„Az elfogadó, nyitott figyelmet szeretném megadni a hozzám forduló klienseknek” – Állandó szerzőnkkel, Sárkány Kingával beszélgettünk

Sokrétű érdeklődés, nyitottság, türelem, odafigyelés, ráhangolódás, természetszeretet, aktivitás, alkotásvágy. Mindez jellemzi Sárkány Kinga tanácsadó szakpszichológust, művészetterapeutát, a Pszichoforyou állandó szerzőjét, aki magánrendelése mellett iskolapszichológus, és értelmi sérült felnőttekkel is dolgozik. Szakmai életútja mellett arról is beszélgettünk, hogyan őrzi meg egyensúlyát a sokféle feladat és kihívás mellett.

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy szívesen lennél pszichológus?

Mivel a szüleim pedagógusok, és nagyon nyitottak a világra, elég nagy könyvtárunk volt otthon, sokféle irodalommal, többek között pszichológiai témájú könyvekkel. Nagyjából tizenhárom éves lehettem, amikor kíváncsiságból levettem a polcról Carl Gustav Jung Bevezetés a tudattalan pszichológiájába című könyvét, amit aztán hatalmas érdeklődéssel olvastam. Bár nyilván alig értettem belőle valamit, hiszen tele volt szakkifejezésekkel, nagyon menőnek éreztem, hogy egy pszichológus könyvét forgatom. Azt hiszem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én is pszichológus akarok lenni. Aztán valahogy ez a gondolat idővel háttérbe szorult.

Hogyan kapott teret később mégis?

Azt hiszem, a segítő vénám már kamaszként is érzékelhető volt. Ahogyan szerintem a legtöbb pszichológus, én is fogékony voltam a körülöttem lévő barátok problémáira, és általában jó hallgatóság voltam már akkor is.

A kamaszkor összességében elég nehéz időszak volt számomra, ekkor kezdtem a művészetterápia felé is fordulni, persze egyáltalán nem tudatosan.

Egyszerűen azt éreztem, hogy nagyon jót tesz, ha alkotok, főleg rajzolok – ez a folyamat segített jobban kapcsolódni önmagamhoz, és jó érzés volt megtapasztalni, hogy van valami, amibe a negatív érzéseimet ki tudom csatornázni. Ráadásul a belső tartalmak építő formában juthattak kifejeződésre.

Talán az is hasznos lett volna, ha a szüleim akkor elvisznek pszichológushoz, ami végül nem történt meg. Persze valószínűleg rosszul érintett volna, hiszen arra gondoltam volna, hogyan is lehetne valakiből pszichológus, ha neki magának is szüksége van ilyen jellegű segítségre. Ma már természetesen egészen másképp látom ezt a kérdést. A „hozott” csomagunkkal való foglalkozás és a folyamatos önismereti munka nagyon fontos részét képezi a pszichológusi szakmának. Tulajdonképpen szerintem ez is a munkakörünk része.

Amikor a továbbtanulásról kellett dönteni, akkor már teljesen egyértelmű volt az irány?

Mindig a pszichológia szerepelt az első helyen, azonban mivel nem vettek fel azonnal az ELTÉ-re, volt egy évem gondolkodni, hogy valóban ezzel szeretnék-e foglalkozni hivatásszerűen. Mindig is nagyon érdekeltek a nyelvek és a különböző kultúrák is, így felvetődött, hogy a portugál-skandinavisztika szak irányába indulok el. De végül úgy hozta az élet, hogy másodjára végre sikerült a felvételim, így maradt az eredeti terv.

Az egyetemen elsősorban a kutatói vonal kezdett érdekelni, eltávolodtam a terápiás, segítő iránytól. Kognitív pszichológiát tanultam, mert rendkívül érdekelt a kognitív idegtudomány és az idegrendszeri működés, ami azóta sem múlt el, csak a szakmai életemben ez kicsit háttérbe szorult. Emlékezetkutatással kezdtem foglalkozni, az önkéntelen emlékezet, ezen belül az emlékek keletkezése volt a szakdolgozati témám, ami rendkívül izgalmas terület. Írtam is egy cikket erről a Pszichoforyou-ra. Nagy öröm számomra, hogy ez a magazin is az életem része, hiszen olyan témákat tudok bemutatni, amelyek nagyon foglalkoztatnak, legyen az tudományos vagy társadalmi téma, kliensektől érkező gondolat vagy személyes tapasztalat.

