Tolerálni a tehetetlenséget, visszaadni a felelősséget – Hogyan segíthetek azon, aki nem akar magán segíteni?

Bizonyára mindannyian találkoztunk már azzal, hogy egy ismerősünk krízisben van: komolyabb betegsége lesz, gyászol, káros szokásokkal küzd, mentális betegségben szenved, esetleg megrekedt egy élethelyzetben. Egy hozzánk közeli vagy számunkra fontos személy szenvedésének látványa akkor is stresszt és érzelmi megterhelést okoz, ha csak külső szemlélőként vagyunk jelen az adott helyzetben. Emellett kifejezetten nehézzé teszi a válsághelyzeteket, hogy mindkét fél, vagyis a krízisben lévő és az őt támogatni kívánó személy is valamilyen mértékben tehetetlenséget él meg. Mi mindent mozgathat meg bennünk, ha úgy ítéljük meg, hogy a másik, bár érzékeli a problémát, nem akar magán segíteni? Hogyan tudunk támogatóak lenni úgy, hogy abból hosszú távon mindkét fél nyerjen? Ezeknek a kérdéseknek igyekszünk utánajárni alábbi cikkünkben.

A mentális egészségkutatások eredményei egybehangzóan azt mutatják, hogy a társas támogatás – és ennek puszta észlelése, vagyis az az élmény, hogy „van kire számítanom” – csökkenti a stresszt, javítja az életminőséget, és védelmet nyújt számos fizikai betegséggel szemben is. Neurobiológiailag kötődésre vagyunk huzalozva, és egyértelműen előnyünkre válik, ha élünk is az emberi kapcsolataink adta erőforrásokkal. A pszichoszociális fejlődésünk során viszont a kapcsolódás mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az autonómia, vagyis a függetlenség, az önállóság szükséglete is, ezen belül a hatékonyság és az életünk felett gyakorolt kontroll megélése. A mindennapi élet adta kihívásokban valószínűleg szembesülni fogunk a következő ellentmondással:

Ha mindig másokra próbálunk hagyatkozni, nem tapasztalhatjuk, mutathatjuk meg vagy fejleszthetjük ki a saját erőnket és akaratunkat. Ha viszont egyedül, akár erőn felül oldunk meg magunk körül minden problémát, az kimerültséghez, magányhoz, bizalmatlansághoz és nehezteléshez vezethet.

Az empátia és a bizalom próbatételei

Vannak olyan (vész)helyzetek, amikor nem kérdés, hogy kérjük, vagy hogy elfogadjuk a segítséget. Ilyen élményem volt nemrég, amikor egy kisebb baleset ért az utcán, és nem tudtam lábra állni, miközben a kisfiam is velem volt. Az utcában lakók azonnal a segítségemre siettek. Valódi csapatmunkával sikerült a gyerekemet az óvodába, engem pedig hazajuttatni, és többen is figyeltek rám, a hogylétemről érdeklődtek, amíg megérkezett az orvos. Bár fájdalmas és ijesztő élmény volt, amiben ráadásul teljesen tehetetlen voltam, mégis éreztem, hogy biztonságban vagyunk, bízhatok az emberekben, mert van és lesz, aki segít, én pedig megérdemlem a támogatást (fizikai értelemben is).

Ebben az akut szituációban egyértelmű volt, hogy azonnali segítségre szorulok. Lehetnek viszont olyan élethelyzetek, amikben a környezet, a kívülállók számára szembetűnő, hogy jó lenne, ha az egyén segítséget kérne, ő mégsem teszi meg. Hogy jobban megértsük mindezt, érdemes lehet belehelyezkedni a segítség(nem)kérők helyzetébe. Megkérdeztem az ismerőseimtől, hogy mit gondolnak, miért nehéz segítséget kérni.

A válaszok között szerepelt a szocializáció, a családból hozott üzenetek, a kimondott-ki nem mondott elvárások arról, hogy „nekem ezt magamnak kell megoldani”. Többeknél eleve szóba se jött opcióként másoktól segítséget kérni, hiszen az alapélményük az, hogy „csak magamra számíthatok”. Gátló tényezőként megjelent a megítéléstől való félelem: mit gondolhatnak rólam mások, milyen képet mutatok magamról, ha segítséget kérek? A szégyen és az önvád is felmerült, ezek a következő gondolatok formájában mutatkozhatnak meg: „ha segítséget kérek, akkor gyengének/inkompetensnek látszom”, vagy hogy „ezzel beismerem, hogy kudarcot vallottam”. Az önképünkben is törést okozhat mindez, ha korábban főleg mi nyújtottunk segítséget másoknak.

