„Úristen, mi van, ha ez tényleg összejön?!” – A sikertől való félelem háttere és kezelése

Szerző: | 2023. 03. 27. | Munka&Motiváció | Olvasási idő: 16 perc

„Ezen a világon csak két tragédia létezik. Az egyik, ha nem kapjuk meg, amire vágyunk, a másik, ha megkapjuk azt” idézi Oscar Wildeot Martha Friedman pszichoterapeuta a Félelem a sikertől című könyve felvezetéseként. Gyakran találhatjuk szembe magunkat azzal egy kihíváshelyzetben, hogy a negatív forgatókönyv lebeg a szemünk előtt, szinte készülünk is rá, ezzel óvva magunkat az esetleges fájdalmas csalódástól. Miért lehet viszont nehéz azzal az opcióval azonosulnunk, hogy a dolgok úgy is alakulhatnak, ahogy azt elképzeltük?

Mi lehet az oka annak, hogy
… sokszor megtorpanunk a célegyenesben?
… belül titokban reménykedünk az elutasításban?
… sokadszorra is lekéssük a beadási határidőt?
… már csak a szakdolgozatot kellene megírni, de még mindig nincs meg az a téma, amivel szívesen foglalkoznánk?
… teszünk arról, hogy egy versenyre rossz formában érkezzünk?
… megijedünk, ha a randipartnerünk, aki egyébként tetszik nekünk, érdeklődést mutat irántunk?
… a kezdeti lelkesedésünk után képtelenek vagyunk bármit befejezni?

Mindennek a hátterében a sikertől való félelem állhat.

Sikerek alatt nem csak teljesítményhelyzeteket vagy nagyobb megmérettetéseket érthetünk, hanem egyszerűen annak az eshetőségét, hogy bekövetkezhet az, amit szeretnénk, amire igazából vágyunk. Miért szabotáljuk mégis a boldogságunkat? Ennek a hátterét igyekszünk vizsgálni az alábbi írásunkban.

Mi van, ha belevágok?

Példaként lássunk először néhány helyzetet és a hozzájuk kapcsolódó dilemmákat, amikben felmerülhet a sikertől való félelem.

  • Mi van, ha behívnak egy állásinterjúra?
  • Mi van, ha felvesznek az egyetemre, ahova jelentkeztem?
  • Ahogy befejezem a képzésemet, végre felszabadul időm a hobbimra/ismerkedésre/a párommal/a gyerekeimmel töltött időre – de tényleg ezt szeretném?
  • Mi van, ha engem választanak ki az ösztöndíjra/vezető pozícióra, hogy fogok helyt állni?
  • Mit kezdek a végzettségemmel, ha a vizsgám sikerül?
  • Mi van, ha igent mond a randimeghívásra?
  • Mihez kezdjek, ha már enyém lett álmaim autója, otthona?
  • Mi van, ha működik a vállalkozási ötletem, és még pénzt is hoz?
  • Felkészültem-e arra, hogy ha elvállalom ezt a nyilvános szereplést, egy ország/a világ megismerheti a nevemet?

A felsorolt helyzetek mind lehetnek olyanok, amikre áhítozunk, azonban lehet, hogy nem készültünk még fel a siker következményeire. Döntést kellene hozni? Esetleg további döntések fele vinne a dolog? A siker felé vezető út sokszor áldozatokat követel tőlünk – elég vonzó-e a cél, hogy mindezt megtegyük? Olyan sok kérdés felmerülhet, amikre egyrészt nincsen egyetemesen jó válasz, másrészt a saját válaszaink megtalálása sem mindig egyszerű feladat.

A fent már említett szerző,

Martha Friedman szerint gyerekként előbb tanítják meg nekünk, hogy „ne csináld”, mint azt, hogy „csináld”. A szülőktől vagy tanároktól jövő dicséretekre kevésbé, vagy akár semennyire nem emlékszünk, nem úgy a kritikákra, szidásokra vagy tiltásokra. Önértékelésünk részét képezik a saját képességeinkről alkotott elképzeléseink, beleértve ebbe a korlátainkat is. A belsővé tett tiltások azonban sokszor irreális korlátjainkká is válhatnak.

Amikor a fantáziából valóság lesz (vagy nem lesz)

Valljuk be, hogy mindannyiunknak volt már olyan élménye, amikor megkönnyebbüléssel fogadtunk egy nemleges (vagy épp semmilyen) választ egy álláspályázatra, vagy mégsem lett a miénk a régóta vágyott, de túlárazott, vagy túl sok további vesződséggel járó dolog. A kudarc felett érzett öröm annak a jele is lehet, hogy valójában nem éreztük magunkénak az adott dolgot, vagy úgy érezzük, hogy nem értünk még meg a sikerre, mert annak még a gondolata is elviselhetetlen stresszt okoz. Így nem élünk meg veszteséget, inkább jár megkönnyebbüléssel a siker elengedése.