Végül miért nem maradtál a kutatói vonalon?

A kutatási témámat túl elméletinek éreztem. Bár szerintem nagyon izgalmas, és nagyon szerettem, úgy láttam, hogy nem hoz gyakorlatban alkalmazható, megfogható eredményt. Persze nem tettem le most sem a tudományos munkáról – ha olyan témát hoz elém az élet, amiben meglátom ezt a lehetőséget, akkor valószínűleg élni is fogok vele.

Hogyan kezdtél az emberek elé fordulni? Mi vitt a terápiás munka irányába?

Az egyetem mellett már dolgoztam egy tanácsadó cégnél, ahol többek között készségfejlesztő képzéseket is tartottam kis-középvállalkozásoknál és az állami szektorban. A tréningek kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék emberekkel foglalkozni. Mivel kamaszkorom óta érdekelt a képzőművészet és saját tapasztalatom is volt az alkotás gyógyító erejéről, így adta magát, hogy művészetterápiás módszertant tanuljak a pszichológiai munkához.

Egyébként is szívesen foglalkozol képzőművészettel?

Abszolút! Azt szoktam mondani, hogy ennek a területnek egyszerre vagyok aktív és passzív felhasználója. Sok olyan élményem van, amikor rengeteget adott egy-egy művészeti alkotás, akár csak egy festmény is, úgyhogy több megközelítésben is igaz rám, hogy „művészetfogyasztó” vagyok. A művészetterápia által pedig azt az élményt szerettem volna átadni az embereknek, amit kamaszként én magam is átéltem, és nagy hatással volt rám. Bár akkor nyilván autodidakta módon vettem részt ebben a folyamatban, terapeutaként pedig egy módszert tanultam meg, ami irányított, strukturált, ezáltal eredményesebb is.

Az első munkahely, ahol művészetterápiás csoportokat tartottam, egy kis magánklinika volt, itt olyan párokkal dolgoztunk, akik az első gyermeküket várták. Nagyon élveztem ezt a feladatot. Ez adta a lendületet, hogy elkezdjem a tanácsadó szakpszichológusi képzést. Közben egy tréningcégnél dolgoztam, ami gazdagította a látóköröm, hiszen így ráláttam különféle cégek működésére, a tipikus munkahelyi problémákra, a munkavállalók, vezetők jellemző nehézségeire. Izgalmas terület ez is.

A magánrendelés indulása nagy változás volt ez életedben?

Bizonyos szempontból igen, bár addigra viszonylag széleskörű tapasztalataim voltak már. Dolgoztam művészetterapeutaként, és iskolapszichológus is voltam, ami rendkívül sokrétű, komplex munka, mindig rendszerben kell gondolkodni: a diákok mellett a tanárokkal, és a szülőkkel is együtt kell dolgozni, mindenkivel meg kell találni a közös hangot, a megfelelő kommunikációt és eszközöket. Ma is azt gondolom, hogy ez az egyik legkeményebb pszichológiai munka, amit ráadásul gyakran pályakezdők látnak el. Le a kalappal előttük.

A nagy változást tehát inkább abban tapasztaltam, hogy én ebben a munkaformában érzem leginkább a hivatásérzést, nagyon szeretek a klienseimmel dolgozni.

Jelenleg a Down Alapítványnál dolgozol foglalkoztatási tanácsadóként. Mi a feladatod pontosan?

Értelmi sérült személyek számára nyújtok segítséget a nyílt munkaerőpiacon való elhelyezkedésben. Emellett most is dolgozom iskolapszichológusként a Pető Intézetnél. Ez részben nekem is új terület, ugyanis a Pető Intézetben elsősorban központi idegrendszeri károsodás következtében mozgássérült fiatalok vannak, akik emellett még értelmi sérültek is lehetnek. Szóval kihívás, de szép kihívás ez a feladat.

