„Mintha egész életemben rá vártam volna!” – Beleszeretni annyi, mint újrajátszani a szüleimmel való kapcsolatot

Szerző: | 2021. 05. 26. | Én&Te | Olvasási idő: 11 perc

A mindent elsöprő szerelem érzése annyira magával ragadó tud lenni, hogy sokszor teljesen felülírja a racionális énünket. Ilyenkor azt érezzük, mintha az Isten is egymásnak teremtett volna minket, beleveszünk az elementáris vonzalomba. Úgy érezhetjük, mintha hosszú távollét után végre hazaérkeznénk – még akkor is, ha legbelül jól tudjuk, hogy egyáltalán nem ideális a kapcsolat.

Jó néhány párkereső férfivel és nővel dolgozom, akik rendszeresen olyan partnerekkel élik át a szerelmet, akiket minden „épeszű” ember elkerülne, mert zűrösek és megbízhatatlanok. A barátoktól és a szülőktől aggódó visszajelzések érkeznek, ám ezek ellenére sem akarnak kilépni az alakuló kapcsolatból. Valami rejtélyes energia beszippantja és fogva tartja őket. A vonzalom mindent elsöprő vággyá változik.

Az ismerkedés ahhoz hasonlít, mint amikor két ember egy híd két végéről sétál egymás felé. Egyre közelednek, de van közöttük egy áthághatatlan távolság. Ebben a távolság adta plátóiságban a másikat nagyszerűnek, érdekesnek, szépnek érzékeljük, és telhetetlenül vágyunk az összeolvadásra.

A felnőttkori szerelem a szülőkkel megélt dinamika ismétlése

Az ismerkedés során fontos, hogy csinosnak, kívánatosnak,  intellektuálisan is inspirálónak érezzük a másikat, tehát  vonzó legyen a számunkra. Ezen kívül azonban az a tudattalan motiváció is hajthat minket a párválasztás során, hogy a szüleinkkel megélt dinamikát újraéljük a partnerünkkel. Ha az apánk érzelmileg elérhetetlen volt, akkor jó érzékkel választunk olyan társat, aki később, már a mély érzelmi kapcsolatban szintén elérhetetlenné válik számunkra. Ha az anyánk csakis akkor szeretett minket, ha teljesítettük az elvárásait, akkor vélhetően ki fogunk választani pont egy olyan nőt, aki hasonlóan viszonyul majd hozzánk, amikor kialakult a kötődés. A kapcsolatokon belül nagyjából másfél-két év elteltével következik be az a változás, amikor a kezdeti szimbiózisból differenciálódik a két fél, jellemzően ekkor aktivizálódik a családi mintázat.

Az induló kapcsolatban akkor válik elementárissá és megbonthatatlanná a szerelem érzése, ha mindkét fél átéli a gyermekkorból ismerős kapcsolati dinamikát. Ennek az újrajátszása adja meg ugyanis a „hazatalálás” élményét. Bármennyire is negatív volt a gyermekkori tapasztalat, akkor is az ismerősség lesz a vonzó, hiszen ez tűnik olyan biztonságos terepnek, amely kiszámítható számunkra. Pont a mindent elsöprő vonzalom érzése miatt olyan nehéz kilépni a kapcsolatból, még akkor is, ha sérülésekkel jár.

Nézzünk néhány élettörténetet arra, hogyan is befolyásol minket a szüleink által átélt gyermekkori dinamika!

„Van egy szép házasságom, mégis szerelmes lettem!”

Tibor érkezik hozzám, akinek az élete fenekestül felfordult. Éppen abban az életszakaszban, amikor a gyerekek már kamaszokká váltak, a munka frontján is elégedettséget élt meg, tehát abszolút sínen volt az élete. Szépen, harmóniában éltek a feleségével, Kittivel, majd a férfi váratlanul meglátott egy hölgyet a közeli boltban. Első látásra nem is tartotta szépnek, de a mozdulatai és a lénye rabul ejtette. Megismerkedtek, és mindent elsöprő szerelem alakult ki közöttük. Egy idő után a feleségének is elmondta Edit létezését, de nem tudott magyarázatot adni arra, miért szippantotta be ez a kapcsolat.

