„Sokszor találkoztam olyannal is, aki nem a kapcsolattól fullad meg, hanem önmagától” – Interjú L. Stipkovits Erikával

Manapság egyre több kapcsolat, házasság fut zátonyra, és sokszor hiába kezdünk bele egy új párkapcsolatba, az sem végződik másképp. Az október 19-i, Kötődési sérüléssel párkapcsolatban című kibeszélő vendégével, L. Stipkovits Erika pszichológussal a kötődési zavarokról, párkapcsolati nehézségekről és az önismeret fontosságáról beszélgettünk.

Több évtizedes terápiás munka van mögötted. Szerinted a párkapcsolati problémák hátterében mekkora arányban állnak a kötődési sérüléseink?

Szinte kivétel nélkül mindig valamilyen sérülés vagy hiány áll a problémák mögött. Ezek nem csak gyerekkori sérülések, hanem olyanok is, amelyek az adott párkapcsolatot megelőzték. Bármi történik a személyiséggel a magzati kortól kezdve, az lenyomatot képez bennünk.

Olyan ez, mint egy kiégetett agyagedény: ha benyomod, sérülést okozol rajta, amikor még képlékeny, majd utána kiégeted, az örökre ott marad.

Ezek nyilván terápiával és tudatos változással módosíthatóak, de 100%-ban nem megváltoztathatók, s főleg nem egy varázsütésre.

Mire lenne szükség ahhoz, hogy változtatni, módosítani tudjunk ezeken a berögzült mintákon?

Egyfajta önreflexióra lenne szükség, hogy ezeket a sérüléseket megfelelően kezelni tudjuk. Sajnos azt kell mondjam, minél súlyosabb a kötődési sérülés, annál kisebb az önreflexió. Rálátni arra, hogy egy párkapcsolati vitában milyen szerepem van nekem, hol vagyok benne én, és nem csak folyton a másikat hibáztatni… na, az nehéz. Sokan azt gondolják, elmennek terápiára és a pszichológus majd megmondja a tutit. De nem így működik. A terapeuta csak segít rálátni és szerencsés esetben átírni azokat a sérüléseket, amik akár a korai években, akár egy előző kapcsolatban keletkeztek.

Melyek a legsúlyosabb, legnehezebben kezelhető sérülések?

A kötődési sérüléseink a legsúlyosabbak, amikor túl keveset kaptunk valami jóból (ölelésből, bizalomból, időből…), vagy túl sokat valami rosszból (bántalmazásból, elhanyagolásból). Attól is sérülhetünk, ha túl sokat kaptunk valami jóból (túlzott engedékenység, nárcisztikus imádat), vagy éppen azonosulunk egy hibás szülői mintával (például kényszeresen teljesítünk). Ám azért jócskán vannak traumáink is, amelyeket egy-egy élethelyzettel szerzünk. Például előző párkapcsolatban, vagy kamasz- esetleg iskolás korban.

Fontos tudni, hogy minél korábbi a sérülés, annál inkább tudattalan.

Azt szoktam mondani, senki sem direkt „hülye”. A párkapcsolatokban ott vannak a hátunkon azok a bizonyos hatalmas batyuk, amiket hozunk a gyerekkorból, a fiatalkori párkapcsolati kezdeményezéseinkből és a serdülőkorból. És minél „mélyebbről” indulunk, minél nehezebb az a batyu, annál több rosszat gyűjtünk be az életünk során. Tehát már eleve rossz pozícióból indulunk. Olyan ez, mintha a hétköznapi ember akarna versenyt futni egy hivatásos futóval – más háttérrel jön, esélye sincs. Párkapcsolatban extrán nehéz, hogy mindketten hozzuk a sérüléseinket, és ebben sokszor egymásra is találunk… hogy ki kivel komplementer. Ez az úgynevezett sémakémia.

Kifejtenéd, hogy ez mit jelent?

A kognitív pszichológia szerint a séma egy tudattalan mintázat, amely emlékekből, érzelmekből, gondolatokból és testi érzésekből áll, valamint magunkra és másokkal való kapcsolatunkra vonatkozik. Gyermek- vagy serdülőkorban alakul ki, ha az alapvető szükségleteink kielégítetlenek maradtak. Aztán olyan helyzetet, kapcsolatot választunk, ami a sémáinkat erősíti. Például hideg partnert választ valaki, aki „erősíti” az érzelmi elhagyatottság sémáját.

A sémakémia az, hogy a sémáinkra választunk. Vagyis az a potenciális partner lesz számunkra vonzó, aki aktiválja a sémáinkat.