A magánpraxisodban is fogadsz értelmi sérült klienseket?

Igen, szívesen dolgoznék velük, bár elég ritka, hogy magánéleti elakadással jut el hozzám egy értelmi sérült kliens. Azt tapasztalom, hogy általában csak nagyobb problémák, például már kialakult hangulatzavar, vagy személyiségzavar gyanúja esetén keresnek segítséget. Ebben pedig én nem vagyok járatos.

A magánrendelésemen főleg fiatal felnőttek és felnőttek szoktak felkeresni életvezetési nehézségekkel, párkapcsolati, munkahelyi elakadásokkal, krízishelyzetben, veszteség esetén, gyászfeldolgozás kapcsán.

A művészetterápia megmaradt azóta is?

A covid járvány előtt rendszeresen tartottam kollégákkal közösen önismereti tematikájú művészetterápiás workshopokat, azóta viszont valahogy még nem zökkentem vissza a csoportszervezésbe. A pszichológiai tanácsadási munka során természetesen alkalmazom ezt a módszert is, ha olyan a hozott probléma, és a kliensem is szívesen nyúl művészeti eszközökhöz.

Emellett én magam is használom ezt a módszert. Például tavaly én is elmentem egy művészetterapeuta kollégámhoz, aki rendszeresen tart workshopokat, hogy dolgozzak a veszteségen, ami akkor ért. Fogalmazhatok úgy is, hogy az alkotás továbbra is a megküzdési repertoárom része.

Az alkotás önmagában is pozitív hatású, mert elvonja a figyelmet a rágódásról, csökkenti a feszültséget és a szorongást. A művészetterápia ennél viszont több: bár nem teszi meg nem történtté a nehézségeket, a traumákat, de beindítja a megakadt lelki dinamikát, aktiválhatja és fejlesztheti a belső erőforrásokat, és ezáltal az érzelmi növekedés és a gyógyulás felé vezet.

Korábban már érintettük, hogy értelmi sérült és mozgássérült emberekkel dolgozol. Hogyan jellemeznéd ezt a munkát? Kívülről azt gondolom, hogy ehhez bizonyára sok türelem kell, de lehet, hogy te nem így éled meg.

Az értelmi sérült személyekkel a Down Alapítványnál nem pszichológusi munkát végzek, hanem a nyílt munkaerő piaci elhelyezkedésben támogatom őket, ez koordinációs és mentorálási munka elsősorban. Valóban sok türelem kell hozzá, viszont talán nem is mennyiségben, hanem minőségben más ez a fajta türelem, mint amit pszichológusként a nem sérült személyeknek adok. Bevallom, ezt én is sokszor tanulom még. Ugyanakkor ez nagyon szép munka, rendkívül hálás feladat.

A napokban gondolkoztam el azon, hogy vajon miért kötöttem ki ezen a nehéz területen, és az fogalmazódott meg bennem, hogy talán

szeretném, hogy láthatóvá váljanak azok, akik társadalmi szinten kevésbé láthatóak, éppen a sérültségük miatt.

Akár a nyílt munkaerőpiacon, akár csak egyéni szinten, előttem: a nehézségeikkel, problémáikkal. Szerencsés vagyok, ahogy ebben nyújthatok nekik segítséget.

Iskolapszichológus vagy, magánrendelést viszel, a Down Alapítványnál dolgozol és a Pszichoforyou-nak is írsz. Nem teher ennyire sokféle munkafolyamatban részt venni?

Épp ellenkezőleg! Azt hiszem, nálam az előnyös együttállás, hogy többféle dolgot is csinálok. A pszichológusi szakmában igen hamar elérhet bennünket a kiégés, ugyanis érzelmileg megterhelő munkáról van szó. Az én esetemben azonban a különböző területek kiegészítik egymást, és azáltal, hogy ilyen sokrétű a tevékenységem, talán a kiégés nem veszélyeztet olyan nagymértékben. Azért bevallom, hogy hosszú távon azt tervezem, hogy kevesebbet fogok dolgozni.

