása azt az érzést kelti, mintha újraélnénk ezeket a megterhelő élményeket.   A „nem vagyok fontos” érzése, gondolata, lenyomata is tekinthető egyfajta sémának.

A sémákat csak szóbeli közlések alakíthatják ki?

Lehetnek ezek direkt verbális üzenetek, ugyanakkor indirekt, nonverbális formában is lehet közvetíteni őket. Akár úgy, hogy a szülők nem figyelnek oda a gyermekre, elhanyagolják, vagy olyan megjegyzéseket tesznek rá, amiből ő azt a következtetést vonja le, hogy a személye vagy az érzései nem számítanak. Ezekből alakulnak ki az alapsémák vagy alaphiedelmek magunkkal, másokkal, és a világgal kapcsolatban.

Ezek az úgynevezett negatív, vagyis maladaptív sémák nehezítik az alkalmazkodást?

Igen, és ezek rendkívül áthatóak: gondolatok, érzelmek, emlékek, testi érzetek formájában jelentkezhetnek. Vannak pozitív sémák is, de mi a terápiában elsősorban a maladaptív sémákkal dolgozunk, hiszen azokon szeretnénk változtatni.

Honnan tudhatom, hogy egy sémával van dolgom?

A sémák ismétlődésekhez vezetnek az életünkben, mondjuk, újra és újra ugyanolyan kapcsolatokba kerülünk. Vagy rendre ugyanolyan helyzetben találjuk magunkat, például azt vesszük észre, hogy megint nem az számít, hogy nekem mi jó, hanem úgy érzem, mindig elnyomnak, háttérbe szorítanak. Ezek a visszatérő jelenségek arra figyelmeztethetnek, hogy valamilyen séma működik a háttérben.

Vannak olyan helyzetek, amelyek tipikusan aktiválhatják a sémáinkat, ilyenkor rendszerint nagyon erős, elárasztó érzelmeket élünk át. Általában ezek negatív érzelmek, és döntően olyan helyzetekben jelentkeznek, melyek kezelése nehézséget jelent a számunkra. Gyakori tapasztalat, hogy az ismétlődő jelenségeket valahogy felismerik az emberek, és szeretnének is változtatni, de önerőből ez nagyon nehéz, mert annyira mélyen gyökereznek ezek a mintázatok, hogy önmagában az elhatározás ritkán szokott elég lenni.

Ha én úgy gondolom magamról, hogy egyáltalán nem is vagyok szerethető, akkor az már utalhat arra, hogy egy séma áll a háttérben?

Ha nem alkalomszerűen, egy-egy izolált helyzetben jelentkeznek olyan gondolataim, hogy nem vagyok elfogadható, vagy nem vagyok elég jó, hanem átható módon, a személyiségünk lényegét érintően érezzük azt, hogy nem vagyunk szerethetőek, az jó eséllyel azt feltételezi, hogy valamilyen sémával lehet dolgunk.

A séma ugyanis olyan jelenség, ami rendkívül mélyen gyökerezik a személyiségünkben. A kognitív terápia – a sématerápia egyik legfontosabb előzménye – lelki modellje ezt nagyon érzékletesen mutatja be.  Ez az elmélet egy hierarchikus rendszert feltételez az elménkben: legalul vannak a sémák, azok a legáthatóbbak, a legkevésbé tudatosak. Egy szinttel feljebb a másodlagos hiedelmek helyezkednek el, melyek olyan vezérelvek, amelyek a sémákat kialakító helyzetekkel történő megküzdésben segítettek minket.

A tudatossághoz legközelebb eső szinten pedig az úgynevezett negatív automatikus gondolatok vannak, melyek a sémákból erednek. Például, ha éppen az a sémám, hogy nem vagyok szerethető, akkor ennek a megjelenését, aktiválódását úgy fogom érzékelni, hogy számos különböző helyzetben ennek megfelelő tematikájú negatív gondolataim lesznek: senki nem kíváncsi rám, úgyis itt fognak hagyni, úgysem lesz senkim, egyedül fogok maradni. Ebből érzékelhetjük, hogy olyasmi dolgozik bennünk, ami az egész személyiségünket áthatja.

