Parentifikált férfiak a párkapcsolatban – Amikor az egyedül épített kártyavár összeomlik

Több cikkemben írtam már a parentifikáció jelenségéről, és kitértem arra, hogy milyen egy parentifikált nő, aki meg akarja menteni a párját, és túl dominánssá válik a párkapcsolatban. A parentifikáció jelensége a férfiakat is ugyanúgy érinti, így a következő írásomban azt fogom körbejárni, mi is jellemző azokra a férfiakra, akik túlzott felelősségvállalásuk miatt magukat cserbenhagyják, miközben átölelik és megmentik a világot.

Egy parentifikált férfi minden rezdüléséből érezni lehet az odaadó szeretetet és az érzelmi közelséget. Olyan teremtőerővel és problémamegoldó képességgel rendelkezik, ami miatt az élet sok területén sikeres. Legfőbb motivációja az, hogy a családnak és a gyerekeknek mindent megadhasson, nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is. Egy dologra nem figyel: saját magára. Éppen ezért, amikor elfárad a párkapcsolatában, akkor összeomlik a kártyavár, amit tulajdonképpen egyedül épített.

Sajnos a kultúránkban beágyazódott domináns férfi és törékeny, gyenge nő mítosza ideális kapcsolatot sejtet. Jó példa erre, ha egy parentifikált férfi támogatásra szoruló, törékeny nőt választ, aki tudattalanul megmentésre vágyik. Ez viszont azzal jár, hogy egy idő után elbillen a párkapcsolat egyensúlya.

„Csak ne legyen velem baj, ne okozzak gondot!” – Hogyan is lesz egy gyermekből önfeláldozó felnőtt?

A biztonságos kötődés kialakuláshoz szükség van egy olyan szülőre, aki képes megadni gyermekének azt a szeretetet és figyelmet, amire ebben az életkorban alapvető igénye van. Ennek feltétele az, hogy a szülő képes legyen saját szükségleteiről „felnőtt módjára” gondoskodni.

Ha nincsen rendben a szülő, akkor akaratán kívül gyermekét fogja felhasználni saját szükségletei kielégítésére, így megfordulnak a szerepek: a kisgyermek lesz kénytelen leképezni a szülő igényeit, és megpróbálni azokhoz alkalmazkodni,  miközben a saját szükségleteit lehasítja. A gyermek már korán azt tanulhatja meg, hogy „akkor vagyok szerethető, ha mindent elkövetek azért, hogy a szüleim jól érezzék magukat”. Éppen ezért már egész kicsi korától alapműködéssé válik az a mintázat, ami felnőtt korában olyan természetes lesz: a másik igényeit előbb definiálja és elégíti ki, minthogy a sajátját megérezné.

Ilyen módon az önreflexió képessége sem tud kifejlődni, viszont az empátia és a másikkal való azonosulás képessége annál jobban.

Jellemző példa Tibor esete, aki a hatosztályos gimnáziumot egyedül választotta ki, szülői segítség nélkül. Képzeljünk el egy tíz éves gyermeket, aki arról gondolkozik és dönt, hogy tíz évesen hová szeretne menni továbbtanulni! A szülők nem értek rá ezzel foglalkozni, és mivel Tiborban addigra már megszületett a korához képest túlzott felelősségvállalás, így természetes volt a számára, hogy ő saját maga intézi ezt. Emellett Tibor vállalta azt a hálátlan szerepet is a családban, hogy közvetített a szülők között, balanszírozott és próbálta elérni, hogy a szülei ne ordibáljanak egymással, hanem beszéljék meg a problémákat. Ő volt a „kis felnőtt”, aki vállalta a felelősséget a szülők párkapcsolatáért is.

A parentifikált férfi érzelemvilága

Sokszor a fiúgyermekre is hárulnak olyan feladatok és felelősség, amivel az édesanya helyébe kell lépnie. Így már egészen beépül a személyiségébe egyfajta gondoskodó energia, kicsit olyanná is válhat, mint egy tyúkanyó. Innen ered, hogy a parentifikált férfiak olyan odaadó, bensőséges érzelemvilággal rendelkeznek, ami az empátiát és a másik szükségleteire való odafigyelést erősíti. Gyakori, hogy a saját családjukban ők az érzelmi pólus, az empátiát érző fél, éppen ezért a gyerekek is nagyon szeretnek a társaságukban lenni. Felnőttként abban kell megtalálniuk az egyensúlyt, hogy a töméntelen sok feladat mellett maradjon idejük és energiájuk a gyerekekkel való kapcsolódásra is.