A sikertől való félelem valójában kettős: a vele járó érzelmektől és a következményektől való félelmet is magába foglalhatja. Vagyis: képes lennék-e elviselni a siker érzelmi „súlyát”, valamint vállalni a felelősséget azért, ami ezután következik?

Kételyeink teljesen természetesek. Hiszen a sikereink gyakran változást is hoznak egy-egy életterületünkön, ami nagy stresszel is járhat. Hallottunk már ugye nem egy olyan történetet, hogy valaki „képtelen volt megemészteni a gyors sikert”, vagy „összeroppant a hírnév súlya alatt”. A fenti kérdések megválaszolásában tehát az is fontos lehet, hogy aktuálisan hogy érezzük: van-e érzelmi kapacitásunk a sikernek és következményeinek a lehetőségét is vállalni?

Az esélytelenek nyugalma vs. az esélyesek feszültsége

Ha már az érzelmeknél tartunk, fontos szót ejtenünk a halogatásról, ami a sikertől való félelemnek egyik gyakori tünete. A halogatás nem más, mint egy hosszútávon ártalmas megküzdésmód, mellyel a nemkívánatos érzelmekkel való szembesülést szeretnénk elodázni. Hátterében ugyanúgy állhat kudarckerülés, mint a sikertől való félelem, hiszen a pozitív érzelmeinket is szabályozni kell, mert azok is feszültséggel járnak. A sikerrel járó érzések, az öröm, a lelkesedés, a büszkeség, az elégedettség, a hála, és persze a siker következményeiért vállalt felelősség, mind lehet megterhelő – sokszor akkor is, ha fel vagyunk rá készülve.

A pozitív érzelmek elfogadottsága és a siker mércéje is kettős: mutassuk is, de csak módjával, semmiképp ne kérkedjünk vele. Ráerősíthetnek erre bizonyos társadalmi-kulturális vagy családból érkező üzenetek is, mint hogy a büszkeség a nagyképűséggel egyenlő, holott előbbi egy természetes érzelmi reakció a sikerre. Klienseimtől számos családi történetet hallottam, amiben elhangzottak hasonlók: „Te csak ne legyél olyan nagyra magadtól, fiam.” „Jóból is megárt a sok/meglesz ennek a böjtje/annyira ne éld bele magad.” Vagy „csak a győzelem számít, semmi más”, de „fejedbe ne szálljon a dicsőség!”

Mindezen üzenetek sugallhatják azt, hogy a büszkeség érzését nem szabad felvállalni, hiszen mások kárával jár, de benne lehet az a ki nem mondott kritika is, hogy hiába a jó teljesítmény, igazából nem érdemled meg az elismerést.

Mint a legtöbb családi üzenet, ezek is könnyen belső meggyőződéssé válhatnak, és láthatatlanul irányíthatják a saját és mások sikereihez való viszonyulásunkat. Ha azt az üzenetet kapjuk, hogy a verseny mindig vérre megy és a sikereinkkel bántunk másokat, könnyen lehet, hogy a sikerünk okán érzett büszkeséget és örömöt a bűntudat érzése váltja fel. Ezzel pedig már be is vagyunk biztosítva a pozitív élmények mélyebb átélése ellen.

Egészséges versenyhelyzet vagy bizonyítási kényszer?

Martha Friedman könyvében így fogalmaz: „ha a sikereink elérésére bármi más motivál, mint a belül érzett megelégedettség, hiába érünk el bármit. Üresnek fogjuk érezni. Ha nem ma, akkor holnap. Ez az üresség pedig veszélyes lehet.”

A szerző szerint siker lehet külső, ami látszik: a teljesítmény, anyagi javak, hírnév, követők száma, hatalom stb. A belső siker nem biztos, hogy látható, de érezzük: ami boldoggá tesz minket. Az afelett érzett elégedettség, hogy valamiért megdolgoztunk, a saját fejlődésünk, kompetenciánk vagy akár önálló döntési képességünk megélése. Kérdés, hogy tudjuk-e, melyikre vágyunk igazán: a külső vagy a belső sikerre? Melyiket tudjuk, és melyiket nem tudjuk felvállalni, és mi lehet ennek az oka?