Az sem elhanyagolható persze, hogy

hivatásnak érzem a szakmámat, ami önmagában is egy fontos megtartó erő. Tanácsadó szakpszichológusként például feladatomnak érzem, hogy olyan értő és elfogadó figyelmet adjak a hozzám fordulóknak, amire nekem is szükségem volt, vagy lett volna gyerekkoromban.

Hogyan illeszkedik a munkáid közé a Pszichoforyou?

Szerelem. Egyrészt azért, mert nagyon közel áll hozzám az irodalom, olyannyira, hogy az egyetemi éveim alatt gyakran áthallgattam az ELTE esztétika és művészettörténet szakjaira, és még egy műfordító kurzust is végeztem hobbiból. Sokat nevetek rajta még ma is, amikor arra gondolok, hogy én voltam az egyik legszorgalmasabban órára járó hallgató – vagyis „stréber -, pedig volt, hogy fel sem vettem az adott tantárgyat. Az biztos, hogy innen ered az írás szeretete. Azért is jelentkeztem annak idején minden bátorságomat összeszedve a magazinhoz, mert hiányzott az alkotás az életemből, amit az írásban találtam meg.

Ez talán nem szokványos, hogy valaki ilyen szerteágazó érdeklődést mutasson.

A széleskörű érdeklődés a pszichológián belül is jellemző rám, sok olyan terület van, ami érdekel, és nagyon szeretem, hogy ezeket feldolgozhatom a cikkeimben. Szeretek témákat hozni a kliensektől, ha a pszichológiai munka során felmerül egy izgalmas kérdés, de a saját életemből is hozok témákat. Ilyenek például a bátorságról vagy a futásról szóló írásaim, amelyekbe beleírtam saját érzéseimet és nehézségeimet is, és valójában rám is biztatóan hatott, hogy a cikkben átgondoltam, milyen erőforrásokat érdemes mozgósítani az ilyen helyzetekben. Szeretek cikktémákat hozni még a társas környezetemből is, például az ADHD-ról szóló cikkem egy számomra fontos személy kapcsán íródott, többek között olyan céllal, hogy jobban megértsem és ügyesebben kezeljem az ő viselkedését. Ehhez is elég sok szakirodalmat olvastam, így a szakmai tudásom is gyarapodott. Az írás nekem ilyen szempontból sokszor win-win helyzet: tudást adok át és tudást kapok.

Az első cikked a futásról szólt, nem véletlenül.

Igen, a futás fontos helyet foglal el az életemben. Mindig azt mondom, hogy ez a mozgásforma az én „biztonságos helyem”, hiszen nemcsak testileg, hanem lelkileg is sokat töltődöm belőle. Ritka jó érzés volt, hogy pont akkor jelent meg az első cikkem a Pszichoforyou-n, ami erről a biztonságérzésről és ennek a pszichés hátteréről szólt, amikor először futottam le csapatban az Ultrabalatont.

Mivel a Balaton mellett nőttem fel, nagyon fontos szerepet tölt be az életemben a természet. Kimondottan terepen egy magánéleti krízissel terhelt időszakban kezdtem el futni, és ez azóta is a hétköznapjaim része, még ha egy sérülés miatt sokkal ritkábban jutok is el, mint korábban (erről szintén született egy írás). De a futás mellett egyre többet járok túrázni. Az erdőben valahogy magától helyére billen a lelki egyensúlyom, össze tudom rakni magam.

Valójában a természet hasonlít a művészetterápiához abban, hogy újra tudja indítani az elakadt lelki dinamikát, anélkül, hogy különösebben erőltetni kellene. A klienseimnek is szoktam javasolni, hogy kiránduljanak, túrázzanak, vagy akár csak sétáljanak a közeli parkban vagy az utcán. A mozgás és a természet együtt szerintem csodákra képes a lelki jóllét szempontjából. Szakmai téren is egyre jobban kezd érdekelni a test és a lélek kapcsolata, a testfókuszú módszerek, hiszen egyre több kognitív idegtudományos eredmény talál kapcsolatot az idegrendszer működése és a testi-lelki folyamatok között. Szerintem úgy lehet hatékonyan dolgozni a lelki elakadásokon, ha figyelembe vesszük a testünk üzenetét, a testérzeteket, és dolgozunk párhuzamosan testi szinten is.