„Bocs, tudod, hogy nem bírom a sírást” – Hová tűnnek az emberek, amikor gyászolunk?

„Úgysem lehet ilyenkor jót mondani” – tárják szét a kezüket legtöbben, amikor szóba kerül az,  hogyan lehet segíteni, vagy egyáltalán kapcsolódni egy gyászolóhoz. Ez az a mondat, ami igazolást ad ahhoz, hogy fordítsuk el a tekintetünket, és felmentést az alól, hogy közelebb menjünk egy olyan témához, ami már külső szemlélőként is nehéz érzéseket kelt. A gyászban a világ kiüresedését éli meg az egyén – ha pedig a környezet is távolodni kezd, azzal csak tovább mélyül a veszteség teremtette kráter a gyászoló lelkében.

A gyász egyetemes és elkerülhetetlen tapasztalat életünk során – előbb vagy utóbb, közvetve vagy saját sorsunkon keresztül találkoznunk kell vele. Talán ezért is fájdalmas valamit kezdeni a témával, hiszen mások fájdalma a a mi jövőbeli gyászunktól való félelmünket vetíti előre, fájdalmas mementóként jelenhet meg. Még akkor is, ha egy gondoskodó közeledéssel könnyebbé tehetnénk valaki számára a mindennapokat, néha könnyebb útnak tűnik a távolodás, amit a másik klasszikus elhárítással – „most úgyis idő kell neki, hagyjuk békén” – tolunk messzebb magunktól.

Részvét vagy kíváncsiság?

Amikor e cikk írásához készültem, elkerülhetetlenül tolakodtak be a saját emlékeim arról az időszakról, amikor friss gyászban próbáltam túlélni. A vidéki városban, ahonnan származom, ellentmondásosan kezelték a történteket. Voltak, akiken az őszinte megrendülés és bánat látszott, tétován keresték a szavakat, hogy bármi kedveset, vigasztalót próbáljanak mondani, az igyekezetük pedig nagyon sokat jelentett. Voltak azonban sajnos olyan esetek, amikről Arany János Kertben című versének egyik sora jutna eszembe: „nem nyit be hozzá enyhe részvét, legfeljebb a kíváncsiság.” Hogy csak néhány példát említsek: még a temetés lezajlása előtt szeretteim eladó vagyontárgyai iránt tolakodó érdeklődések, zaklatások, kioktatás arról, hogy jobb lesz, ha eladjuk ezeket, úgysem használja már az eltávozott.

Nem érezték, és talán nem is akarták igazán átélni azt, hogy mit jelent a gyászoló szerepében lenni.

A racionalizáló magyarázatokat az eszemmel értettem, de lélekben még erősebb volt a tagadás: nem akartam elmozdítani a tárgyakat, melyeket a szerettem hagyott úgy és olyan formában, ahogy most állnak. Az elmozdítás a veszteség beismerésével lett volna egyenlő. Nem tudtam szembenézni még a fájdalommal. Az erőszakos igyekezet, amivel a környezetem nyomást gyakorolt rám, az viszont a gyászom megélését akadályozta.

Az arcokon sokszor látszott a zavar és az iszony különös elegye. Mintha tiszteletből rótták volna le a részvétnyilvánítás kötelező köreit, közben pedig alig várták volna, hogy menekülhessenek a helyzetből. Ezt valahol értettem, mert egy haláleset mindenképp borzalmas szembesülés, különösen, ha hirtelen történik és fiatalt érint. Másrészt arra gondoltam, miért nekem kell még most is megértőnek lenni?

„Sajnálom…”

Emlékszem, ekkor gyűlöltem meg a „sajnálom” szót, amit annyiszor, annyiféle formában kaptam meg orvosoktól, ápolónőktől, a szeretteim szerencsésebb sorsú ágyszomszédjaitól, részvétnyilvánítóktól. Mintha ez a kis szó ellensúlyozni tudná azt a mérhetetlen veszteséget, amit a számomra legfontosabbak halála teremt. Mit kezdjek én ezzel, hogy sajnálja? Mondjon bármit, ami erőt ad, bátorít, segít máról holnapra túlélni – gondoltam magamban.

Évekkel később értettem meg, mikor munkatársaim körében történt tragédia, mennyire nehéz ilyenkor bármit mondani, ami a történtek súlya alatt nem tűnik ostobán kevésnek.

Azonban ezt a nyomást valójában mi vesszük magunkra;

a gyászoló nem azt várja, hogy adjuk vissza a szeretett személyt, mondjunk valami olyan üdítően vigasztalót, ami nyomán elmúlik a fájdalom, és feldereng a remény egy jobb életre. Ennek csodavárása belőlünk fakad, megpendítve azt a mély félelmet lelkünk mélyén, hogy vajon, ha mi kerülünk ilyen helyzetbe, hogy a gyász kapujában kell állnunk: mit kezdünk vele?