A sebezhetőség élménye, a bizalmatlanság és a csalódástól való félelem is szerepet játszhat abban, hogy nem kérünk segítséget – különösen akkor, ha volt már olyan tapasztalatunk, hogy egyáltalán nem, vagy nem úgy kaptuk meg a támogatást, ahogyan arra szükségünk lett volna. Többen említették még az adósság érzetét: „ha segítséget kapok, azt valahogy viszonoznom kell”. Egyébként is: szeretnénk elkerülni, hogy mások terhére legyünk.

Segítséget kérni és elfogadni egy bizalmi kapcsolódás, ami egyben az empátia próbatétele is: az önmagunk vagy a másik ember iránt mutatott együttérzésé. Ahhoz, hogy tudjunk segítséget kérni, először is önmagunkkal kell együttéreznünk, hogy elismerjük: „ez a helyzet szenvedést okoz nekem, támogatásra van szükségem.”

Előjött még az önérvényesítés nehézsége is: sokan nem tanultuk meg, hogyan kommunikáljuk az igényeinket a környezetünk felé, és hogy egyáltalán jogunk van ilyesmihez. A beszámolók alapján az egyik legerősebb visszatartó erő azonban a kontrollvesztéstől való félelem, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség élménye: azáltal, hogy segítséget kérünk másoktól, már nem mi irányítunk („nem biztos, hogy akkor és úgy történnek a dolgok, ahogy szeretném”).

Mások szenvedése láttán mi magunk is átélhetjük ezt a bénító tehetetlenséget: azt a kínzó élményt, hogy „azonnal tennem kéne valamit, de nem tudok.” A tehetetlenség kontrollvesztéssel, a kiszolgáltatottság élményével jár együtt. A kontroll visszaszerzésére mindannyiunknak lehetnek automatikus válaszai: azonnal cselekvésbe lendülhetünk vagy lefagyhatunk; felelőst kereshetünk a helyzetben, akár mások, akár önmagunk hibáztatásával; vagy pedig háríthatjuk saját, illetve átvehetjük a valójában mást megillető felelősséget. Utóbbi megnyilvánulhat túlkontrollálásban, megmentő attitűdben, „anyáskodásban” vagy mártíromságban. A felelősség hárítása viszont önmagunk gyermeki pozícióba helyezését (infantilizálását), befolyásolhatóságot, másoktól való függőséget eredményezhet.

Segítség(nem)kérő játszmáink

„-Szeretnél elmosogatni?
-Most inkább nem.
-Hát jó, ha te így, akkor legközelebb én sem segítek!
-De attól még elmosogathatok, ha szeretnéd…
-Így már nem kell! Ha nem szeretnél segíteni, akkor megcsinálom magam.”

Bár nem krízishelyzetről van szó, ez a hétköznapi párbeszéd mégis jól mutatja azt, hogy sokszor mennyire nehéz egyértelműen kimondanunk, hogy „szeretném, ha segítenél”. Eric Berne kanadai pszichiáter az Emberi játszmák című könyvével vezette be a pszichológiába a játszmák fogalmát: így nevezte azokat az ismétlődő forgatókönyv szerint zajló kommunikációs stratégiákat, amiket az egymás felé kölcsönösen támasztott, ki nem mondott érzelmi igényeink irányítanak.

A játszmáknak általában hasonló a kimenetele, ezzel egyszerűsíthetnek helyzeteket, kapcsolódást eredményeznek úgy, hogy a feleknek nem szükséges megfogalmazniuk magát a problémát, vagy felvállalniuk a valódi érzelmeiket és szükségleteiket, ez pedig rejtett (pszichés) nyereségekkel jár. Például a fenti párbeszéd kezdeményezője nem fejezi ki a figyelem és a támogatás iránti igényét, így nem is kell felelősséget vállalnia saját magáért, elkerülheti az esetleges (nyílt) konfliktust, az elutasítás lehetőségét úgy, hogy közben a másikat hibáztathatja, teheti felelőssé magában mindezért. Ha az egyik fél mégis kifejezi valamilyen módon az igényét, akkor az valamilyen „kerülőutas”, gyakran passzív-agresszív formában történik úgy, hogy abban legalább az egyikük, vagy mindketten rosszul érzik magukat. Amikor azonban ez a folyamat valamelyikükben tudatosul, vagy legalább az egyikük kommunikálja, mi is zajlik benne valójában, azzal megszűnik maga a játszma is.

