„Ha nem tiszteljük a bennünk lévő tájat, hogyan tisztelhetnénk azt, amiben élünk?” – Lelki egészségünk a klímaváltozás korában

Folyamatos változások között élünk. Elárasztanak minket az ingerek, sodródunk, úgy érezhetjük, semmi sem állandó, minden időleges, még a változás sebessége is folyamatosan nő. Ugyanakkor stabilitásra is szükségünk van. Két dologban találhatjuk ezt meg: a testünkben és a természetben.

Két hely van a világban, ami igazán az otthonunk: a bolygónk és a testünk. Amikor bármelyik veszélybe kerül, fokozott stresszt, szélsőséges esetekben traumát élünk át.

Az utóbbi években egyre gyakrabban találkozhatunk az olyan, a klímaválság által „kitermelt” pszichés jelenségekkel, mint a klímaszorongás, klímadepresszió vagy az ökogyász. Mindezek nem hivatalos diagnosztikai kategóriák, inkább azoknak az érzelmi, szellemi és testi állapotoknak a leírására szolgálnak, amelyekkel a klímaváltozás közvetett és közvetlen következményei miatt egyre többen szembesülünk. Ezekben az állapotokban intenzív negatív érzelmeket élünk meg: szorongást, aggodalmat, halálfélelmet, szomorúságot, kétségbeesést, bűntudatot, dühöt, tehetetlenséget.

Szemben a különböző fóbiákkal és a katasztrofizálással, melyekben az átélt félelem irracionálisan nagy ahhoz képest, mekkora a valós veszély, a klímaváltozás okozta jelen- vagy jövőbeli katasztrófák fenyegetései nagyon is valósak és mindannyiunkat érintenek.

Tehát amikor félni kezdünk a kiapadó édesvíz- és energiaforrások, a sarki jégsapkák olvadása, a beporzó rovarok tömeges kipusztulása, az egyre szélsőségesebbé váló időjárási jelenségek kiszámíthatatlansága (vagy például az aszályok, árvizek vagy erdőtüzek esetén épp tragikus kiszámíthatósága) és ezek következményei miatt, akkor jogos az aggodalmunk.

Az ilyen – létező és valós – fenyegetésekre adott félelmi válaszok egészségesnek tekinthetők. Az ezáltal átélt stressz azonban könnyen kezelhetetlenné válik, ha nem foglalkozunk vele tudatosan. Ha ez bekövetkezik, akkor beszélhetünk klímaszorongásról.

A válsághelyzetekre sokan sokféleképpen reagálhatunk – ennek egyik legfrissebb példája a pandémia vagy az ukrajnai háború. Az érzelmi reakciók teljes skálájával találkozhatunk a teljes érzéstelenség (tagadás, lefagyás) és a pánik között. Ahhoz, hogy a hárításból („ne foglalkozz vele, ez minket úgysem érint”), a tehetetlenségből és bagatellizálásból („minek tennék bármit is, úgysincs semmi értelme, addig is egyszer élünk”) aktív megküzdés lehessen, muszáj szembenéznünk és dolgoznunk a klímaválsággal kapcsolatos érzelmeinken. Hiszen az érzelmek cselekvésre késztetnek, a tagadás viszont nem.

Az alábbi írásunkban azon túl, hogy megpróbáljuk megvilágítani a klímaszorongás pszichés háttértényezőit, igyekszünk a megküzdéshez is adni néhány szempontot.

Krízis a (szükségszerű) változásból?

A lelki válságállapot (pszichológiai krízis) egy váratlan és/vagy visszafordíthatatlan esemény vagy változás okozta intenzív stresszállapot, amivel az adott pillanatban nem tudunk megküzdeni. Ezek az események, melyek lehetnek szükségszerűek is, berántanak a jelenbe, készenléti állapotot, tudati és érzelmi beszűkültséget okoznak, amit, ha sikerül oldani, rendszerint megtaláljuk a megoldásokat, és sikeresen alkalmazkodunk a megváltozott helyzethez.

Minden krízis egyfajta válaszvonal élet és halál között, melyben a végső összeomlás előtt vagy helyett kapunk még egy esélyt arra, hogy másképp éljük az életünket. Korábbi cikkünkben már írtunk arról, hogy korunk klímavészhelyzete valódi krízis, az ezzel való szembesülés megterhelő, de elkerülhetetlen, és lehetőséget adhat a változásra és fejlődésre is.

Fontos, hogy szembenézzünk azzal, mit is féltünk valójában. A klímaszorongás nem más, mint masszív halálfélelem.

A neves egzisztenciális pszichoterapeuta, Irvin D. Yalom Szemben a nappal című könyvében (korábbi írásunk a könyvről itt) kifejti, hogy a halál tudata képessé tesz minket az együttérzésre. Az önmagunkkal és másokkal való együttérzés pedig a pszichés gyógyulás egyik kulcsa.