„Mikor megláttam Editet, úgy éreztem, meg kell vele ismerkednem. Megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem, ami azóta is egyfolytában tart. Minél többet vagyunk együtt, annál biztosabb vagyok abban, hogy most érkeztem meg oda, ahová mindig is vágytam.

Bár elmondtam a feleségemnek, mégsem voltam képes véget vetni a viszonynak. Bármennyire tudom, hogy rosszkor jött ez a szerelem – hiszen építjük az életünket, a fiaim kamaszok, és szükségük van rám -, mégis azt érzem, el kell költöznöm, és meg kell próbálnom a közös életet Edittel. Pokoli, amit átélek, az érzelmeim birkóznak a józan eszemmel. Félek, hogy soha nem fogok megbocsátani magamnak, ha rossz döntést hozok és elhagyom a családom. Viszont ha maradok, akkor pedig úgy érzem, soha többé nem leszek képes már szenvedéllyel szeretni Kittit, a feleségemet”– meséli a 45 éves Tibor.

A közös munkánk arra irányult, hogy megértsük, mi is történt. A terápia során a tudattalan motivációk feltárására fektettük a hangsúlyt.

Kiderült, hogy Tibor szeretője, Edit pont olyan nő, mint Tibor édesanyja volt. Nemcsak a személyiségük, hanem a kinézetük is hasonlított. Vörös haj, élénk kék szem, nevetős, felszabadult természet. Ráadásul Tibor úgy érezte, hogy Edittel minden olyan egyszerű, magától értetődő.

Tibor édesanyja egy érzelmileg éretlen nő volt, aki nem vált le a saját édesanyjáról. Bűntudatkeltéssel zsarolta a fiát, aki már gyerekként is minden szükségletét kielégítette. Edit is hasonlóan működött, az ő kötődését is az elmosódott határok jellemezték. Például Edit rendszeresen késett, elfelejtette a csekkeket feladni, és amit ígért, az nem mindig teljesült. Sokszor igényelte Tibor támogatását olyan feladatoknál, amit ő is meg tudott volna oldani. Tibor ebben a kapcsolatban is a megmentő szerepébe került pont úgy, ahogy gyermekkorában az édesanyjával szemben. Ezért érezte azt, hogy végre „megérkezett”, hiszen újraélte a gyermekkori kötődést.

A feleségével pont az ellenkező élménye volt. Kitti egy hidegebb teremtés, aki nehezen fejezte ki az érzelmeit és irányította Tibort, aki ebben a kapcsolatban számára idegen szerepbe került. Pont azok a tulajdonságok tetszettek meg neki a feleségében, amivel ő nem rendelkezett. Egyáltalán nem volt szerelmes, viszont racionálisan jó döntésnek tűnt a Kittivel való házasság.

Ezt a jelenséget a párválasztásnál polarizációnak hívjuk. Ismerkedéskor nagyon vonzóvá válnak azokra a tulajdonságok, amikkel mi, saját magunk nem rendelkezünk. A kapcsolat elején ugyanis a párunk tulajdonságait a sajátunknak tulajdonítjuk, úgy érezzük, mintha kinőtt volna a nem létező szárnyunk.

Például ha nem vagyunk határozott személyiségek, akkor is határozottnak fogjuk magunkat érezni. Ez az illúzió arra készet minket, hogy az addigi gyengeségeinket nem fogjuk fejleszteni, hiszen „megkaptuk ajándékba” a párunktól. Éppen ezért pont ezek a tulajdonságok és készségek erősödnek tovább, aminek eredményeként a kapcsolat kezdeti dinamikája szélsőségesebbé válik. A tehetetlenebb fél még tehetetlenebb lesz, a dominánsabb még dominánsabb, az alárendelődő még gyengébbé válik.

Lehetőség a forgatókönyv megváltoztatására

Krisztina érkezik hozzám, akinek az édesanyja korán meghalt. Mivel a szülők elváltak, ezért az alig kiskamasz lánynak kellett édesanyját végigkísérni a betegsége rögös útján, majd a haldoklás időszakán. Az anyuka elvesztése olyan megrázó élmény volt a kislány számára, ami a felnőttkori működését is meghatározza. A mai napig bűntudat gyötri azért, mert nem tudta megmenteni az édesanyját. Bárhogy is küzdött a gyógyulásáért, mégis elvesztette őt.