Volt egy kliensem, Ferenc, aki tizenhat éves korától már komoly pénzt keresett a tanulmányai mellett, amiből a szüleit támogatta. Keményen dolgozott, egyre nehezebb terheket cipelve. Jó érzés volt számára, hogy a szüleit, a testvéreit is támogatja, és hogy ezen kívül képes megteremteni a saját életéhez szükséges anyagi feltételeket is. Mire negyven éves lett, volt három gyermeke, csodálatos háza, egy felesége, akinek nem kellett dolgoznia. Ferenc egy olyan birodalmat hozott létre, amiben ő volt a problémamegoldó ember. Egy ideig nagyon jól bírta a gyűrődést, de egy idő után kezdett elfáradni és rosszul érezni magát, hiszen az egész élete arról szólt, hogy szolgált. Ápolt két nagyszülőt, hogy kímélje a szüleit, támogatta anyagilag a szülőket, a saját családjának pedig előteremtette az anyagi és fizikai szükségleteit. Az élet egy merő feladathalmazzá vált számára, ami miatt nem maradt idő és energia arra, hogy a saját szükségleteivel is foglalkozzon. Elfáradt, és az alig negyven éves férfi ötven évesnek nézett ki.

Viszont eljött az a pont, amikor zsigeri fájdalmat élt át, ugyanis pont ugyanaz történt vele a felnőttkori életében, mint gyermekkorában. A fél világot a vállán cipelte, mindenki csak akkor kereste a társaságát, amikor segítséget kértek tőle, természetessé vált, hogy ő egy erős, kitartó ember, aki mindig megoldja a problémákat. Annyira elkényeztette a környezetét, hogy mindenhatóként tekintettek rá. Kihasználták őt, pont úgy, mint gyermekként a szülei.

A parentifikált férfi nem könnyed, nem felszabadult, mert sok önként vállalt felelősséget cipel. Belepik az életét a feladatok, a túlzott felelősségvállalás. Ráadásul általában a munkahelyén is vezető tisztséget tölt be, ott is hatalmas felelősség nyomja a vállát. El tudunk képzelni egy madarat, amint öt tonna ráaggatott súllyal röpköd felszabadultan a levegőben? Ugye nem? Hát így él egy parentifikált férfi, aki még öt tonnával a hátán is szárnyalni próbál.

A maximalista „mindent bele!”

A túlzott felelősséget vállaló férfi tehát az empátiájának és az érzéseinek köszönhetően nagyon családcentrikus, és addig nem nyugszik, amíg létre nem hozza a saját családját, amiben odaadóan szolgál. Maximalizmusának köszönhetően van egy idilli fantázia a fejében, amit nem ad alább, és bármit megtesz azért, hogy ezt a vágyat beteljesítse.

Kiváló érzékkel választ olyan feleséget, aki támogatásra szorul, életképtelen, és sokszor érzelmileg megközelíthetetlen, és aki így nagyon tudja élvezni a parentifikált férfi juttatásait. Bár úgy tűnik, hogy a férfi dominál a párkapcsolatban, csakhogy ez a dominancia leginkább arra irányul, hogy a másik ember szükségleteit elégíti ki – pont úgy, mint gyermekként a szüleivel való kapcsolatában. Ilyen módon a párkapcsolat a férfitől pont azt az önmagát cserbenhagyó, más feladatait megoldó működést igényli, ami már gyermekkorból ismerős a számára, és tudjuk, hogy ami ismerős, az biztonságos.

A parentifikált férfi nem tud megtartani a párkapcsolatban egy olyan határt, ami az ő saját önvédelmi határa lehetne, éppen ezért túlműködővé, ezáltal túlterheltté válik a kapcsolatban. Partnere számára ez roppant kényelmes, mivel neki így nem, vagy csak ritkán kell felelősséget vállalnia. Mindez azért történik, mert a férfi mindenáron össze akarja kalapálni az ideális családot, olyat, amilyen soha nem volt az életében, és ezért dolgozik hatalmas erőkkel, akkor is, ha a társa passzív. Mivel maximalista, ezért nem is elégszik meg kevesebbel, így azt az energiát is belepakolja a kapcsolatba, amit a társának kellene.