A jelenben mind azzal küzdünk, hogy az életünk fenyegetetté vált, ezzel pedig az élet jelentősége is megváltozik, felértékelődik. Kérdés, hogy mindezt megéljük-e vagy inkább csak kiéljük – például függőségekben vagy fogyasztói magatartásban.

De miből kellene gyógyulnunk a klímakrízisben?

Miről is van szó, amikor klímaszorongásról beszélünk: krízisről, traumáról vagy gyászról? Tulajdonképpen mindegyik állapot megjelenik, de érdemes lehet ezeket szétszálazva vizsgálnunk a jelenséget.

Ahogy arról fentebb írtunk, a krízis lehet szükségszerű, egyfajta beavatás, amiben a jövő a tét („meg tudjuk-e lépni ezt a lépcsőfokot?”). Tehát alkalmazkodási feladatként is felfoghatjuk, azonban nem mindegy, mekkora változáshoz kellene alkalmazkodnunk.

Dr. Bartholy Judit klimatológus az alábbiakat nyilatkozta egy interjúban: „Miért aggódunk mi, meteorológusok, amikor a földtörténet a klímaváltozások történetéről is szól? (…) a klíma mindig is változott, ennél sokkal szélsőségesebb helyzetek is voltak 50–150 millió évvel ezelőtt. Igen, csak most egy adott növény- és állatvilág, ember él a Földön, s mindegyiknek megvan a maga elvárása a tekintetben is, hogy milyen klímaviszonyok közt tud élni. Ha ez drasztikusan és hirtelen megváltozik, akkor az ennek a világnak megfelelő életfeltételek már nem lesznek adottak. A Föld éghajlata nem állandó, de a természetes változásokat meg kell különböztetnünk attól, amit az emberiség okoz.” Továbbá:

„Az intenzív lépésekre nagyon rövid az idő, nagyjából valóban egy évtized, és minél tovább húzzuk az időt, annál fájdalmasabb lesz a folyamat. Ha nem teszünk semmit a csökkentés érdekében, sőt tovább nő a kibocsátás, az biztosan klímakatasztrófához vezet.”

A klímaváltozás traumatikus volta leginkább az emberi közbenjárásból fakad. A fejlett civilizációk életmódjából és abból, hogy a természetkárosítások egy része tudatosan elkövetett emberi károkozás, amiből egy nagyon szűk réteg profitál.  Annak tudatosulása hogy a katasztrófák nem csak úgy megtörténnek, hanem az emberiségnek része van az előidézésükben,  önmagában olyan lelki sérülést okoz, ami túlmutat a krízisekben történő alkalmazkodáson. Gyógyulásra van szükség. Annak a hitnek a visszaállítására, hogy az ember nem egy eredendően gonosz lény, hanem olyan, aki hibázik, és azért képes felelősséget vállalni, és tanulni a hibáiból. Ez lehet a (klíma)krízis pozitív kimenetele.

A klímakrízis okozta ökogyász elővételezett gyásznak tekinthető, ami egyszerre irányul a múltra és jövőre is: már van, amit tényleg siratunk a múltból, a legégetőbb kérdés pedig, hogy hogyan fogunk élni/fogunk-e élni ezután?

Hogyan törődhetünk jobban magunkkal és a környezetünkkel? – Az újrakapcsolódás jelentősége

Az egyik „otthonunknak” mindenképp épnek kell maradnia ahhoz, hogy biztonságban érezhessük magunkat. Az elszakadás a természettől hasonlóképpen jelenik meg társadalmi szinten, mint az egyéni pszichében az önmagunktól való elszakadás, ami rendszerint a traumák következménye. Ahogy Molnos Zselyke ökopszichológus említette egy előadásában: „az elidegenedés nem új keletű történet, mellénk szegődött az idők során, amikor azt tanultuk meg, hogy a természettől vagy félni kell, vagy jól kizsákmányolni azt.” A kapcsolat megszakadásának következménye lehet a félelem és a rossz bánásmód. Viszont a természet nem kiapadhatatlan forrás, mégis kizsákmányoljuk, és sokszor ezt tesszük önmagunkkal is.

Az ökopszichológia szemlélete szerint saját személyes jóllétünk és környezetünk jólléte kölcsönösen függnek egymástól. A rendszerszemléletet az emberi kapcsolatokon és közösségeken túlmutatóan, a (természeti) környezet egészére kiterjeszti. Ennek a rendszernek és a rendszer szereplőinek mind megvannak a maguk szükségletei, azonban ha ezek közül valamelyik tag (ami jelen esetben az ember), többet akar, és tartósan nem veszi figyelembe a többiek szükségleteit, az nem csak átmeneti zavarokat, hanem visszafordíthatatlan katasztrófát okoz.