Az érzelmileg megterhelő helyzetek kedveznek a játszmáknak, amik (látszólagos) eszközt jelenthetnek a résztvevőknek a stresszel és a tehetetlenséggel való megküzdésben. A segítség(nem)kérő fél számára a játszmák valódi nyeresége, hogy nem kell szembesülnie azokkal a nehéz megélésekkel, félelmekkel, amelyek pont, hogy a segítségkérést nehezítik: az önmagáért vállalt felelősséggel, a sebezhetőséggel, a visszautasítástól való félelemmel vagy a nyílt konfrontáció lehetőségével.

Az alábbiakban néhány ilyen játszmát ismertetünk.

1. „Igen, de…”

Ez az egyik legismertebb, Berne által leírt játszma, amelynek lényege, hogy bármennyi megoldási javaslatot kap is a segítségre szoruló, valamilyen indokkal mindet elutasítja. Ezzel tudattalanul fenn tudja tartani a környezete figyelmét anélkül, hogy felelős lépéseket tenne a problémamegoldás érdekében.

2. „Hagyjál, nincs nekem semmi bajom!”

A tagadásnak is lehet játszma jellege, ha a nehéz helyzetben lévő személy is érzékeli a probléma súlyosságát, netán azt is, hogy másokat is megterhel vele, mégsem képes felelősséget vállalni a helyzetéért vagy állapotáért.

3. „Majd csak lesz valahogy…”

A felelősséghárítás gyakran együtt jár a kontroll kívülre helyezésével, amikor az egyén azt várja, hogy mások, vagy pusztán az idő megoldja a nehézségét.

4. „Ha nem csinálod úgy, ahogy kértem, akkor inkább ne is segíts!”

Egy túlkontrollálásra hajlamos személynek szintén nehéz jól segíteni, és egyedül maradhat a bajban, amíg ragaszkodik a dolgok kézben tartásához ahelyett, hogy megfogná a neki nyújtott segítő kezet. Esetükben leginkább a bizalom és biztonságérzet hiánya dolgozik a háttérben.

5. „Ha már szólnom kell, hogy segíts, az régen rossz / Ha ezt nem teszed meg nekem, nem is szeretsz igazán”

A figyelem, a gondoskodás kizsarolása történik ezekben a játszmákban. A segítség(nem)kérő bár feltétel nélküli szeretetet szeretne kapni, mégis tudattalanul feltételek elé állítja a segítő felet azzal, hogy önfeláldozást vagy felelősségátvételt vár el tőle a valódi szeretet és kapcsolódás bizonyítékaként. Ez azonban pont romboló hatással lehet a kapcsolatra.

6.„Nekem ez nem megy!”

Akkor lehet ez játszma, ha a segítségkérő fél saját erőfeszítés megtétele nélkül várja kívülről a támogatást. Panaszosan hangoztatja, hogy „annyi macerával jár ez az egész”, hátha a környezetében valaki „bemozdul” erre anélkül, hogy neki konkrétan meg kelljen fogalmaznia, hogy segítséget szeretne. Ezzel a problémamegoldás teljes felelősségét is átruházza a segítőre, aki számonkérhető lesz, ha mégsem működik az adott megoldás.

+1. „De én csak segíteni akarok/Én tudom, mi lenne jó neked” – Játszmák a segítői oldalról

Játszmát természetesen a támogató fél is kezdeményezhet. Amikor valóban megmozgat valakinek a problémája, az egyik leggyakoribb játszma a kéretlen segítségnyújtás. Például tanácsot adunk még az előtt vagy ahelyett, hogy meghallgatnánk a másik felet, vagy pedig úgy, hogy ő nem is kéri ki a véleményünket, meglátásunkat. Előfordulhat az is, hogy akár meg is tesszük, el is intézzük azt, amit valójában nem is kért tőlünk a másik, de mi úgy gondoljuk, hogy szüksége lenne rá és segítjük őt azzal, hogy mi bajlódunk helyette. Ez inkább szól az adó fél kontrollra és önmegnyugtatásra tett erőfeszítéseiről, mint a fogadó fél szükségleteiről.