Az analitikusok ismétlési kényszernek nevezik ezt. Például egy alkoholista gyereke tudattalanul olyan párt választ magának, aki ugyan absztinens (mert olyat nem, mint az apja), de munkaholista, és ugyanolyan szeretetlen lesz mellette, mint apja mellett volt. Ezért fontos az önismeret, az önreflexió, hogy rálássak a magam viselkedésére, lássam a magam szerepét egy adott helyzetben, s a saját sérüléseimet. Nem úgy, hogy magamat hibáztatom, vagy azt mondom, hogy én tökéletes vagyok és a másik a hülye. Hanem mögé megyünk a problémának: az adott szituáció miért zavar engem? Honnan ismerős az érzés?

Például ha a férj többszöri kérés után sem hajlandó felhajtani a vécéülőkét, és ettől a feleség feszült lesz, érdemes jobban megvizsgálni: a férj miért dacol – akár minden nővel (az anyjával) -, a feleség meg miért érzi azt, hogy őt nem becsülik meg (ki nem becsülte korábban)?

Ezek azok a bizonyos piros gombok, amiket tudattalanul nyomogatunk egymáson?

Így van! Azért van értelme a párterápiának is, hogy mindenki rálásson egy szituációban a saját részére, nála mitől kapcsol be az a bizonyos piros gomb. Tudni kéne, mi az én piros gombom, mivel tudják megnyomni, miért leszek nagyon dühös, honnan jön ez a düh és kire vagyok ilyenkor tulajdonképpen mérges. E mögött elfojtott düh bújik meg és ez visszavezethető egészen a gyerekkorig.

Tulajdonképpen ez a fajta fejlődés, hogy rálátok, hogy mi miért van, honnan hozom, a személyiségfejlődés, amely a halálunkig tart. Csak az irány nem mindegy. És ha nincsen önreflexió, akkor egyrészt sosem fogjuk megoldani a problémáinkat, mert mindig ugyanazok fognak ismétlődni, másrészt nem fogunk jó irányba fejlődni. Sem a személyiségünk, sem a kapcsolatunk.

Az önismeret és önreflexió azért fontos, mert képessé tesz arra, hogy rálássak magamra, ezáltal a viselkedésem mögött húzódó okokra és megoldásokra. Az okot kell mindig megszüntetni. A folyamata az, hogy feltárjam az okot, megszüntessem, majd a másik irányba folytassam az utam tovább.

Ezzel megelőzhetők lennének a játszmák is. Sajnos ezek is egyre automatikusabbá, begyakorlottabbá válnak. Tudattalanok. Senki sem direkt játszmázik. Viszont nagyon jól mutatja az intimitás hiányát, melynek hátterében szintén kötődési zavar bújik meg.

Pedig az intimitás az egyik legfontosabb dolog a párkapcsolatban…

Egy jó párkapcsolatnak három alapvető pillére van. Az első az elköteleződés, ami nem feltétlen esküvőt jelent, hanem azt, hogy a társam az első és legfontosabb. A munkám (anyám, haverok, hobbim) sem lehet annyira fontos, mint a párom. Ha neki szüksége van rám, akkor ott vagyok mellette, és nem mással foglalkozom. Attól még előfordulhat, hogy van olyan nap, amikor a munkám fontosabb, mert határidős dolgom van, de ez nem lehet tartós. A legtöbb párkapcsolat azért megy tönkre, mert nincsen elköteleződés. Amikor minden fontosabb, mint a társam, az nem működik.

Ez az úgynevezett MI tudat. Mi vagyunk együtt, mi vagyunk egy család, mi vagyunk egy pár, mi együtt csináljuk, mi együtt beszéljük meg.

A másik alapvető feltétel az intimitás, azaz mennyire tudok a páromnak megnyílni. Ez azt jelenti, hogy mindenről tudok vele őszintén beszélni, nincsenek tabu témák. Nagyon fontos, hogy tudjunk egymással mindenről beszélni! Fontos még a kölcsönös megértés, elfogadás és támogatás is, hiszen ezek fogják meghatározni a társunkhoz való kötődésünk erősségét. S az együtt átélt élmények és a nehézségek megosztása is.

A harmadik pedig, ami rengeteg kapcsolatból hiányzik, a szenvedély. Nem csak a szex, bár az is, hanem az a fajta szenvedély, hogy vannak közös céljaink, tudunk lelkesedni dolgokért és a másikért. A szex pedig ne csak arról szóljon, hogy „ha végeztél, takarjál be.”

Sajnos a mai világ nem támogatja ezt a fajta szemléletet. A környezetemben egyre inkább azt tapasztalom, senki nem akar küzdeni, mindenki a felszínen tapogatózik, és ha valami nem jó, inkább eldobja, minthogy fordítson időt a megjavítására. Te hogyan látod ezt?