Krisztina már felnőttként ismerkedett meg Karesszal, akivel óriási vonzalmat és szerelmet élt át. Csupán a kapcsolat érettebb szakaszában derült ki számára a férfi énközpontúsága, ami Krisztinek egyre nehezebbé tette az életét. Amikor már iszonyatosan elfáradt a kapcsolatban, akkor jött el terápiára. A terápiás folyamat során arra döbbent rá, hogy Karesz nárcisztikus szükségletei meghiúsítják a kölcsönösséget, hiszen a férfi csakis azt pakolja bele a közösbe, ami neki jól esik, így az ő szükségletei egyáltalán nincsenek figyelembe véve.

Kriszti nagyon hasonlóan működik a párkapcsolatban, mint ahogy korábban az édesanyjával kellett működnie. Mind az ápolás során, mind Karesz énközpontú viselkedése miatt ugyanúgy a háttérbe kellett szorítania saját igényeit és vágyait.

Kriszti azért érezte Kareszt vonzónak az ismerkedés során, mert a férfivel való kapcsolat lehetőséget adott neki arra, hogy a veszteség okozta kudarc élményét felnőttként átalakíthassa sikerélménnyé, így az édesanyjával átélt traumát újraírhassa. Ehhez tudattalanul választott egy olyan társat, akivel küzdelmes a kapcsolat – azzal a reménnyel, hogy talán most győzedelmeskedni fog.

Éppen ezért akkor is kitart ebben a kapcsolatban, ha ez már reménytelenné és nehézzé vált, hiszen az önfeláldozó működés ismerőssége biztonságossá varázsolja a kapcsolatot.

A tudattalan motivációk felismerése a fejlődés kulcsa

A fenti történetekben jól érzékelhető a gyermekkorban megélt dinamika újrajátszása. Ezek olyan tudattalan mozgatórugók, amiket az anyatejjel szívtunk magunkba.

Azoknál a legjellemzőbb a szülői minta újrajátszása, akiknél az elakadásokból fakadóan a gyermekkori szükségletek nem elégülhettek ki, így a felnőttkori érzelmi kapcsolat egy újabb lehetőséget adhat a hiányok pótlására. Mintha egy nagy kihívás előtt állnának, és utolsó esélyt kapnának arra, hogy bebizonyítsák a szerethetőségüket, vagy megkaphassák a figyelmet, az értékesség érzetét.

Ez pont olyan, mint amikor az esztergagépbe beleteszik a mintadarabot, és a kések ennek megfelelően alakítják a legyártandó tárgyat. Amíg nem fedezik fel, hogy a mintadarab sérült, addig pontosan ugyanazzal a hibával rendelkező újabb darabok születnek.

A terápiás folyamat során egyre inkább felismerhetővé válnak a szülői mintázatok. Sokszor generációkon keresztül láthatóvá válik az, hogy a család női vagy férfi ágán hogyan gyűrűznek tova az azonos viselkedési mintázatok, dinamikák vagy forgatókönyvek. Ugyanis a családban nemcsak a szavakkal tudunk üzenni, hanem a szülők gondolkozása, világnézete, félelmei, traumái is beépülnek a gyermeki lélek bugyraiba, amiket majd egy hasonlóan mély, felnőttkori kötődés aktivizál, meghatározva a már felnőtt gyermek életét.

Ha rájövünk arra, hogy az életünkben, a kapcsolatainkban ismétlődnek a forgatókönyvek, akkor érdemes pszichológus vagy párterapeuta segítségét kérni, hiszen csakis a fejlődés lehet a garancia arra, hogy nem játsszuk újra a jellemző dinamikát. Az önismereti munka segít abban, hogy tisztábban lássuk önmagunkat. Ez a későbbi választásunkat is befolyásolja, így jó eséllyel tudunk majd egészségesebb kapcsolódásokat létrehozni.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This