Azon túl, hogy a segítő a kéretlen segítségnyújtással korlátozza a másik fél autonómiáját, önkényesen átveszi az ő felelősségét, még annak az esélyét is csökkenti, hogy a támogatásra váró személy maga fogalmazhassa meg, mire lenne szüksége.

(Ugyanez mutatkozik meg a segített oldaláról az „Igen, de…” játszmában.)

Amik játszmának tűnhetnek, mégsem azok

Léteznek olyan beszűkült helyzetek vagy állapotok, amelyben az egyén – bármennyire is szeretne – nem képes direkt segítséget kérni, mivel hiányzik hozzá a racionális mérlegelés képessége. Amikor valaki többször is olyan utalásokat tesz, mint „én már nem is hiányoznék senkinek”, „minden értelmetlen, nem bírom tovább”, vagy „egy csődtömeg vagyok, jobb lenne, ha nem is élnék”, az valójában burkolt segítségkérés (amit a szakirodalom cry for help-nek is nevez), ami sokszor az öngyilkossági krízis egyik velejárója, valójában tünete. Ebben az állapotban az érintettnek azonnali mentálhigiénés vagy pszichiátriai támogatásra van szüksége.

Hasonlóképpen nehéz jól segíteni akkor, ha bár direkt, mégis ambivalens a segítségkérés. Bántalmazás áldozatai például a legtöbb esetben ugyan kérnek segítséget a környezetüktől vagy akár a hatóságoktól, mégis gyakran előfordul, hogy később visszavonják ezt. Könnyű játszmaként tekinteni arra, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élő személy például egyik nap a váláshoz vagy költözéshez kér segítséget, majd mintha mi sem történt volna, visszatér az őt veszélyeztető környezetbe.

Elsőre könnyű lehet ítéletet mondani, hogy akkor miért marad, miért nem fogadja el a segítséget?! Ilyenkor mind a bántalmazott, mind a segíteni akaró fél tehetetlen – az erre adott egyik automatikus válasz az ítélkezés, vagy akár az áldozat hibáztatása. Ezzel szeretnénk ugyanis önmagunkat védeni és helyreállítani az igazságos világba vetett hitünket. Miközben a bántalmazó kapcsolatok dinamikája pont azon az irracionalitáson alapul, hogy a szeretet együtt jár a bántással és az alá-fölérendeltséggel. A tehetetlenség viszont oldható azzal, ha tudjuk, hogy mi az, amit laikus segítőként megtehetünk, milyen szervezeteket és szakembereket kereshetünk fel (ezek közül néhányat a cikk végén megemlítünk), nem magunkra vállalva a probléma megoldását, mégis támogatva a bajba jutott ismerősünket, szerettünket.

Akkor mégis hogyan segíthetünk jól – azaz játszmáktól mentesen?

Leginkább átgondoltan. A hatékony segítség valójában az, amikor teljesülnek a segítségkérőnek azok a szükségletei, amiket az adott helyzetben vagy állapotában ő maga nem tud betölteni. Tartsuk szem előtt, hogy sokszor bármilyen sürgetőnek is érezzük, csak azok a helyzetek igényelnek gyors vagy azonnali közbelépést, amikben súlyos fizikai vagy lelki sérülés kockázata áll fenn.

Amikor nincs közvetlen veszély, nagy szerepet kaphat az önreflexió: annak felismerése, hogyan hat ránk a másik ember szenvedése. Jól jöhet az is, ha azonosítani tudjuk magunkban a tehetetlenség érzését, és az erre adott automatikus reakcióinkat; hogy felmérjük és szabályozzuk a saját stressz-szintünket. Ahogy a repülőgépen is vészhelyzet esetén a felnőttek veszik fel előbb az oxigénmaszkot, úgy érdemes először magunkról gondoskodni, mielőtt másoknak szeretnénk segíteni.