Dr. Berczik Krisztina, klinikai szakpszichológus, séma- és pszichoterapeuta. Fotó: Tóth Balázs

Milyen családi működésmód vezethet oda, hogy a gyermekben az a belső élmény alakul ki, hogy ő nem fontos?

Sokféle családi dinamika, családi probléma eredményezheti ennek az érzésnek a kialakulását, a szülők megoldatlan lelki zavarai például tipikusan ilyenek. Ide tartoznak a különböző függőségek, akár az alkoholbetegség, ami rendszerint annyira leköti a szülők figyelmét, hogy kevés energia marad másra. Ugyanis nem csupán az ebben szenvedő fél számára okoz ez sok nehézséget, hanem a társának is, így a gyerekekre sokkal kevesebb figyelem jut.

Ők nem feltétlen direkt módon élik meg ebben a helyzetben azt, hogy nem fontosak, hanem például elhanyagolás formájában, úgy, hogy a szülők nem tudnak kellő figyelemmel feléjük fordulni. Hiszen ebben a helyzetben nem az a fő kérdés, hogy a gyerek hogy van, és neki miben lenne szüksége segítségre, támogatásra, vagy csak jelenlétre, hanem arra kerül a fókusz, hogy a függőségben szenvedő szülő milyen állapotban lesz éppen aznap – ami rendszerint kiszámíthatatlan.

Másfajta pszichiátriai zavarban szenvedő, például depressziós felnőtt mellett is gyakori tapasztalat, hogy nem érzi magát fontosnak egy gyermek, mert a depressziós szülő a betegsége miatt visszahúzódó, nehezebben kapcsolódik, és nem tud úgy reagálni a kicsi szükségleteire, ahogyan az optimális lenne. Az érzelmileg labilis szülő mellett is kialakulhat a gyerekben az az érzés, hogy ő nem számít, sőt, akár arra is sor kerülhet, hogy maga a gyermek kezdjen szülő szerepben működni. Ha ugyanis arra van szükség, hogy ő kezdje figyelni a felnőttek szükségleteit, és arra hangolódjon rá, hogy ő mit tehet a szüleiért, akkor sérülni fog az az alapvető igénye, hogy ő kapja a gondoskodást és a törődést.

A gyermek személyisége még kialakulatlan, képlékeny, sokszor van szüksége támpontokra, hogy értelmezni tudja a vele történteket, illetve megélje a róla való gondoskodás élményét. Egy gyermek folyamatosan tanulja a világ működését, nincs még kész megoldási stratégiája a nehézségek feldolgozására, emiatt könnyebben is sérül, ha a szükségleteit a gondozója nem tudja kielégíteni.

A legsúlyosabb esetek közé tartozik a bántalmazás, ekkor teljesen lekerül a fókusz arról, hogy mi lenne fontos a gyereknek. Ilyenkor az az üzenet közvetítődik felé, hogy amit ő érez vagy gondol, az egyáltalán nem számít. Gyakran az ilyen családokban a feszültséget a gyerekeken vezetik le, azért bántják őket, mert a felnőttek a saját feszültségüket nem tudják megfelelően kezelni. Emellett van, hogy a gyermek érzelmi szükségleteit kimondottan büntetik. Amikor például támogatásra lenne szüksége, akkor megszidják, hogy milyen anyámasszony katonája.

Az elvált szülők gyerekei mennyire tartoznak a rizikócsoportba?

Nem törvényszerűen, ugyanis szépen is el lehet válni, akkor nem fog kialakulni olyan dinamika, amelyben a gyermek nem érzi magát fontosnak – lehet úgy is kezelni egy ilyen helyzetet, hogy ez ne forduljon elő. Ugyanakkor például a fiával egyedül maradó anyuka láthatja a gyermekében a támaszát, emiatt előfordulhat, hogy a szülő szerepébe kényszerül. Természetesen fordítva is megtörténhet: a válás után szétcsúszó apa a lányánál keres érzelmi támogatást, akiben így kialakulhat fokozott felelősségérzet. Ezekben az esetekben tűnhet úgy, hogy a gyermek nagyon fontos a szülő számára, de valójában nem ő maga a fontos, hanem az a szerep, az a funkció, amit a szülő életében betölt.

