„Amikor elkezdem értékelni önmagam” – Az ártalmas gyermekkori tapasztalatokkal szembeni védő tényezők

Kétrészes cikksorozatunk első részében az ártalmas gyermekkori tapasztalatok (ennek az angol rövidítése ACE, az adverse childhood experiences-ből) különböző fajtáival és hatásaival foglalkoztunk, valamint azzal, hogy miért olyan nehéz szembenéznünk az ezekkel kapcsolatos élményeinkkel.

Korábban már utaltunk arra, hogy a mentális sérülékenység többek közt biológiai alapokon nyugszik, vagyis ha a genetikai hajlam megvan egy mentális problémára, sokkal kisebb mértékű stresszhatás is okozhat pszichés betegséget. (A mentális betegségek pszichoedukációjáról szóló cikkünk itt olvasható.) Ezzel szemben a reziliencia, vagyis lelki rugalmassági tényezők segítenek kompenzálni az öröklött, vagy az ártalmas gyermekkori tapasztalatokkal szerzett lelki sérülékenységet, és védelmet nyújthatnak a későbbi negatív következményekkel szemben.

Cikkünk második részében azt járjuk körül, melyek a támogató tényezők (anti-ACE-ek), és milyen utakon segíthetnek abban, hogy a gyermekkori negatív tapasztalatok, a családon belüli bántalmazás, az elhanyagolás és más kedvezőtlen körülmények ellenére is sokan egészséges és sikeres felnőttekké válnak. Vagy, ahogy a 2023.10.17-én immár hatodszor megrendezett Elfeledett Gyermekek Konferencia szlogenje szól: hogyan lehetnek az elfeledett gyermekek MÉGIS boldogok.

„Mentális védőoltás-sorozatot kell adni, nem elég egy helyen beavatkozni” –  Az anti-ACE-ek rendszere

Makara Mihály és munkatársai az ártalmas gyermekkori tapasztalatok mellett (erről cikkünk első részében írtunk részletesen, a fenti mondatot is tőle idézzük) a pozitív gyermekkori élményeket és azok hatásait is elkezdték kutatni. Az előzetes vizsgálatok alapján

a legfontosabb védő tényező a gyerekek számára az, ha van legalább egy stabil felnőtt kötődési személy az életükben, aki lehet családtag, a szülő mellett nagyszülő, nagynéni, nagybácsi, de kiemelt szerepe lehet a pedagógusoknak is.

A felnőtt kötődési személy emellett lehet egy segítő szakember, például pszichológus, szociális munkás; egy szomszéd, edző, egyházi személy, családi barát, és még sorolhatnánk, valamint ide tartozik még az, ha a gyerek legalább az egyik szülőjével pozitívan kapcsolódik. A biztonságos kötődés önmagában az egyik legerősebb rugalmassági faktor, ami a nehéz helyzetekkel járó stressz legyőzését segíti. Fontos segítő tényezőt jelent még valamilyen örömteli tevékenység művelése (mint a sport, hobbi, alkotás), valamint a célok és sikerek megélése. Utóbbiakban kifejezetten támogathatja a gyerekeket és fiatalokat az iskola. Ahogy Makara megfogalmazta: „reziliencia az, amikor elkezdem értékelni önmagam.”

F. Lassú és Nagy iskoláskorúakra és serdülőkre vonatkozó Fiatalok Támogató Tényezőit Mérő Kérdőíve még olyan védőfaktorokat is felsorol, mint a jó lakáskörülmények, a pozitív iskolai közeg, a jó intellektus és tanulmányi teljesítmény, a támogató kortárs kapcsolatok, az érzelmek kifejezésének képessége, az önbecsülés, az egészség, a segíteni tudás, valamint a gondviselés meglétének a hite.

Nemzetközi vizsgálatok eredményeiből az rajzolódik ki, hogy a gyermekkorban meglévő támogató kapcsolatok felére csökkentik a későbbi öngyilkossági rizikót, az ezen túl jelen lévő további pozitív tényezők pedig együttesen meg is szüntetik ezt a veszélyt. Emellett csökkenthetik a mentális betegségek, például a depresszió vagy a szenvedélybetegség kialakulását.