Amikor észleljük magunkon, hogy talán túlságosan is bevonódtunk a másik ember helyzetébe, és ez érzelmileg kibillentett minket, érdemes először megállni, és feltenni magunknak a következő kérdéseket: Kinek a felelőssége ez? Kinek tudok segíteni? Kinek válhat hasznára rövid- vagy hosszabb távon az, ha NEM segítek?

A játszmamentes kapcsolódáshoz,így a hatékony segítségnyújtáshoz is fontos azzal tisztába jönnünk, milyen szükségleteink mozgatnak minket, amikor valakinek segíteni szeretnénk. Emellett lényeges az is, hogy felismerjük, ha benne vagyunk egy „segítő” játszmában, akár segítségnyújtó, akár segítség(nem)kérő félként. Ha már ezt felismerjük, az első lépést megtehetjük a valódi kapcsolódáshoz.

Beengedni, megengedni és tolerálni a tehetetlenséget

Sok múlhat a kommunikációnkon is, ami gyakran a meghallgatásnál kezdődik. Az értő figyelem nagyjából annyit tesz, hogy anélkül, hogy bevonódnánk a problémába, a másikra figyelünk, majd visszajelezzük, amit látunk. Mint egy szivacs, ami beszívja és egy ideig bent tartja a folyadékot, de ki is tudja engedni. Sokszor a támogató jelenlétünk a legtöbb, amit adhatunk, és ezt ki is fejezhetjük: „itt vagyok, meghallgatlak” vagy „melletted vagyok”. Bizonyos játszmák is elkerülhetők, ha ahelyett, hogy „ha bármire szükséged lenne, csak szólj”, megkérdezzük a másiktól: „mit tehetek érted?” vagy „mire van most szükséged?” Fontos persze felismerni és tartani a saját terhelhetőségünk, felelősségünk és kontrollunk határait. Jelezhetjük a másik felé, hogy számíthat a segítségünkre (akár konkretizálva, hogy pontosan miben), de nem fogjuk és nem is tudjuk helyette megoldani a problémát.

Ehhez a stabil, támogató jelenléthez sokszor az szükséges, hogy hagyjuk magunknak megélni, kimondani a bennünk megjelenő tehetetlenséget, és ezáltal tolerálni azt. Ha már megbékélünk a saját tehetetlenségünkkel, akkor jó eséllyel nem ez az érzés fog cselekvésre késztetni. Így képessé válhatunk együttérezni a másik ember tehetetlenségével, és együtt lenni vele, segítve számára is elviselni mindazt, amit ő átél. Lehet, hogy ez önmagában elég ahhoz, hogy megszülethessen benne az a megoldás, amivel segíthet önmagán, vagy hogy kimondja: „azt hiszem, segítségre van szükségem.”

Felhasznált irodalom:

Eric Berne: Emberi játszmák. GABO Budapest, 2024

Amennyiben tudomásunkra jut, hogy valaki öngyilkossági krízisben van, éjjel-nappal ingyenesen hívhatjuk a 116-123-as lelki elsősegély telefonszámot.

Kifejezett öngyilkossági szándék esetén a 112-es segélyhívó szám hívható.

Biztassuk az érintettet, hogy keressen fel egy pszichiáter szakorvost (a területileg illetékes pszichiátriai gondozók listáját itt találja), egy klinikai szakpszichológust. Sürgős esetben, akut öngyilkossági krízisben pedig jelentkezhet bármelyik kórház sürgősségi baleseti osztályán (SBO), pszichiátriáján. Forrás: https://ongyilkossagmegelozes.hu/

Ismerősként, hozzátartozóként a következő honlapon kaphatunk hasznos információkat: https://ongyilkossagmegelozes.hu/aggodok-valakiert/

Amennyiben tudomásunkra jut, hogy valaki párkapcsolati erőszak áldozata, éjjel-nappal ingyenesen hívhatjuk a +36 80 20 55 20-as krízistelefonszámot (OKIT Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat).

Amennyiben a bántalmazás érintettje szülő, biztassuk, hogy keresse fel a területileg illetékes Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatot, ahol mi magunk is tehetünk névtelen jelzést.

Bántalmazás áldozatainak támogatási lehetőségeiről további információk érhetők el a következő honlapokon:

https://okit.hu/kriziskezelo-szolgalatok/

https://segelyszervezet.hu/kiknek-segitunk/aszeretetnemart/

https://tudunksegiteni.hu/kriziskezelo-halozat/