A hárítás mögött

Nem vagyunk egyformák, így érzelmi kapcsolódásunk bizonyos helyzetekhez is nagyon különböző. Ezzel nincs is baj, hiszen mindenki máshol tart ezekben a folyamatokban. Az a kérdés, hogy akarunk-e kezdeni valamit azzal, hogy hogyan tudjuk támogatni azt, aki épp egy nehéz időszakon megy át? Fontos tudatosítani, hogy senki sem vár el megmentést, messzemenőkig hozott áldozatokat – sokkal inkább az önazonos, vállalható felajánlások, és az ezek mentén betartott ígéretek számítanak.

Sokan részvétet kívánnak, felajánlják segítségüket, hogy a lelkük kicsit megkönnyebbüljön, de aztán soha többé nem keresik a másikat. Van, aki elfordítja a tekintetét, a gyászoló mondata közepén közbevág valami egészen más témával, tereli a figyelmet, könnyed hangot üt meg, helyesel, de gondolatban másfelé jár. Ez az ellenállás valójában annak a jele, hogy nem áll készen szembesülni ezekkel a témákkal a saját életében sem: önmagában sem letisztázott, hogy van ő a halállal, a végességgel, ezért nagyon nehéz elbírnia a környezete emlékeztetőjét.

A hárítás mögött gyakran mérhetetlen bizonytalanság, és gyenge lábakon álló énerő áll, ami sokkal inkább szól a másik fél lelki kapacitásáról, mint a gyászoló és részvétnyilvánító személyes kapcsolatáról.

De az is igaz, hogy aki gyászban van, annak nem dolga megértőnek lenni, mert ilyenkor minden energiája arra megy, hogy a saját alapvető emberi funkcióit, mindennapjait percről percre vigye. Talán pont a gyászoló önvédelme szempontjából fontos tudatosítani, hogy az, ahogy a másik ilyenkor jelen van, az róla szól, és van az a pont, ahol el kell fogadni, hogy itt és most mindösszesen ennyi telik tőle.

Elég jól támogatni

Nincsenek tökéletes szavak, legjobban eltalált mondatok, talán csak a fájdalomcsillapítás enyhe és átmeneti formájában reménykedhetünk. Azonban a megértő jelenlét rengeteget jelent egy ilyen szakaszban. Egy krízis mindig megmutatja a közös utat – de a különbözőt is – a kapcsolatokban, legyenek azok bármilyen természetűek. Volt egy olyan barátnőm, aki részvétet nyilvánított, aztán soha többé nem keresett magától, hogy érdeklődjön, mi van velem, és ez nagyon megviselt. Ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel, de ezt nyugodtan mondhatta volna. Sokkal könnyebb lett volna ezt tudni, mint egy újabb emberi kapcsolat veszteségét magyarázat nélkül elviselni.

A gyászoló környezetének is nehéz, nem is elvárás, hogy mindig megtartóak és a béke szobrai legyenek; de az számít igazán – mint minden elég jó emberi kapcsolatban -, hogy a jóból kerül-e több arra a bizonyos mérlegre? A végletek helyett próbáljunk tehát a lehetőségekhez képest elég jól jelen lenni. Ne tűnjünk el szó nélkül, ne hitegessük a másikat, hogy neki így lesz jobb, és az ő érdekében hátrálunk ki. Mondjuk el a magunk nyelvén, hogy mit érzünk, hogy értse, mi történik, még akkor is, ha nem úgy tudunk jelen lenni, ahogy esetleg elvárná.

Például így: „Látom, hogy nagyon nehéz időszakon mész keresztül, és őszintén megérint a fájdalmad. Bevallom, nem ért még a tiédhez hasonló veszteség, és nem akarok úgy tenni, mintha tudnám mit érzel. De szeretném, hogy tudd, hogy számíthatsz rám, ha segítségre van szükséged.”

Fontos, hogy olyan vállalást tégy, amit be tudsz tartani és amivel önazonos vagy. Ha nem állsz készen arra, hogy minden esetben meghallgasd, ne ajánld fel, hogy bármikor megteszed ezt érte. Ha gyakorlatiasabb dolgokban vagy komfortosabb, javasold, hogy segítesz neki a praktikus teendőkben, ami neki támasz lehet (például a temetés szervezése, a mindennapok feladatainak gördülékenyebbé tétele, ötletelés áthidaló megoldásokra, stb.)

A végére talán a legfontosabbat: magunkba nézni, miről szól, hogy ott tartunk az elmúlással és egyszersmind a változással kapcsolatos személyes történetünkkel, ahol most tartunk. A gyásszal, ha elvesztettünk, és a részvéttel, ha támogatnánk – mert ezek mérföldkövek önmagunk jobb megértésében is.