Bizony, sajnos a mai fogyasztói társadalom nem a jó irányba viszi az embereket. Azt közvetíti, hogy „fogyaszd, dobd el.” Ha meguntad, dobd el, vegyél másikat. Emiatt a három ősi alapelv sérül, mert a fogyasztói társadalom ellentétes magatartást kondicionál be. Úgy teszünk, mintha a szenvedély is magától működne: mindent megkaphatsz, nem kell érte semmit tenni. Azaz most fellángolok, aztán amikor vége van, elmúlik, akkor eldobom.

Pedig a párkapcsolat egy közös fejlődési út lehetősége. Pont a párkapcsolattal tudjuk a kötődési problémáinkat gyógyítani, ha mélyintimitásban vagyunk valakivel, akivel a problémákat is megbeszélhetjük és az érzelmeinket is meg tudjuk élni.

A hasonlók vagy a különbözők tudnak egymással jól, jobban fejlődni?

Azt gondolom, a különbözőeknek nehezebb együtt élni, viszont sokkal többet fejődnek egymással, egymás által. Ugyanis rá vannak kényszerítve a változásra. Ha a különbözőségeket jól tudják használni, előnyükre tudják fordítani, akkor ez jól tud működni. Ha például egy laza tud egy kicsit lazítani a kényszeresen, a kényszeres meg tud egy kis rendszert, szabályt vinni a laza életébe, már nyertek. Ami viszont minden esetben nagyon fontos: az értékrendnek közel azonosnak kell lennie. Ez egy nagyon meghatározó dolog. Ha ez eltér, akkor az egész nem fog működni.

Ha nagyon különbözünk, érezhetjük úgy, hogy megfulladunk a kapcsolatunkban?

Több dologtól lehet fullasztó egy kapcsolat. Például, ha valakinek borostyán működési módja van. Úgy szoktam mondani, az ilyen ember összeturmixolná a világot is, és nem veszi figyelembe, hogy a másik inkább rágni szeretne. De ugyanúgy fullasztó lehet együtt élni egy nárcisztikussal, aki kezdetben imád, majd rendszeresen bánt, megaláz, féltékeny. De nem ám úgy, hogy azonnal észrevedd! És mire észreveszed, addigra már évek telnek el a fuldoklásban, mert eleinte csak finoman szól be, és fokozatosan építi le a másik kezdeményezőképességét, kapcsolatait és önbizalmát.

Sokszor egy idomár, túlkövetelő, túlkontrolláló szülőnek is hasonlóan fog viselkedni a gyereke felnőttként. Túlkontrollál, beszabályoz mindent, mert attól érzi magát biztonságban, miközben kerüli az intimitást. Az intimitáskerülésre hajlamos ember gyakran társfüggővel lép párkapcsolatra, ami számtalan nézeteltérés forrása lesz. Az intimitáskerülő látszólag magabiztos és sikeres, jól működik a munka világában, de emberi kapcsolataiban csődöt mond. Társas készségei szegényesek, így kerüli az intimitással járó helyzeteket, mert rejti sebezhetőségét. Elhiteti, hogy rendben van és nincs szüksége semmire, senkitől, miközben erősen korlátozza az általa adható és befogadható szeretetet és közelséget.

Eközben társfüggő párja: ragaszkodik, kedvében akar járni, alárendelődik, függ, cselekvéseiben gyenge, a másikat helyezi középpontba, önmagát háttérbe tolja, gyakran elárasztják az érzelmei, önbecsülése alacsony. Egy idő után mindketten megfulladnak, a társfüggő a szeretetlenségtől, az intimitáskerülő a másik rázúduló érzelmeitől, s ugyanazt élik át, mint gyerekként, az elhanyagolást és a bántalmazást.

Sokszor találkoztam olyannal is, aki nem a kapcsolattól fullad meg, hanem önmagától. Csak erre kezdetben nem látott rá.

Hányszor hallani, amikor valaki arra panaszkodik, hogy „én nem tudom elvégezni a munkámat, mert a férjem nem segít, nem foglalkozik a gyerekekkel, minden rám hárul.” De a kérdés, hogy miért is alakult ez így, már nem merül fel. Pedig fontos tanulságokhoz vezethetne, ha ezekben a „szenvedős” helyzetekben feltennénk ezeket a kérdéseket.

Szerintem a féltékenység is lehet fojtogató egy kapcsolatban. Az ilyen ember fél a másik elvesztésétől. Ez is korai sérüléshez köthető?

Pontosan. Az egyik legfullasztóbb egy kapcsolatban a féltékenység. Súlyos esetben ez a korai kötődés zavarát jelzi. Az ilyen ember nem érezte magát biztonságban gyerekkorában, és ez a mai napig fennáll: fél az elhagyástól. Ezért kiüldöz a világból az sms-eivel, hogy „Merre vagy? Hol vagy? Mit csinálsz? Mikor érsz haza?” Ha ez keveredik a mártír működésmóddal, akkor jön az érzelmi zsarolás, megsértődés, elutasítás, fenyegetés. És ha neked meg gond az elutasító viselkedés, akkor elkezdesz pitizni a szeretetért… és te is úgy érzed, megfulladsz.

