Az érzések a testben laknak – A Traumagyógyítás című könyvet ajánljuk

Amikor először belelapozok James S. Gordon Traumagyógyítás – A remény és a gyógyulás útján című könyvébe, megakad a szemem A traumagyógyító étrend című fejezeten. Az utcára kilépve, majd a villamosra felszállva mohón olvasni kezdem a vonatkozó részeket, ugyanis két hónappal ezelőtt, egészségügyi problémák miatt elég radikálisan megváltoztattam az étkezési szokásaimat. Például nem várom meg, amíg borzasztóan éhes leszek, és aztán nem tömöm magamba rohanva a különböző, útszéli pékségekben levadászott fahéjas csigákat vagy pogácsákat – és mindez megdöbbentő hatással van a lelkiállapotomra. Olvasásnál szerencsére nem kell visszafognom a gyors tempót, elég az evésnél figyelnem, hogy nyugodt körülmények között, lassan fogyasszam el a reggelimet vagy az ebédemet. Bár ha jobban belegondolok, azért érdemes alaposan megrágnom és megemésztenem az olvasottakat is.

A nyelv tele van az emberi lélek működése és az evés-étkezés kapcsolatára vonatkozó kifejezésekkel. „Gyomorgörcsünk van”, ha valamitől félünk, „rágódunk valamin”, amikor képtelenek vagyunk döntésre jutni, „hányingerünk van” azoktól a dolgoktól, amiket elfogadhatatlannak tartunk, és nem akarjuk „lenyelni” többé azt, amire nemet mondunk. Illetve sajnos az is előfordulhat, hogy „lenyomnak valamit a torkunkon”.

Hogy miért beszélünk időtlen idők óta az evés és az emésztés aktusain keresztül az érzéseinkről? A válasz talán nem meglepő: a nyelv ősi bölcsességet hordoz, miszerint az emésztőrendszerünk és az agyunk között hihetetlenül szoros a kapcsolat.

Nincsen olyan érzésünk, amely ne jelenne meg valamilyen módon a testünkben. Elég olyan hétköznapi tapasztalásokra gondolnunk, mint hogy elpirulunk, amikor zavarba jövünk, vagy bizsergést érzünk a gyomrunkban, amikor szerelmesek vagyunk, illetve leizzadunk és gyorsabban ver a szívünk, amikor izgulunk.

Számos szerző foglalkozik mostanában a szomatizálás kérdéskörével, vagyis azzal a jelenséggel, hogy a testi tüneteink elválaszthatatlanok a lelki folyamatainktól, és érdemes egy-egy betegség kapcsán elgondolkodnunk, hogy milyen trauma vagy elakadás állhat a hátterükben. Emeran Mayer A bél-agy kapcsolat című könyve, Máté Gábor A test lázadása című kötete, vagy Buda László könyvei arról adnak számot, hogy csakis akkor tudjuk helyreállítani megborult testi vagy lelki egyensúlyunkat, ha holisztikusan szemléljük önmagunkat.

A testtől a lélekhez

Míg sok szerző azokat az összefüggéseket tárja fel, hogy milyen traumák bújhatnak meg egy-egy testi tünet mögött, vagy milyen elakadások okozhatnak súlyos betegségeket, Gordon a Traumagyógyításban megfordítja az irányt, és azt mondja, nézzük meg, hogyan tudunk a testünket használva javítani a lelkiállapotunkon – bármi okozza is nehéz érzéseinket, ruminációnkat, kilátástalanságunkat. Bár könyve tartalmaz rövid esetleírásokat is,

a szerző nem az ok-okozati összefüggésekre fókuszál, hanem jól használható eszköztárat ad az olvasó kezébe, aki ezeken a módszereken keresztül újra kapcsolódhat a testéhez, azaz „kijöhet a fejéből”, az őt korlátozó vagy a múltban tartó gondolatok fogságából, és a jelen pillanatot átélve megkezdheti gyógyulását.

Gordon olyan, egyszerű, otthon is könnyedén végezhető és a napi rutinba illeszthető gyakorlatokat mutat be, mint a hasi légzés, egy párna püfölése, különböző expresszív meditációk (tánc, hangok kiadása, nevetés), a természetben tett séta vagy az állatokkal való kapcsolódás, de felbukkannak olyan izgalmas imaginációs technikák is, mint a beszélgetés egy képzeletbeli bölcs tanácsadónkkal. Javaslatait több évtizedes praxisának tapasztalataival, valamint neurobiológiai, orvosi, pszichiátriai és pszichológiai szaklapok és szakkönyvek hivatkozásaival támasztja alá.

Habár a könyv pszichedelikus színkavalkádban úszó borítója kissé csalóka módon ezt sugallja, Gordon nem ezoterikus szerző, még csak nem is anatómiában jártas pszichológus, hanem a Harvardon végzett pszichiáter, aki olyan magas pozíciókban dolgozott, mint az Egyesült Államok Országos Mentális Egészségügyi Intézetének kutatója és a Fehér Ház kiegészítő és alternatív orvoslás jogalkotásért felelős bizottságának elnöke.

Küzdj vagy menekülj? Pihenj és eméssz!

Évtizedek tapasztalata sűrűsödik össze ebben a kötetben: Gordon hosszú évekig dolgozott háborús traumák elszenvedőivel, például koszovóiakkal a délszláv konfliktus idején, Afganisztánból és Irakból visszatérő veteránokkal, illetve a Gázai övezetben élőkkel a 2000-es években. Azonban az általa összeállított program nem csak azoknak segít, akik háborús traumát, természeti katasztrófát éltek át, vagy erőszak elszenvedői voltak. Mindenkinek hasznos, aki krónikus stresszt vagy szorongásos tüneteket tapasztal, depresszióval vagy alvászavarokkal küzd, esetleg krónikus betegséggel él.