A napokban az egyik kliensem felhívott, hogy nem ér ide a terápiára, mert mennie kell a gyermek szülői értekezletére, mivel a felesége elment szaunázni. Miközben az autóból lezavarja a meetinget, ha szerencséje van, az iskolába is odaér. Utána, ha hazavitte a gyereket, kis késéssel érkezik hozzám. Megkérdeztem tőle a terápiás ülésen, hogy miért nem delegálta a feleségére a szülői értekezletet? Azt válaszolta, hogy az a biztos, ha ő megy be a suliba. Ebből is érezhető az a párkapcsolati játszma, amiben a parentifikált férfi vállal felelősséget a közös dolgokért, miközben biztosítja a kényelmet a nőnek, a nő pedig belehelyezkedik ebbe a szerepbe, és nem vállal felelősséget.

Ez azért van, mert a parentifikált férfi nem bízik senki másban. Ráadásul remek, pótolhatatlan társnak érzi magát, aki mindent megtesz a feleségéért. Olyan kényelmes életet teremt a nőnek, hogy a hölgy biztosan nem keres mást. Tehát a mindent megengedés művészete megadja a férfinek a pótolhatatlanság és a lecserélhetetlenség érzését, így teljesül az erős férfi mítosza, a kapcsolatban ez szolgálja a biztonság érzését számára. Tulajdonképpen a parentifikált férfi egy személyben irányítja a kapcsolatot a támogató és megmentői játszma leple alatt. Miközben folyamatosan kiszolgálja a szükségleteket, saját magáról feledkezik el.

… „majd hirtelen elég!” – A kifáradás jelensége

Ha egy filmet néznék, most jönne a dráma. Egyszer csak azt érzi a férfi a kapcsolatban, hogy ELÉG! „Miért van az, hogy a párom tehetetlen és kényelmes? Miért nem vár engem rendezett otthon és főtt vacsora, amikor egész nap a családért gürizem? Mi az oka annak, hogy nem kapok szeretet-üzenetet, amiből érezném, hogy fontos vagyok és szeretnek?”

Ilyenkor gyakori, hogy történik egy olyan megvilágosító élmény, ami megrázza a kapcsolatot. Lehetséges, hogy a férfi találkozik egy olyan nővel, aki nem igényli azt, hogy megoldja az életét. Ilyenkor rádöbben arra, hogy lehetne másként, könnyedebben is élni. Ennek ellenére a fokozott felelősségvállalásnak köszönhetően mindenképpen megpróbálja a kapcsolatot rendbe hozni. Gyakran pont a társ az, aki hiányzik a közös megoldásból, mert sértődötten gubbaszt, mint egy félénk kismadár. Nem kommunikál, sokszor képtelen a közös megoldásban gondolkozni és a párterápián részt venni. A férfi egy ideig erőlködik, mindent elkövet, hegyeket mozgat meg, győzködi a nőt, magyaráz, érvel, kér, amíg végleg ki nem merül. Ekkor tör be a gondolatai közé az a bizonyosság, hogy ő feltette az egész életét a kapcsolatra, amiben valójában egyedül volt. Egyedül építette a kártyavárat, ami összeomlott. Óriási igazságtalanságot él át, és szakítani akar.

A parentifikált motiváció: legyen kiért élni!

Egy ilyen kapcsolati krízisben az lenne a legnagyszerűbb megoldás, ha mindkét fél vállalna felelősséget azért, hogy a kapcsolat rendbe jöhessen. A parentifikált férfinek azt kellene megtanulnia, hogy saját maga szükségleteit helyezze előtérbe, a partnerének pedig azt, hogy lépjen ki a kényelemből, és ő is vállaljon önmagáért is, és a kapcsolatért is felelősséget.

A férfiak ilyenkor gyakran érzik úgy, hogy nincs már több idejük, mert sokat elfecséreltek a kapcsolatban. Így nagyon nehezen, de eljutnak ahhoz a döntéshez, hogy elválnak.

Tehát az történik dinamikailag, hogy hosszú ideig mindent, erőn felül belepakolnak a kapcsolatba, majd a hirtelen kifáradás és eszmélés következményeként átélik azt a mardosó és mély igazságtalanság érzetet, ami a gyermekkori megtapasztalt kihasználtságnak az utóérzése.  Ez arra sarkallhatja őket, hogy egy új lehetőséget keressenek, és rendületlenül dolgozzanak egy jól működő saját családért.

Azonban ha nem kezdik el megérteni, hogy miért is hanyagolják el saját magukat, miért nem képviselik a saját szükségleteiket, akkor jó eséllyel választanak tudattalanul az előzőhöz hasonlóan.

Csak akkor tudunk egészségesebb párkapcsolatot létrehozni, ha már a választásunk is más minőségű lesz. Ehhez azonban a parentifikált férfinek is a saját fejlődésével kell elkezdenie az új család alapítását azért, hogy az újabb választás már ne a gyermekkori traumája megismétlése legyen.