Talán nem meglepő, hogy az olyan gyerekkori élményeink is munkálkodhatnak a háttérben, mint az egyébként teljesen természetes testvérféltékenység, vagy a gyerekként megkapott családi címkék vagy szerepek sora. Ilyen többek között a család hőse, a „sztár” vagy a „fekete bárány”, az iskolában sikertelen, „problémás” gyerek szerepe. A gyermekkori szerep, ha már régóta viseljük, olyan lesz, mint egy második bőr – többek közt emiatt is nehéz „levetni” azt. Egy idő után pedig egyik szerep sem lesz hálás: az egykor sztárolt gyerek ugyanúgy küzdhet később a siker miatti bűntudattal (mivel túlszárnyalta a vesztesnek címkézett testvérét vagy a szülőjét), mint a deviánsnak címkézett gyerek.

A siker kerékkötője lehet a perfekcionizmus is, mely mögött az a hiedelem működhet, hogy „csak a tökéletes a jó, ha nem látok erre esélyt, inkább bele se kezdek”. Vagy éppen a tökéletes eredményre való törekvés miatt indokolatlan nagy energia és idő mehet el tervezgetésre vagy az előkészületekre a cselekvés helyett. Ha kicsit mélyebbre megyünk, ebben a működésmódban erősen megmutatkozik egy kompenzáló, vagyis túlzott helyreállítási törekvés. Ezt nevezhetjük akár kényszeres megfelelésnek vagy bizonyítási vágynak is („bebizonyítom, hogy akkor is én vagyok a legjobb”, vagyis „értékes vagyok”), aminek során a már említett külső siker (a kiváló teljesítmény) sosem válik belsővé. A megelégedés csak nem akar eljönni, a hiány (az bizonyos veszélyes üresség) pedig betölthetetlennek tűnik.

Emberi természetünk velejárója, hogy kénytelenek vagyunk egymással akár ellentmondó szükségleteink és érzelmeink hullámai között lavírozni. Szeretnénk elrejtőzni és magunkat megmutatni, egyszerre van jelen ilyenkor az elismerés vágya és a negatív kritikától való félelem. Önbizalmunk a sikeresen legyőzött nehézségeinkből és meglépett próbatételekből épül, ugyanakkor szükségünk van külső megerősítésekre, mások szeretetére és elfogadására, a valahová tartozásra.

Amellett, hogy adottságaink és képességeink egyéniek, mindannyiunkban megvan a fejlődés lehetősége. Carol Dweck szociálpszichológus gyerekekkel végzett teljesítményvizsgálatainak eredményei azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akiknél egy könnyebb feladat elvégzése során a befektetett munkát és erőfeszítést dicsérték a felnőttek („nagyon szép munka, láttam, hogy milyen sokat dolgoztál rajta!”), később szívesebben vállaltak nehezebb feladatokat, mint azok, akiknek a dicsérete a pillanatnyi teljesítménynek szólt („szép munka, nagyon ügyes vagy!”). Az utóbbi csoportba tartozó gyerekek hamarabb „feladták”, kevésbé vállalták mind a kudarc, mind a siker kockázatát.

Felismertem: sikertől való félelemtől szenvedek, mit tegyek?

Ahogy azt már olvasóink megszokhatták, természetesen nem ajánlunk gyorsan ható „tuti recepteket”, hiszen van, hogy nem spórolhatjuk meg az önismereti utunkat, ami bizony rögös lehet. De reményeink szerint az alábbi tippek segíthetnek elindulni, illetve nehezebb helyzeteket kezelni.