A megoldás: kapcsolódás után a felelősségvállalás

A jelen klímakrízise esélyt ad számunkra a létezésünkkel való szembenézésre – halálfélelmünk tudatosítása által. Ennek ajándéka az együttérzés képességének megszületése, amit kiterjeszthetünk önmagunkon túl a természet minden élő és élettelen részére.

Ebben a folyamatban szembesülhetünk azzal, hogy emberként részei vagyunk a földi életközösségnek, de nem mi vagyunk a világ közepe. A bolygónkra inkább tekinthetünk úgy, mint „ránk bízott kertre”, és ebből a nézőpontból a természet semmiképp nem a mi szórakoztatásunkat és kikapcsolódásunkat szolgáló „terület”, amit önkényesen bekeríthetünk és a javait korlátlanul és gátlástalanul kitermelhetjük.

Inkább forduljunk felé gyengéd és kölcsönös tisztelettel és hálával, mint egy kedves vendéglátóhoz. Aki szívesen és bőségesen ellát minket az otthonában, ahol viszont az ő szabályai érvényesek.

Az élővizeink nem azért vannak, hogy kiirtva a partjukon a nádast hotelkomplexumokat építsünk, hogy onnan élvezhessük a gyönyörű kilátást.  A húsvétra vásárolt élő nyuszik sem a mi pillanatnyi örömünket szolgáló eldobható kellékek, ahogy az erdő sem a szemétlerakónk, és nincs jogunk virágzó ágakat letörni egy-egy jól beállított insta-fotóhoz. Minden egyes lépés, amit a természetben megtehetünk, kegyelmi pillanat. A károkozásunk pedig globális szinten – akárhogy is nézzük, elkerülhetetlen, és nagyon korlátozottan visszafordítható. Amit tehetünk innentől, az az ártalomcsökkentés, a károk minimalizálása, és nagyon fontos látni, hogy ezen belül rengeteg mindent megtehetünk.

Muszáj szembenéznünk a saját és kollektív bűntudatunkkal is. A bűntudat egy fájdalmas érzés, amelyet nem jó, ha elnyomunk, ugyanakkor az állandó bűntudattal való létezés depresszióhoz vezet. A bűntudat egyik feldolgozási módja a felelősségvállalás a tetteinkért – azokon a területeken, amelyekért valóban felelősek vagyunk. Be kell látnunk azt is, hogy nem tudunk egyénként vagy kisközösségként minden problémát megoldani. A kontrollunk határain belül viszont sok mindent tehetünk, például az ökológiai lábnyomunk csökkentéséért.

Tippek az ökológiai öngondoskodáshoz

1. Fejlesszük az önegyüttérzés képességét – forduljunk gyengéden önmagunk felé, valós szükségleteinkre figyelve. Sokszor könnyen engedünk a csábításnak, és érzelmi szükségleteinket fogyasztással próbáljuk elfedni, legyen szó evésről, vásárlásról vagy szerhasználatról.
2. Használjuk az érzelmeinket hajtóerőként – például a bűntudatot, ami felelősségvállalásra, ezen keresztül cselekvésre is késztethet.
3. Legyünk magunkkal kíméletesek – a felelősségvállalás mellett fontos, hogy felismerjük a határainkat. A tökéletes klímasemlegesség helyett a kisebb, de tartható lépésekre koncentráljunk.
4. Csatlakozzunk közösségekhez – tudásmegosztást és társas támogatást is kaphatunk, az önként vállalt (környezetvédelmi) aktivizmus pedig gyógyírt jelenthet a tehetetlenségre.
5. Kapcsolódjunk a természeten keresztül az élet körforgásába – ezt számos módon megtehetjük. Akár azzal, hogy növényeket ültetünk, figyeljük a környezetünkben az évszakok és az időjárás változását, hatásait, és elfogadással tekintünk ezekre – és ugyanígy fordulhatunk a saját érzelmeinkhez is.

Annak felismerése és megtapasztalása, hogy mi magunk is része vagyunk a természetnek, és annak törvényei ránk is ugyanúgy vonatkoznak, mint bármely élő vagy élettelen részére, megtartó erő lehet számunkra. Egy egységes és nálunk magasabb szintű világkép, amely kapaszkodót ad, amikor aktuálisan kicsinek és sérülékenynek érezzük magunkat.

Ahogy a természet, úgy az emberiség sem csak pusztításra képes, hanem egyedülálló alkotó-teremtő képességgel is bír. Használjuk hát jóra ezt a – természetadta – erőnket.

Felhasznált irodalom:

A ránk bízott kert. Ökoköltészet – Világirodalmi antológia. szerk. Péczely Dóra. Prae Kiadó, 2021.

Yalom, Irvin D. Szemben a nappal. Park Könykiadó, 2018.

Továbbá itt, itt és itt.

A címadó idézetet a Twin Peaks című filmsorozatból kölcsönöztük.