A reziliencia sok területen megnyilvánulhat, és mindegyiken lehet és érdemes is támogató hatást gyakorolni: egyéni szinten, a belső tulajdonságok és képességek formájában, családon belül, illetve szélesebb környezeti színtéren, mint az iskola, a tágabb közösségek és egyéb életkörülmények.

Specifikus védőtényezők

A fentiek fényében elmondhatjuk, hogy nem azért válhat valakiből egészséges felnőtt, mert gyerekkorában bántották vagy elhanyagolták otthon (mint ahogy a gyakori, zsigerből jövő érvelés is szól, miszerint „engem is vertek, mégis ember lett belőlem”), hanem annak ellenére. Ez pedig a felsorolt pozitív tényezőknek és körülményeknek köszönhető.

F. Lassú Zsuzsa pszichológus azt is megfogalmazta egy előadásában, hogy a mentálisan sérülékeny családokban (például függőségben vagy más pszichés betegségben szenvedő szülő mellett) felnőtt gyerekek „specifikus rezilenciafaktora” az, ha nevén nevezhetik, kimondhatják a szüleik problémáját.

Vagyis azt, hogy anya vagy apa alkoholfüggőségben, depresszióban, szkizofréniában, kényszerbetegségben érintett. Segítve ezzel a tabu megdöntése mellett azt, hogy kimondhassák, a szüleik betegsége által érintettek egy bizonyos problémában, de nem ők a probléma.

Sybil és Steven Wolin amerikai kutatópáros klinikai interjúk alapján a következő 7 ellenálló képességet azonosították kifejezetten a rosszul működő családi körülményekkel szemben:

1. belátás: a családi rosszul működés (a szülő betegsége negatív következményeinek) belátása
2. függetlenség: a gyereket nem befolyásolja a család hangulata
3. képesség kapcsolatok kiépítésére: kapcsolódás mentálisan egészséges és stabil emberekkel
4. kezdeményezőkészség: családtól független, mentális és fizikai egészséget támogató tevékenységben való részvétel (pl. sport, hobbi, saját érdeklődési terület)
5. kreativitás: művészi önkifejezésként és megküzdésként, problémamegoldási képességként is érthető
6. humor: a nehézségek eltávolításában, nézőpontváltásban segítő megküzdésmód
7. értékrend: szülőktől független, stabil hitrendszer, az egyéni célok is ide tartozhatnak.

Azért, vagy annak ellenére? – Az ACE-ek hozadékai mint a reziliencia elemei

Barnowski-Geiser az Apa, anya, pia című könyvében írta la azokat az erősségeket, amivel a szenvedélybeteg családokban felnőtt gyermekek rendelkezhetnek. Mindezek általánosan jellemzőek lehetnek más ártalmas gyermekkori tapasztalatok mellett is, tekinthetők azok következményeinek is. Ilyenek többek között:

• a kitartás, hiszen ezek a gyerekek azt tapasztalhatták meg, hogy nem várhatnak a tálcán kínált lehetőségekre, hanem nekik egyedül kell megküzdeniük azért, ha valamit szeretnének;
• a jó menedzseri készségek, a terhelhetőség,
• egy sajátos bátorság, mert lehet, hogy már egész kiskoruktól ők szervezték a mindennapjaikat (akár az egész családért felelősséget vállalva), ha a szüleik erre nem voltak képesek;
• az odafordulás és másokra hangolódás képessége, mivel szó szerint a túlélésük múlhatott azon, hogy felismerjék szüleik aktuális hangulatát vagy állapotát. És megpróbálták a lehetetlent: befolyásolni, kézben tartani mindezt.

A rosszul működő családokban felnőtt gyermekek felnőve jól hasznosíthatják ezeket az erősségeiket például a szakmai életükben, vagy általában a felnőtt életük során a boldogulásban.