Ha megfordítjuk a kérdést, és onnan közelítjük meg, hogy optimális esetben mennyire kell, hogy fontosnak érezze magát egy gyermek a megfelelő fejlődéshez, akkor milyen családi működésmódot érdemes látnunk? Vagyis milyen a pozitív példa?

Az alapvető érzelmi szükségletek első csoportjának, a biztonságos kötődés szükségletének a betöltése rendkívül fontos. Ide tartozik a gyermek szeretete, elfogadása, amiből bármennyit adhatunk, az csak jót tehet.  Érezze, hogy ő feltétel nélkül elfogadható, szerethető. Értsék meg őt, legyenek vele együttérzők! Emellett nagyon lényeges, hogy a jogos igények és érzelmek kifejezésének szükséglete is megfelelő teret kapjon: a gyermek szabadon ki tudja fejezni magát, vagyis elmondhassa, mire van szüksége, mit érez, erre pedig a család értő figyelemmel reagáljon. Fájdalmas, ha ezeket a felnőttek lesöprik az asztalról.

Akár azt is fogadjuk el, ha a gyermek azt fejezi ki, hogy valami rosszul esik neki a szüleitől?

Igen, ez is beletartozik a jogos érzelmek szabad kifejezésébe. Persze ne csak a gyermek, hanem valamennyi családtag felé biztosítsuk ennek a lehetőségét. Emellett az is lényeges, hogy a gyermek az örömét is szabadon kimutathassa.

Három további alapvető érzelmi szükséglet létezik még. Az egyik az autonómia, kompetencia és én-azonosság szükséglete, annak az igénye, hogy a gyermek képessé váljon az önállóságra, és önmagát egy kompetens, stabil identitással rendelkező személyként élje meg. A spontaneitás és játék szükségletének betöltése is elengedhetetlen az egészséges személyiségfejlődéshez: megélni az alkotást, a játékot, a szabad teret arra, hogy ő maga töltse meg tartalommal a játékra szánt időt, vagy akár legyen lehetősége, álmodozni is.  Az ötödik érzelmi alapszükséglet a reális keretek és önkontroll szükséglete. Minden gyermek számára fontos, hogy megtanuljon egészséges mértékben tekintettel lenni másokra, figyelembe venni mások érzéseit, valamint képessé váljon érzelmeit, impulzusait is megfelelő módon szabályozni.

Említette, hogy nagyon mélyen gyökereznek bennünk ezek a gondolatok, akár sémákként is működhetnek. Ez az oka annak, hogy ennyire nehéz változtatni? Sokszor olvasunk ugyanis hasznos könyveket, írásokat például a határok meghúzásáról vagy a szükségleteinkre való odafigyelésről, mégsem olyan egyszerű ezeket megvalósítani.

Olyannyira áthatóak ezek a hiedelmek bennünk, hogy alapvetően meghatározzák az énképünket, a világképünket, a többi emberről alkotott elképzeléseinket. Ahhoz hasonlíthatunk egy aktív sémát, mintha egy speciális szűrőkkel, torzító lencsékkel ellátott szemüveg lenne rajtunk, és mindent ezen keresztül látnánk. Így sok mindent nem észlelünk tisztán, vannak vakfoltjaink, és erről ráadásul nincs is tudomásunk. Egyedül egy bizonyos határig el tudunk jutni, azonban a teljes rálátáshoz kell a külső, szakszerű segítség. Ráadásul a maladaptív sémák számos olyan elemet tartalmaznak, amelyek ismerősek, emiatt is olyan nehéz őket átírni, vagy a működésüket megváltoztatni.

Az ismerős dolgok ugyanis stabilitást nyújtanak, még akkor is, ha rosszak nekünk, az új pedig mindig kicsit ingoványos talaj. Továbbá mivel a sémák kapcsolatokban alakultak ki, ezért kapcsolatokban tudnak gyógyulni is. A változáshoz éppen ezért szükséges a biztonságos, elfogadó terápiás kapcsolat, amelyben megélhetjük, hogy számítanak az érzéseink és a szükségleteink, és hogy igenis fontosak vagyunk.