  1. Felismerés: legyünk figyelemmel a mögöttes érzelmeinkre és az azokra adott (nem előre vivő) megküzdési mintáinkra, például a halogatásra. Sokszor már ezek beazonosítása is segíthet tisztábban látni a helyzetünket.
  2. Érzelmi öngondoskodás: legyenek bevált módszereink az aktuális feszültségeink kezelésére (erről korábban itt, itt, itt és itt írtunk). Ebbe beletartozik a dühkezelés: adjunk neki megfelelő teret, vagyis ne nyomjuk el, hogy energiáját az alkotásba, az egészséges versenybe fordíthassuk. A jól kezelt harag tulajdonképpen az önbecsülésünk egyik alapja, a határaink megtartásához, az önérvényesítéshez elengedhetetlen.
  3. Munka-magánélet, feladatfókusz-kikapcsolódás, teljesítmény-lazítás kiegyensúlyozása: engedjük meg magunknak a szórakozást, a hobbikat, a semmittevést. Ezektől nem, hogy energiát vonunk el a sikeres teljesítménytől, hanem egyfajta üzemanyagként szolgálhatnak, ha tudatosan igyekezzük feltölteni magunkat.
  4. Kognitív technikák alkalmazása (néhány példa Martha Friedman nyomán és kiegészítve):
  • Átkeretezés: becsüljük alá a célunk fontosságát. Ha képesek vagyunk azt mondani magunknak: „hiszen nem ez életem műve / nem ezzel fogom megváltani a világot”, kevesebb eséllyel érezzük élet-halál kérdésnek az adott megmérettetést, képesek lehetünk helyén kezelni a jelentőségét. Ezzel szemben viszont a kis dolgok is ünneplésre méltók lehetnek.
  • Sikernapló: írjuk össze egy pár napig vagy hétig a nap végén: „Mi minden sikerült ma?” Még a kis sikereinkért is járhat a vállon veregetés, de ugyanilyen fontos annak a tudatosítása, hogy mi minden (milyen erőforrásaink, képességeink, belső tulajdonságaink) segíthettek hozzá ezekhez.
  • Legnegatívabb és legpozitívabb forgatókönyv elképzelése: készüljünk fel a kudarc mellett a siker lehetőségére is. Mi történne, mit éreznénk, mit gondolnánk, és hogyan küzdenénk meg mindezzel?
  • Sikert gátló meggyőződéseink (korlátozó hiedelmeink) megismerése. Fejezzük be az alábbi mondatot: „Nem érdemlem meg, hogy sikeres legyek, mert…”. A válaszunk nem másról fog szólni, mint a boldogságunkat akadályozó gondolatokról. Ha szeretnénk elindulni a mélyebb feltárás felé, kérhetjük szakember segítségét.
  1. Fejlődési szemlélet: annak tudatosítása, hogy a sikerhez vezető út legalább ugyanolyan fontos, mint az eredmény. Jó gyakorlat lehet erre az alábbi. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mi az a két dolog, amiben jó vagyok?” Majd: „Mi ezeknek a története? Hogyan lettem ezekben jó? Honnan indultam, hová jutottam? Milyen akadályokkal kellett megküzdenem? Hogyan tudtam ezekkel megbirkózni? Ki, mi segített tartani bennem a lelket?”
  2. Ideális jövőkép, legjobb reményeim: a legjobb forgatókönyvhöz hasonlóan elképzeljük (érzések, képek előhívásával), milyen lenne, ha a vágyaink szerint alakulnak a dolgok. Mehetünk egy kicsit tovább is: képzeljük el, hogy mi minden lehet jobb ezáltal, melyik életterületünkön, milyen pozitív változás következhet be? Íme egy gyakorlat, ami még segíthet ebben előre mozdítani:

Kérdezzük meg magunktól: „Mi az a két dolog, amiben igazán jó lennék, régóta szeretném csinálni, de még nem tettem meg?” A fókusz itt az akadály helyett itt a pozitív vízióra kerül.

  1. Társas támogatás: bátran osszuk meg másokkal a sikerrel kapcsolatos érzéseinket, akár örömeinket, akár kételyeinket, ne csak az elért eredményeket. Ezzel is a bizalmat erősítjük kapcsolatainkban, így a hozzánk közel állók nagyobb eséllyel támogatják a reális önképünket.

A kudarcok és sikerek kezelése tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldala. Érzelmekkel van dolgunk, amiket ahelyett, hogy elnyomnánk, megtanulhatunk kezelni, hiszen a személyes fejlődésünk hajtóerői lehetnek. Az önmagunkról alkotott képbe így beleférhet az is, hogy bizonyos dolgok nem sikerülnek elsőre, ez még nem jelenti azt, hogy véglegesen kudarcra vagyunk ítélve, de a sikereink sem kell, hogy beskatulyázzanak minket. A kulcs a külső siker belsővé tétele. Jobban (és bűntudat nélkül) élvezhetjük a sikert, hogy ha valóban megfizettük az árát. Legyen az a befektetett munka, az erőfeszítések, és (de nem szükségszerűen) akár a szenvedés. Amikor már magunkénak érezzük a sikereinket, nem csak a külső elismerésbe kapaszkodunk. Ennél fontosabb lesz a saját kompetenciánk megélése. Vagyis, hogy „tudom, hogy képes vagyok jól csinálni valamit.”

 

Felhasznált irodalom:

Carol S. Dweck: Szemléletváltás – A siker új pszichológiája. HVG Könyvek, 2020.

Martha Friedman: Félelem a sikertől. Bagolyvár Könyvkiadó, 2004.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Horváth Gabriella
Horváth Gabriella pszichológus, képzőművészet-terapeuta. A változásban éli meg az állandóságot, és a természetből merít energiát és inspirációt. Örök kíváncsisággal tekint a külvilágra, ami lelkesíti, azt szívesen megosztja másokkal is, emellett egyre inkább értékeli az önmagával töltött időt. Szereti, ha a dolgok színe és fonákja is látszik – hiszen így teljes a kép.

Pin It on Pinterest

Share This