A reziliencia tehát a lelki rugalmasság sokféleképpen értelmezhető megnyilvánulása. A felsorolt képességek és tulajdonságok segíthettek abban, hogy sokan a családban átélt negatív tapasztalatok ellenére is túléljék a gyermekkorukat. A boldogsághoz, a valódi kiteljesedéshez viszont gyakran többre van szükség, mint a jég hátán is megélés képessége: a gyerekkori élmények újrakeretezésére.

Egy fájdalmas életút megdolgozása eljuthat ahhoz a megbékélésig, ahogy az Békési Tímea és Kassai Szilvia Újraépített életek című kötetének egyik interjúalanya, aki megfogalmazta, hogy „egyetlen gyereknek sem szabadna ilyesmit átélnie, mégis, ma már hálát tudok adni ezért az életútért, mert enélkül nem lennék az, aki vagyok.”

„Oké, boldogulok, de lehetek-e valaha igazán boldog?” – Az ACE-ek hatásaiból való felépülés folyamata

Valójában egyikünk sem tudhatja, mi lett volna, ha nem abban a közegben és azokkal az élményekkel növünk fel, amikkel. Mint egy hozott anyaggal, mindannyian a saját történetünkkel dolgozunk. Ebből a szempontból valóban azért is szert tehettünk egyes pozitív tulajdonságainkra, mert nehéz körülmények közt nevelkedtünk. Ez azonban nem lehet sem magyarázat, sem felmentés a rossz bánásmódra vonatkozóan.

A gyermekkori sérüléseink feltárásával és gyógyításával járó munka része egy gyászfolyamat is. Annak az elsiratása, az amiatt érzett düh és fájdalom vagy bűntudat átélése, kimondása, majd elengedése, hogy a szüleink – akár akaratuk vagy legjobb szándékuk ellenére – nem azt adták nekünk gyerekként, amire szükségünk lett volna az egészséges testi-lelki fejlődésünkhöz vagy az önbecsülésünkhöz. Az érzések eltemetése helyett megengedhetjük magunknak a gyászt – a boldog gyermekkor elgyászolását is.

Ahogy azt már hangsúlyoztuk: a probléma kimondásával kiléphetünk a tagadásból, miszerint a negatív tapasztalatok nem is történtek meg vagy nincs, nem volt ránk hatásuk. Ez az első lépése lehet a gyógyulásnak és egy egészségesebb fejlődési útnak.

Mi is történik akkor, amikor sikerül megtörni a tagadás kemény burkát? Az alábbiakban általánosan próbáljuk körülírni a rezilienciafaktorok működését. A felsoroltak egyszerre jelenthetnek célt és eszközt ebben a folyamatban.

• Önvád helyett együttérzés: az önmagunkkal való együttérzés képességének fejlesztése, hogy elfogadóan és gondoskodóan reagáljunk saját negatív érzelmeinkre vagy elakadásainkra.
• Hárítás helyett információadás és -szerzés: ha már kimondunk egy problémát, lehet tájékozódni a megoldási lehetőségek terén.
• Magányos küzdelem helyett megosztás: ha megosztjuk nehéz érzéseinket és élményeinket, amellett, hogy könnyíthetünk terheinken, kevésbé érezhetjük magunkat magányosnak.
• Elszigetelődés helyett kapcsolódás: találhatunk magunknak sorstársi közösségeket, például önsegítő csoportot. Ezeknek a legerősebb megtartó ereje a „nem vagyok egyedül” élményében rejlik.
• Büntetés helyett támogatás: az önegyüttérzés mellett rendszerszinten is működhet a segítségnyújtás, például egy érintett család részére, amiben a gyerek nevelkedik.
• Tűzoltás helyett megelőzés: érdemes tudatosítani az egyéni és rendszerszintű rizikótényezőket, így hatékonyabban működtethetők a támogató tényezők is, amik minél hamarabb jelen vannak egy gyerek életében, annál nagyobb az esélye annak, hogy a kedvezőtlen körülményei ellenére egészséges felnőtté válik.
• Titkolózás helyett kimondhatóvá tétel: a tabu megbetegít, a kimondás, bár sokszor nehéz és kockázatos, felszabadít a szégyen terhétől és az elszigeteltségből.
• Hibások keresése, bűntudat és bűntudatkeltés helyett felelősségvállalás és segítségkérés: gyerekként nem voltunk felelősek azért, hogy rosszul bántak velünk, vagy bármilyen okból nem kaphattuk meg azt a gondoskodást, amire szükségünk volt. Felnőttként azonban már saját felelősségünk, hogy a múltunkból hozott terheinket megismerjük, átdolgozzuk, majd letegyük. Ehhez pedig kereshetünk támogatókat.