De beszélhetünk még az omnipotenciáról is, amikor úgy érzi az egyik fél, hogy neki kell mindent megcsinálnia, mert csak ő tudja jól megoldani a dolgokat. És előbb-utóbb megfullad a sok feladattól. Fel kell ismerni, hogy ahhoz, hogy a másik tudjon segíteni, arrébb kell állni és meg kell tanulni segítséget kérni. Ez is nagyon nehéz, hiszen az omnipotens azt szokta meg, mindent egyedül kell megoldania. Ezáltal minden csak úgy jó, ahogy ő oldja meg.

Ezek a kötődési zavarok, a lelki problémák megjelenhetnek előbb-utóbb testi tünetekben is?

Szinte minden testi tünetben jelenik meg. Ha benne vagyok egy szituációban, amiből jön nekem egy negatív gondolatom, azt követi egy negatív érzés, amit aztán egy testi tünet kísér, például felmegy a vérnyomásom. A testünket nem hagyhatjuk ki. Sok esetben azonban mélyebbre kell ásnunk, hogy lássuk, mi is az igazi oka a testi tüneteinknek.

Például egy tanárnő COVID idején hányingert és migrént kapott még az oltás gondolatától is. Úgy érezte, rá van erőszakolva, hogy beoltassa magát, különben elveszítené az állását. A hipnózis során feltártuk, hogy négyéves korában a szomszéd bácsi rendszeresen abuzálta.. Felnőttként pedig bármi olyan helyzet állt elő, amit a lány nem akart, amit úgy érzett, rákényszerítenek, hányingere támadt. A migrénnel pedig már egészen kicsi korától kezdve el tudta távolítani magát bármilyen kiszolgáltatott helyzettől. Tulajdonképpen ez a migrén rejtett előnye: nem kell megcsinálnom valamit, mert ágynak esem, és mindenki békén hagy. Ezért is mondom mindig azt, és az új könyvemnek is azt az alcímet adtam, hogy a nehézségekből a kiút befelé vezet. Fel kell tárni a mögöttes okokat, főleg, ha a testi tünetnek nincs szervi oka.

Mit tehetünk azért, hogy felismerjük, a problémánk hátterében esetleg kötődési sérülések állnak? Csak terápiás munka segíthet vagy van más megoldás is?

Nem árt, ha van kísérőnk az önismereti úton, de sok mindent önmagunk is el tudunk végezni. Az utolsó két könyvemben sok-sok úgynevezett fejlődési feladat van, azaz önreflexiót, önismeretet fejlesztő kérések, átélhető gyakorlatok. Egyedül is nagyon mélyre le lehet menni önelemzés, a megélés segítségével. Ehhez viszont kellenek megfelelő könyvek, feladatok, gyakorlatok. És ami nagyon fontos, hogy nincs más mód, csakis az, hogy bele kell menni a testi érzésbe, az érzelmekbe, és ha jön például a szorongás, el kell beszélgetni vele, nem elmenekülni. Nem lehet a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, mert egy idő után már nem tudunk rajta járni.

Sajnos nagyon sokszor ilyen helyzetben tablettákhoz, nyugtatókhoz nyúlunk, amivel átmeneti javulást elérhetünk ugyan, de hosszú távút semmiképp.

Én azt mondom, hogy a fejlődést kell választani, és az bizony szenvedéssel jár.

Ugyanez igaz a párkapcsolatokra is, hogy fejlődni kell… és együtt kell fejlődni benne. Erre a legjobb az úgynevezett olló hasonlatom. Ha az egyik fél fejlődik csak, azaz elkezd szétnyílni az olló egyik fele, akkor előbb-utóbb eljön az a pont, amikor az olló eltörik. Onnantól soha többet nem lesz olló. Ugyanez igaz a párkapcsolatokra is: ha nem együtt fejlődünk, el fog jönni az a pont, ahonnan nincs visszaút.

Ahogy az olló is úgy vág, hogy nyitjuk-csukjuk, a fejlődés is egy ilyen folyamat: ha észrevesszük, hogy nyílik az olló, azaz veszekszünk, jönnek a problémák, akkor dolgozzunk azon, hogy újra össze tudjuk csukni azt az ollót, azaz őszintén megnyílunk és megoldjuk a problémákat. S a mély megnyílástól az intimitás is fejlődik közöttünk.

Ha nem dolgozunk magunkon, akkor hiába jön egy újabb szerelem, vele sem lesz jobb. Ha dolgozunk magunkon, akkor fejlődik a személyiségünk, és képesek leszünk magunknak megfelelő érettségű partnert találni, akivel aztán együtt tudunk tovább fejlődni.