Máté Gáborhoz hasonlóan ugyanis Gordon is azon az állásponton van, hogy

a trauma nem feltétlenül egyetlen, meghatározó esemény, hanem sokszor olyasmi, ami tartósan nem történt meg, például ha gyerekként elhanyagoltak minket érzelmileg. De az is lehet trauma, ha meghal egy szerettünk, véget ér a házasságunk, vagy más veszteség ér minket. „Amikor traumáról beszélünk, azon nem pszichopatológiai vagy elmekórtani eseteket értünk. A trauma mindannyiunk életének szerves, elmaradhatatlan része” – írja a szerző.

Ha valakit trauma ér, azaz veszélynek, fenyegetésnek van kitéve, bántalmazzák, vagy veszteség éri, esetleg csak fáj a lehorzsolt térde gyerekként, először segítséget kér. Ha nincs elérhető segítség, vagy nem kap megfelelő választ a környezetétől – például nem validálják az érzéseit, nem ölelik, nyugtatják meg –, akkor nem tud az ellazult pihenés állapotába kerülni a fájdalmas esemény után. Ekkor indul be az a neurobiológiai reakció, amelyet Walter Cannon pszichológus száz évvel ezelőtt küzdj vagy menekülj állapotnak nevezett el.

Ez a minden gerinces élőlényre jellemző evolúciós funkció segített elmenekülnünk a vadállatok elől, amikor még barlangban laktunk. Napjainkban ez az állapot azonban gyakran olyankor is fennáll, amikor valójában nem vagyunk veszélyben – a testünk tévesen, a múlt fájdalmas tapasztalataira reagál, és újra meg újra a küzdj vagy menekülj állapotába kerül. A stressz krónikussá válik, tartós mentális és fizikai problémákat okozva: nő a kortizolszint, felgyorsul a szívverés, emelkedik a vérnyomás, az emésztőszervek károsodnak, inszomniában szenvedünk. A jó hír viszont az, hogy képesek vagyunk megváltoztatni ezt az állapotot – a leghatékonyabban a testünkön és a képzeletünkön keresztül, mondja Gordon.

A Gordon által leírt módszerek mindegyike arra irányul, hogy felszabadítsuk testünket és lelkünket a múlt szorítása alól, érezzük elevenségünket, erőnket. Hogy minél inkább képesek legyünk a jelenben lenni, ahelyett hogy azon rágódnánk, ami történt. Azaz a küzdj vagy menekülj állapota helyett napjaink nagy részében paraszimpatikus rendszerünk természetes pihenj és eméssz alapállapotában legyünk, mert emésztőrendszerünk és más szerveink csak ilyenkor tudnak zavartalanul működni. Utóbbi kifejezést természetesen nem én találtam ki, Gordon könyvéből veszem, aki az orvosi szaknyelvet idézi. De azt hiszem, nem véletlen, hogy az emésztés metaforája végigkíséri ezt az írást, hiszen nemcsak az étel, hanem a velünk megtörtént események megemésztéséhez is nyugalmi állapot szükséges.

Kapcsolatban a testünkkel – és önmagunkkal

„Mihelyt a szenvedés értelmet nyer, megszűnik szenvedés lenni” – idézi Viktor Frankl neurológust és pszichiátert Gordon.

Ha a saját történetemre fordítom le ezt az állítást, azt mondhatom, szükségem volt a fizikai tünetekre, a fájdalomra, hogy elkezdjek magamról gondoskodni. Mivel gyerekként senki sem tanította meg nekem, hogyan legyek kapcsolatban a testemmel, felnőtt fejjel kellett belevágnom a tanulásba.

Hihetetlen változásokat észleltem magamon az étrendem megváltoztatása után. A feldolgozott élelmiszerek elhagyása, a cukor és a glutén jelentős csökkentése, a nyers és a párolt zöldség, valamint a növényi fehérje bevitelének növelése csodákat tett: nemcsak jobban alszom, több az energiám is, reggel kipihenve kelek föl, egész nap frissebbnek és könnyebbnek érzem magam, javult az általános hangulatom.

Ha nincs a szenvedés, azaz a régóta tartó hasi fájdalmak, valószínűleg sohasem veszem rá magam az életmódváltásra. A rossz táplálkozási szokásaim és az emésztőszerveim károsodása szoros összefüggésben állt a traumáimmal – az öngondoskodás hiánya, a gyomromat összeszorító krónikus stressz mind a gyerekkorom kondicionáltságából fakadt.

A helyes táplálkozás, a sok mozgás vagy az érzelemkifejező tánc persze önmagában nem oldotta volna meg minden problémámat, még akkor sem, ha 20 évvel ezelőtt kezdtem volna alkalmazni ezeket a módszereket. Szükségem volt és van terápiára is, hogy egyre felszabadultabb, egyre könnyedebb és önazonosabb lehessek a mindennapokban. Gordon is felhívja rá a figyelmet, hogy a gyakorlatok némelyike „már eltemetett, kínzó emlékeket és gondolatokat hozhat felszínre”, és ha ilyesmi történik, akkor mindenképpen keressünk fel szakembert, aki „segít megbirkózni a ránk törő emlékekkel”. A További terápiás lehetőségek című függelékben eligazítást nyújt a megfelelő terapeuta kiválasztásával kapcsolatban is. Mert lelkünk és testünk gondozása elválaszthatatlan egymástól.