És végül: a tagadás nem boldogít. Ahhoz, hogy a diszfunkcionálisan működő családok felnőtt gyermekei megtapasztalják, hogy van élet a kreatív túlélési technikákon túl, gyakran többszörös gyászmunkán keresztül vezet az út.

A gyógyulás útja: elismerni és elengedni

Ha még egy ponttal szeretnénk folytatni a korábbi felsorolást: fogadjuk el az érzéseinket érvényesnek. Kimondani a hiányokat és szükségleteket sokszor valójában arról is szól, hogy megengedjük ezek elgyászolását. Mi az, amit nem kaphattam meg gyerekkoromban, pedig szükségem lett volna rá? Odafigyelést az igényeimre, amíg még nem tudtam magamról gondoskodni? Hogy meghallgassanak? A teljesítményem, vagy csupán a megtett erőfeszítéseim elismerését? Biztonságos környezetet? Egy szerető szülőt, aki támogat és védelmez? Hogy akkor is szeressenek és felfogadjanak, ha nyűgös vagy dühös vagyok? Hogy játszhassak, mint egy gyerek? Hogy valaki örüljön annak, hogy létezem?

Külön kihívás az, hogy úgy ismerjük el a nehéz érzéseinket és élményeinket, hogy aztán ne csak azokba kapaszkodjunk. Hiszen számos más kapaszkodónk lehetett már gyerekként is, és jó, ha felnőttként is megkérdezzük önmagunktól: hogyan tudom megadni most magamnak azt, amire szükségem van? Mikor, miben tudom akár egy kicsit is boldognak érezni magam? Ki, mi támogathat ebben?

A transzgenerációs mintázat nem csak a sérüléseknél, hanem a felépülés tekintetében is érvényes. Ahogy Makara Mihály fogalmazott előadásában: „ha egy embert azelőtt sikerül kezelni, hogy szülő lesz, az generációk prevenciójával ér fel.”

Források:

Waltraut Barnowski-Geiser (2018). Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők gyermekei MÉGIS a boldogságot. Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

Békési Tímea és Kassai Szilvia (2022). Újraépített életek – Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről. HVG Könyvek.

F. Lassú Zsuzsa, Frankó András, Kaposiné Czinkóczi Annamária, Kormos Piroska (2021). Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban. Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

Sybil Wolin, Steven Wolin: Resilience Among Youth Growing Up in Substance-Abusing Families. Pediatric Clinics of North America Volume 42, Issue 2, Apr. 1995, 415-42. idézi Frankó András: Szenvedélybeteg szülők – elfeledett gyermekek in Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban, 109.o.

Fast Facts: Preventing Adverse Childhood Experiences. Centers for Disease Control and Prevention. (elérhető itt)

A reziliencia támogatása mentálisan sérülékeny családban élő gyermekeknél. F. Lassú Zsuzsa előadása a 2019-es Konferencia az elfeledett gyermekekért rendezvényen (megnézhető itt)

„Mentális védőoltásra van szükség!” Sárosi Péter beszélgetése Dr. Makara Mihály főorvossal a Magyar Addiktológiai Társaság 2023-as kongresszusán (megnézhető itt)

Tanult sors. Dr. Makara Mihály előadása a 2023-as Konferencia az elfeledett gyermekekért rendezvényen

A cikk első része itt olvasható.